– Tudod, Emmanuèle, talán… Ez egy ajándék apától neked.

– Most viccelsz?

– A halálát kívántad.

– Igen. Gyerekként igen.

Ez a párbeszéd hangzik el két nővér között, miután az apjuk az egyiküket arra kérte, hogy segítsen neki meghalni. François Ozon új filmje, a Minden rendben ment Emmanuèle Bernheim azonos című regénye alapján készült, aki a saját élményeit dolgozta fel benne. Az író apja 2008-ban az agyvérzése után fejezte ki lányának abbéli vágyát, hogy eutanáziát szeretne, amihez tőle várt segítséget. Franciaországban ez azonban nem legális, a családtagok akár a börtönt is kockáztatják, ha bármilyen formában hozzájárulnak a szerettük öngyilkosságához. Andrénak így egy svájci klinikát néznek ki, ahol engedélyezett az önkéntes halál, de még ez is annyira necces, hogy amennyire lehet, fű alatt intézik a szükséges dokumentáció összeállítását és a férfi odajuttatását.

Ozonnak nem volt könnyű dolga, amikor ezt a számos csapdát is magában rejtő tárgyat választotta a filmjének, és az elején nem is sikerül kiküszöbölnie a szokásos kliséket. A film sajnos nem a bevezetőben idézett párbeszéddel indul, a rendező ezt megelőzőn még megfutja a kötelező köröket: a bizonyos telefonhívást, amelyből az író értesül róla, hogy az apja sztrókot kapott és kórházba szállították, a rohanást az intenzív osztályra, a magatehetetlen, lebénult beteg látványát, aki köpködéssel fejezi ki frusztrációját és végül, de nem utolsó sorban a maga alá csinálós jelenetet.

Emmanuèle Bernheim, aki azóta szintén meghalt tüdőrákban, hosszú éveken át alkotótársa volt Ozonnak. A Homok alatt, az Uszoda és az 5x2 forgatókönyvén is együtt dolgoztak, az író pedig már a mostani film alapjául szolgáló regény megjelenése után is felkínálta művét a rendezőnek, aki saját bevallása szerint akkor még nem érezte magát elég érettnek a súlyos témához. Most azonban érezhető volt a szándék, hogy méltó emléket állítson a barátjának, ami némiképp rányomta a filmre a bélyegét.

Ozont az adaptáció elkészítésekor kötötte a meglévő alapanyag és annak írója iránti tisztelet, így nem tudott teljesen szabad lenni. Nem igazán jutott érvényre a filmben a rá jellemző tipikusan szenvtelen voyeur stílus, ami egy fokkal drámaibbra hangolt alkotásnál kifejezetten hasznára lett volna a témának. És bár nagyrészt a Sophie Marceau által megformált Emmanuèle-lel megyünk végig a film során, az André Dussollier alakította apakarakter, André harsánysága, valamint a kórházban lezajló drámai nagyjelenetek miatt a Minden rendben ment nem lett olyan intim hangulatú, mint a rendező korábbi alkotásai. Aminek mondjuk tagadhatatlan előnyei is vannak.

Vertigo Media

Ozonnak egyébként nem ez az első olyan filmje, amely a halált tematizálja. A 2005-ben bemutatott Utolsó napjaim egy rákos férfi története, aki a film első percében megkapja a halálos diagnózist, innentől pedig az ő útját követjük nyomon a kezdeti haragtól egészen odáig, hogy eljut a megbékélésig. A Minden rendben menthez képest jóval letisztultabb alkotásban tetten érhetőbb az ozoni távolságtartó stílus és összességében sokkal kompaktabb, mint az egyszerre drámaiságot, könnyedséget és tájékoztatást is célul kitűző új filmje.

Az azonban közös a két filmben, hogy az Utolsó napjaim Romainjéhez hasonlóan a Minden rendben ment Andréjával sem könnyű azonosulni. Az idős férfi sportot űz belőle, hogyha véletlenül is akad valami pozitív megnyilvánulása a lányai, főként Emmanuèle felé, azt azonnal tromfolja valami érzéketlen vagy direktbe bántó megjegyzéssel. És ha azt hinnénk, hogy ezt csak a jelenlegi állapota miatti frusztráció okozza, akkor tévednünk kell. Az író a visszatérő flash back-ekben egy olyan emléket sem tud felidézni az apjával kapcsolatban, ahol egy jó szava lett volna hozzá.

