Vészjósló üvöltések a fák közül, miközben nem látsz semmit, csak a hang hatol át az erdő barnászöld falként összezáruló szegélyén, a fel-felhangzó zsigeri, vadállati hang: a víz, a barnán hömpölygő, legutóbbi áradása után visszahúzódó Rezéti-Duna viszi és felerősíti a hangot. Ahogy a naplemente utáni órában egyre sötétebb minden, úgy lesz egyre hangosabb a felbolydult erdő. Nagyvadak élik az embertől háborítatlan életüket, és az az érzésed, ezek az erők jóval nagyobbak nálad, az emberi itt eltörpül. Zsigeri hatású megmutatkozása az őserőnek, mintha egy éjszakára a természet részeivé válhatnánk: ilyen érzés átélni a szarvasbőgést.

Az érzést könnyen adják, és mégsem könnyen. A gemenci erdő, ahol a legnagyobbak a gímszarvasok Európában, nem közelíthető meg csak úgy, saját szakállunkra, szigorúan védett körzetről van szó. De ilyenkor, augusztus végén, szeptember elején, mint fényre az izgatottan zümmögő rovarok, egybegyűlik sok száz érdeklődő, hogy részese lehessen annak, ami a huszonegyedik századi embernek az érintetlen, vadnak meghagyott természetből megmaradt. Csakhogy százharminc ember között zsizsegve nincs igazi vadság. Ahhoz el kell csatangolni a csapattól, átvágni a vízparti növényzeten, bokáig merülni a múlt heti áradás sarában, saras ágakba kapaszkodva lecsúszni a partig, ahová az emberhang már nem hatol le, csak a száz meg száz szúnyog éhes ricsaja. És ahol a legközelebb lehetünk a folyó túlpartján, a csaknem egész évben lezárt, érintetlen vadonban bőgő szarvasokhoz.

Dr. Almási István / Gemenc Zrt.

Ülni pár centire attól, hogy a sáron megcsúszva a vízbe kerüljünk, és csendben fülelni, ahogy percenként többször is felhangzanak a párzásra készülő, vetélytársaikat elriasztani próbáló vagy teheneiket terelgető gímszarvasbikák nyers erőtől hangos bőgései, remélni, hogy az utolsó fénynél még előttünk elsuhanó jégmadár hamarosan tesz még egy kört a vízfelszín között a napi utolsó étkezésben bízva, hogy később átadja a terepet a Dunába hol beleivó, hol a felszín fölött repkedő rovarokra vadászó, összetéveszthetetlen mozgással cikázó denevéreknek, és nem emlékezni, hiába hallgattuk végig egy órája a bemutatót, hogy melyik bőgés milyen hangulatát is fejezi ki az állatnak. A hangos és agresszív, a halkabb, ütemes és dohogó, az elnyújtott és méltatlankodó. Mindegy is. Nincs egy percig sem csend, és próbálsz mozdulatlan maradni, pedig tudod, az állatoknak a túlparton nem számít, hogy itt vagy. Mégis: amennyire csak lehet, bele akarsz olvadni a természetbe, hátha akkor még jobban átjárnak a sosem hallott hangok.

Bőgés és harc

A gímszarvasok addig békésen együtt élő csapatai, a rudlik augusztus huszadika körül kezdenek békétlenkedni: a napok rövidülése indítja be azt a hormont, ami elvezet a szarvasbőgésig. A tehenekből – azaz szakszóval tarvadakból – álló rudlik mellé végül csak egy-egy bika csatlakozhat afféle háremúrként; a nyárvégi, őszeleji szarvasemberkedés tétje az, melyik hím lesz majd a szerencsés.

Persze az, amelyik erősebb, amelyik vészjóslóbb, és ennek elsőszámú attribútuma nem is a bőgés, hanem az agancs. Nem csoda, hogy a vezetett és őrülten sikeres, telt házas túrákat szervező Gemenc Zrt. Pörbölyről induló csapatainak először agancsbemutatót tartanak a gímszarvasok februártól elhullatott díszeiből, amelyek sajnos túl sokat érnek a feketepiacon is: a darabonként (azaz állatonként kétszer) akár 4-5 kilós agancsok kilójáért 6-8 ezer forintot is megadnak, hogy dísztárgyakat, késnyelet, akár giccses bútorokat készítsenek belőlük. Pedig a hullatott agancs felszedése is illegális, mert a jó kezekben azok értékes információkkal szolgálnak a vadállományról a helyi erdészetnek, arról nem is beszélve, mennyire káros, amikor az illegális gyűjtők követni kezdik a még csak egyik szarvát elhullató állatot, mondván, hogy akkor hamarosan a kezükbe kerülhet a másik is: a szarvas így nem tud pihenni, folyamatosan stresszel, ettől többször ugrik autó elé, menekülés közben a már épülni kezdő, új agancsa is megsérül, és onnantól torzan nő majd.

Kovács Bálint

Az évről évre újra felépülő agancs kérdése régóta nagyon érdekli a kutatókat, azokat is, akik emberek gyógyításával foglalkoznak. A gímszarvas agancsa ugyanis nem szarv, nem szaruból áll és nem üreges, hanem tömör csont, amelyet az állat mindössze fél év alatt növeszt akár tízkilósra, saját testéből is elvonva hozzá a kalciumot ebben az időszakban. És a hihetetlenül gyors sejtosztódás mellett sem figyelhető meg rákosodás, ráadásul a következő időszakban a szarvas pótolni tudja az agancsépítésre fordított ásványi anyagokat is.

