Édesanyává válni csodálatos dolog – kivéve, ha nem
Könnyen a legjobb színésznő Oscar-jelöltjei között találhatja magát Az elveszett lány című Netflix-film főszereplője, de a film nem csak ezért különleges. Napjaink egyik legfontosabb, rejtélyes írójának regényéből készült, és olyan tabutémákhoz nyúl, amelyhez csak kevesen mernek.
Az anyaság csodálatos dolog, egy gyermekkel az ember olyan mindent felülmúlóan jó érzéseket kap, amelyeket addig elképzelni sem tudott.
Az anyák előtt persze állnak komoly kihívások, sokszor érezhetik magukat fáradtnak, de természetesen mindezért bőven kárpótol a gyermek puszta léte, amely varázslatosan boldoggá teszi az életet, ámen.
Azok a nők, akiknek a saját tapasztalata nagyjából egyezik a fentiekkel, az elmúlt évtizedekben végtelen mennyiségű megerősítéssel találkozhattak filmektől kezdve blogposztokon át motivációs Facebook-bejegyzésekig. Azokhoz viszont, akiknek valamilyen okból másként élik meg az anyaságot, még mindig alig szól valaki. Anyának lenni és ettől rosszul érezni magunkat, pláne úgy, hogy nem lehet az egészet tablettákkal kezelni – ez a téma még mindig tabu.
Voltak persze filmek már erről is, a legerősebb, leghíresebb és egyúttal legszélsőségesebb a Beszélnünk kell Kevinről volt: Lionel Shriver regénye és a belőle készült film azt mutatta meg, a brutalitásig elvíve a témát, mi van, ha nem születik meg a szeretet anya és gyereke között sem a szülőszobában, sem később, semmilyen próbálkozás ellenére sem. De ezt a témát járja körül hol közelebbről, hol távolabbról napjaink egyik legfontosabb írója, a valódi nevét és kilétét legelső megjelent sorai óta titkoló Elena Ferrante életműve is: Ferrante anyákról ír, akik néha már a terhesség közben sem tudnak szeretettel állni ahhoz a fájdalmakat és görcsöket okozó valamihez, ami növekszik bennük, anyákról, akik elhagyják a családjukat, akik úgy érzik, többé már képtelenek önmaguk lenni, miután gyerekeik lettek, és így tovább.
Nők a sötétben.
Bár furcsa, hogy Ferrante egyik leghíresebb regénye nem az eredeti címén, Az elveszett lányként jelent meg magyarul, hanem Nő a sötétben címmel, de ez legalább elég jól összefoglalja a teljes életművet. Nők ott, ahová nem világítanak be a közbeszéd és a szélesebb közönséget megcélzó műalkotások lámpái, ahol egyedül érezhetik magukat, mert azt hihetik, az ő problémájukban senki nem osztozik. Elena Ferrante világsikerének egyik kulcsa vélhetően épp az, hogy megmutatta ezeknek a nőknek, hogy ha a sötétben is vannak, legalább nincsenek egyedül.
Ebből a tizenöt éve írt regényből rendezett most filmet az eddig csak színészként ismert, Oscar-jelölt Maggie Gyllenhaal, amely a Netflixen az „eredeti” címen, Az elveszett lányként érhető el, és amelyet ha éppen nem tabutörő témájáért, akkor a legjobb női főszereplő Oscar-díjának esélylatolgatásakor emlegetnek igen serényen. Ami nem is csoda, mert valóban a pár éve Oscart nyert, tavaly aztán újra a díjra jelölt Olivia Colman (Az apa és A kedvenc főszereplője, a Korona Erzsébet királynője) viszi a hátán a filmet, és ez ebben az esetben nem egyszerű közhely: Ferrante regénye nagyrészt belső monológ, amelynek ki nem mondott gondolatok, érzések, kételyek és vágyak jelentik a tétjét, a cselekménye leginkább csak úgy írható le, hogy egy nő egy strandon figyel egy másik családot, és visszaemlékszik a saját előéletére: csak Colmanen múlik, hogy mindebből mennyi jön át filmen.