Ez az olykor derűvel párosuló érzéketlenség és a fekete humor a halál árnyékában azonban ad egy csibészes karaktert Andrénak, aki a gorombasága és gyávasága ellenére gyakorlatilag mindent megúszik. Azt is, amikor az amerikai rokonoknak nem meri bevallani, hogy véget akar vetni az életének, hanem a lányai agyszüleményének állítja be a döntést, de azt is, mikor kihisztizi, hogy a gyerekei által csak Pöcsfejként emlegetett erőszakos és kellemetlenkedő szeretőjét, Gérard-t Emmanuèle rendezze le helyette. André Dussollier jól hozza a gyermekien nárcisztikus figurát, aki makacsan ragaszkodik az elképzeléséhez, miközben senkire nincs tekintettel és semmiért nem vállalja a felelőséget.

Vertigo Media

Az eutanázia intézéséhez szükséges procedúra érzelmi terhe és bürokratikus nyűge mind a lányai, főként Emmanuèle nyakába szakad. Marceau játékából nyilvánvaló, hogy az író a lehetetlen személyisége ellenére is mennyire szereti az apját, a zokogós, összeomlós jeleneteknél azonban sokkal szebbek azok a finom pillanatai, amelyekben reménykedik, hogy az apja meggondolja magát és a keserűsége, mikor kiderül, hogy nem.

A testvére, Pascale (Géraldine Pailhas) együtt utazik vele ezen az érzelmi hullámvasúton, ám rendszerint ő az, aki hamarabb besokall és hárítani kezd, ilyenkor pedig Emmanuèle magára marad.

Érdekes karakter még Marceau írójának a férje, Serge (Éric Caravaca), aki mindenben támogatja a feleségét, de nem támasza abban az értelemben, hogy helyette oldja meg a problémáit.

És ha már Ozon-film, nem lehet szó nélkül elmenni Charlotte Rampling alakítása mellett sem, akinek ez már az ötödik együttműködése a rendezővel, és aki mindössze pár jelenet alatt virtuózan épít fel egy karaktert. A színésznő ezúttal egy szobrászt alakít, a család depressziós, Parkinson-kóros, de kőkemény matrónáját, aki szerelemből kitartott a homoszexuális férje mellett, de aki a maga módján szintén a saját törvényei szerint él. A berni klinika kedélyes és nyugalmat árasztó ügyintézője szerepében Hanna Schygulla, valamint az André szeretőjét megformáló agresszívan kétségbeesett Grégory Gadebois is emlékezeteset alakít.

Vertigo Media

A film egyik nagy előnye, hogy sikeresen elkerüli a pátoszt, mivel még a legdrámaibb jeleneteket is feloldja a humor. Például amikor a dátumról vitatkoznak, hogy az idős férfi melyik nap haljon meg. Mobilt előkapva mindenki gyorsan hadarni kezdi, mikor nem jó neki, Annak azonban, hogy Ozon a humor eszközével ennyire fellazítja a drámát, megvan a hátulütője is. Bár akad szép számmal ajtócsapkodós kiborulásból is, a film mintha ódzkodna attól, hogy a nézők túlságosan beleéljék magukat az eseményekbe.

A francia rendező ugyanakkor egy nagyon fontos és újszerű szempontot hoz be az eutanázia kérdéskörbe, mégpedig azt, hogy

a halál vágya nem feltétlenül jár együtt a depresszióval.

André képes élvezni az életet: szeret finomakat enni abban az étteremben, ahol a kedvenc pincére szolgál fel, élvezi a jó társaságot, a zenét, sőt egyszer még a halála időpontját is eltolja, hogy az unokája klarinét koncertjére elmehessen. Ez azonban nem változtat a meggyőződésén. Arra a kérdésre tehát, hogy miért akar meghalni (pláne, hogy a film elejéhez képest még javult is az állapota) nem kapunk egyértelmű választ. A vájt fülűeknek némi mankóként szolgálhatnak azok az elcsöpögtetett információk André múltjáról, amelyekből kirajzolódik a férfi előélete, és amelyek további drámákat sejtetnek a mélyben, ám ezeket a morzsákat elég szűken mérte a rendező.

Vertigo Media

Emmanuèle Bernheim a könyve megjelenése után egy 2013-as rádióinterjúban mindenesetre így nyilatkozott:

Apám hihetetlenül szerette az életet. (…) Azért akart meghalni, mert szerette az életet. Ez egy kicsit paradox, de a meghalás volt az utolsó nagy projektje, és bizonyos értelemben a lehetőség, hogy ezt megtehette, mentette meg az élete végét.