Ilyen regényt filmre vinni, azt gondolhatnánk, öngyilkosság, pláne egy elsőfilmes rendezőnek, de Maggie Gyllenhaal magabiztos volt, és a film után már azt is ki lehet mondani: volt is mire. De nemcsak magabiztosságról van itt szó, hanem bizalomról is: a rendező elhitte, hogy ha valaki, akkor a jelenkor egyik legizgalmasabb színésznője, Olivia Colman majd képes lesz a vászonra vinni a regény leírásait, néma monológjait pusztán az arcával, a játékával. És ebben is igaza volt.
A forgatókönyvet is jegyző Gyllenhaal csak pár lényegtelen változást eszközölt a sztoriban: az Olaszországban nyaraló olaszokról szóló regény főszereplői nála Görögországban nyaraló amerikaiak és angolok lettek. Minden más követi a regényt – kivéve a legvégét, de erről később –: a 48 éves Leda egyedül nyaral a tengerparton, és egy népes családot figyel a strandon, főleg egy gyönyörű, fiatal anyukát és bájos kislányát, akik nagy összhangban játszanak együtt, hármasban a kislány imádott játékbabájával. De amikor a játékbaba eltűnik, a felszínen látható idill kegyetlenül megtörik, Leda pedig egyre közelebb kerül a másik családhoz, és az anyuka problémáiban meglátja a saját múltjának árnyait. Hogy mennyire nehéz volt számára az anyaság, hogy mennyire belefáradt annak idején az egészbe, hogy mennyire fullasztó volt számára a családi otthon, és hogy mennyire felszabadító volt ezzel szemben mások szabadságát vagy a saját szabadságának lehetőségét látnia. És hogy mindez hogyan vezetett saját drasztikus döntéséhez, hogyan tette meg azt a családjával, a gyerekeivel, amiről beszélni sem illik, és amit ő mégis fantasztikus érzésként ír le. Hogy hogyan sikerült túlélnie a gyerekvállalást.
Hogyan sikerült nem belehalnia a legrosszabb dologba, ami történt vele: az anyaságba.
Ami a regényben filozofikus, az a filmben inkább rejtélyes: Colman kiismerhetetlen, jól láthatóan az idegenek előtti viselkedésre épülő, rejtett érzéseket elfedni próbáló, folyamatos, ki tudja, miért ott lévő zavarról árulkodó arcjátéka, hangulatingadozásai, sőt hirtelen rosszullétei, nehezen megindokolható cselekedetei mögött a filmben persze nem lehet ott a szöveges magyarázat; Colman és Gyllenhaal nem is próbálnak magyarázni, inkább elgondolkodtatnak, és a fokozatosan adagolt háttérinformációkkal vezetnek rá, mi is lehet a főszereplő egy-egy arcrezdülése mögött, hogy csak a legvégére álljon össze a teljes kép. (Már amennyiben összeáll: a regény ismeretében nehéz megítélni, mit ad át a sztoriból a film a szűz nézőnek.)
Az pedig, hogy Gyllenhaal kezdő rendező, nemhogy nem látszik, de elhinni is nehéz, olyan profin játszik a képekkel (az operatőr Hélène Louvart segítségével), amelyek így tökéletesen ki tudják fejezni a különbséget Leda korábbi és jelenlegi élete, vágyai és valósága között. Míg a jelen képeiből árad a szabadság a tengerrel, a homokos parttal, a nagy, tágas lakásokkal, addig a nőt anyaként ábrázoló jelenetek terei zsúfoltak, szűkek, tényleg fullasztóak. Ráadásul Gyllenhaal sokkal több testiséget használ, mint amennyi a regényben szerepel, sőt szándékosan túl is adagolja az ilyen jeleneteket, egészen a realitás és a szimbolizmus határáig: különös, de erőteljes jelenet például, amikor a fiatal Leda maszturbálni próbál a lakásában, de a folyton maximális fordulatszámon pörgő gyerekek még ebben is megakadályozzák. Vagy amikor később a szeretőjével mindenki előtt, nyílt színen esnek egymásnak. Gyllenhaalnál az erotika és a szabadság, úgy tűnik, rokonfogalmak, mintha a szexualitás egyfajta jelképe lenne az önazonosság megélésének. Ehhez persze nem árt, hogy a főhős fiatalkori énjét játszó, a Csernobil című sorozatból ismert Jessie Buckley végig úgy játsszon, mint egy apró vulkán, amely folyton ki akarna törni, de minduntalan leöntik egy vödör vízzel; úgy tud fájni neki az élet, hogy fájjon egy kicsit nekünk is. És ahogy a film egyre több repedést mutat meg az úgynevezett „anyai boldogság” felszínén, úgy áll össze ezekből a repedésekből az a rajzolat amely a film lényege, és amely felteszi a nagy kérdést:
milyen anya az ilyen?
A válasz pedig sokkal árnyaltabb, mondja a film, mint amit elsőre rávágna az ilyen anyák környezete.
Elena Ferrante egyszer azt nyilatkozta a regényei filmadaptációjáról, sosem mondaná azt egy női rendezőnek, hogy maradjon szigorúan abban a ketrecben, amelyet ő hozott létre a szöveg megírásával. „Túl sokáig voltunk bezárva ebbe a férfiak által létrehozott ketrecbe; most, hogy ez a ketrec elkezdett szétesni, a női alkotóknak abszolút autonómnak kell lenniük.” A legutolsó jelenetig nem is jutna senki eszébe ez az idézet, mert úgy tűnik, teljes az összhang Gyllenhaal és Ferrante között: a rendező és a színészek megmutatják képekkel és rezdülésekkel mindazt, amit az író leírt női főhőse kételyeiről és a közízléssel szembemenő, blaszfém gondolatairól, arról, hogy
hangozzék bármilyen rettenetesen, fantasztikus és felszabadító érzés lehet egy anyának kitépnie magát az anyaság hálójából.
És míg a könyv fő állításai csupa ilyesmik, addig Maggie Gyllenhaal érthetetlen módon agyoncsapja az egészet egy hurráoptimista, hollywoodi záróképpel, amely végső soron – bár legalább nem kimondva, csak metaforákkal – azt sugallja, hogy na de azért mégiscsak a gyermek csodája az a fantasztikus jó, ami egy nőnek kellhet a boldogsághoz. Amivel kapcsolatban két eset lehetséges: vagy az, hogy a rendező agyon kívánta csapni mindazt, amit addig felépített, vagy azt, hogy valami nagyon félrement, és véletlenül úgy sikerült ábrázolnia saját gondolatait, hogy azt a nézők könnyen a szándékaival ellentétesen értelmezhetik. Bár az is igaz: ha az ember nem a regényhez képest nézi a filmet, az előző két óra alighanem úgyis felülírja ezt az egy percet.
Felülírja, mert felkavaró, elgondolkodtató és enigmatikus. A Letterboxd nevű közösségi filmkatalógus-oldalon a legnépszerűbb értékelés szerint
Ez a film ugyanazt teszi a gyerekvállalással, amit Spielberg Cápája tett a cápákkal.
Ez persze akármilyen vicces is, erős túlzás, és különben is: Az elveszett lány nem egy amúgy is félelmetes dologról mutatja meg, hogy mennyire halálos lehet, hanem az élet talán legnagyobb csodájáról, hogy igenis van, akinek nem áldást, hanem szenvedést hoz az életébe. Bár az is lehet, van, akinek ez félelmetesebb gondolat bármilyen ragadozó állkapcsánál. Ha van mód, ahogyan érdemes szembenézni vele, az épp ez a film.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Folytatódik a korunk legszebb lánybarátság-történetéből készült sorozat
Elena Ferrante regényfolyamának HBO-s feldolgozása folytatódik. Február 11-én indult a Briliáns barátnőm második évada.
Lehet-e egy kislány egyszerre ronda és szép?
A valódi nevét sem tudják, mégis az irodalom egyik legnagyobb sztárja lett az olasz Elena Ferrante. Új regényének megjelenése világszenzációnak számított, a Netflix pedig már fél éve bejelentette, sorozatot készítenek belőle. Kritika A felnőttek hazug életéről.