A tudomány erre nem tud más magyarázatot adni, mint a szarvasbőgés jelenségét: a gímszarvasbikák azért hullatják el a párzási időszak után az agancsaikat, hogy jövőre még nagyobbat és erőset tudjanak növeszteni – addig, amíg középkorúan nem kulminál az agancsuk, azaz nem éri el a maximális méretet, aminél már csak kisebb lesz a következő években –, és ezzel nagyobb esélyük legyen a szaporodásra. A tarvad-rudlit, azaz tehéncsapatot találó bika először pusztán csak alaposan bemutatja az agancsait a teheneknek, a bőgéssel stimulálja a nőstényeket, de ha nincs egyedül, megpróbálja kiállásával, bőgésével elriasztani a másik bikát.

Krizák István / Gemenc Zrt.

De ha a képességeik hasonlóak, előbb köröznek egymás körül, párhuzamosan lépkednek, majd megverekszenek: összeakasztják az agancsaikat, és körbeforgatják egymást, amíg az egyik fel nem adja. Nem komoly sérülésekkel járó harcok ezek – magyarázza a bemutatón Janács Gergely, a Gemenc Zrt. vadgazdálkodási, turisztikai és marketing-osztályvezetője –, az agancs nemcsak fegyver, de pajzs is, az úgynevezett szemág szerepe például épp az, hogy megvédje a szemet, de főleg mögötte az agyat a szúrásoktól. Ritka a haláleset, ahogy az is csak évente egyszer-kétszer fordul elő, hogy az agancsok végleg összeakadnak, amibe előbb az egyik, majd a másik bika is belehal.

Ez zajlik ilyenkor az erdő mélyén, amikor az ember számára is világossá válik, mit is jelent, hogy az erdőnek nem ő, hanem a helyi csúcsvad, a természetes ellenséggel nálunk nem is rendelkező gímszarvas az ura.

Vadak

A természetes ellenség hiánya ugyanakkor azt is jelenti, szükség van vadgazdálkodásra, a meghatározott számú vad kilövésére a túlszaporodás és ezzel az ökoszisztéma rendjének felborulását megelőzendő. A szarvasbőgésnek, ha nem is az igazinak még ebben is szerepe lehet: az ember alkotta bőgőkürttel az erdészek, vadászok imitálni tudják a bőgő bika hangját, így lassítva, megállítva, visszahívva a tehenek után koslató bikát, hogy ellenőrizni lehessen, nem kímélendő állatról van-e szó.

A szarvasbőgés idején olyan arcát mutatja a magyar erdő, amit egyszer mindenképp át kell élni. Ugyanakkor ilyenkor részleges erdőlátogatási tilalom lép életbe, nem egy erdőbe tilos belépni, de a legtöbb erdőgazdaság szervez bőgéshallgató túrákat, Gemencen pedig a túrának része egy fantasztikusan részletes kiállítás is a gímszarvasokról és a környék más állatairól, ráadásul abban a pavilonban, amelyet Habsburg Frigyesnek építettek a 1896-os, városligeti „magyar világkiállításra”, az Ezredéves Országos Kiállításra, és amelyet pár éve állítottak helyre a pörbölyi Ökoturisztikai Centrum és a kisvasút mellett. A kiállítás leglenyűgözőbb része az a több ezer fotóból összeállított animáció, amelyen egy hatéves gímszarvasbika agancsa épül fel: a több hónapos folyamat egy perc alatt zajlik le előttünk. Ez az alábbi videóban is látható, több részletben:

A természetjárásban az a legjobb, hogy ilyenkor úgy tűnik, az egész ország, vagy legalábbis az ország vadnak meghagyott részei egy hatalmas, mindenki számára nyitott kiállítás, amelyben semmit nem kell csinálni, mégis körülvesznek a hihetetlen élmények, legyen az egy kilátás egy hegycsúcsról a hatalmas víztükörre és A Gyűrűk Urát idéző tanúhegyekre a Balaton-felvidéken, vagy a szarvasbőgés hátborzongató hangjai. Nekünk nincs más teendőnk, mint csendben ülni egy órát egy kidőlt fatörzsön, és olyan élményt kapunk, amit nem lehet egyhamar elfelejteni.

A pörbölyi titán

A Gemenc büszkesége nemcsak az, hogy minden vadakkal foglalkozó ember erre, Dél- és Nyugat-Magyarországra figyel, mert itt a legnagyobbak a gímszarvasok, de maga a gemenci erdő is a maga 18 ezer hektáros ártéri területével. Bár a közhiedelemmel ellentétben nem ősvadonról van szó, az erdő így is jó százharminc éve érintetlen: a Duna szabályozása után alakították ki a hatalmas ártéri zónát, amely a víztől nem messze felépített gátrendszer helyett is megvédi a környező településeket az áradásoktól, és ahol azóta kivételesen gazdag állat- és növényvilág alakult ki, egyes fákon olyan ritka védett madarak fészkelnek, hogy az adott fákat megközelíteni sem szabad. Kovács Bálint És itt növekszik Magyarország legnagyobb törzskerületű fája is, a Pörbölyi Titán, egy 12 méteresnél is nagyobb kerületű csomoros fekete nyár, amelyet 9-10 felnőtt ember tudna csak széttárt karokkal körbefogni. Ez a fa még a környéken található számtalan, legalább 5 méteres kerületű faóriás között is feltűnő: a Titán csaknem száz éve kezdett növekedni, illetve akkorra még pontosabb lenne a többes szám, mert egy kitermelt fa tuskójáról kezdett négy új nyár növekedni, de idővel ezek összenőtték, és egy fává váltak. (Sőt, a mai turista már egy ötödik fát is láthat a „fában”: már egy tölgyfa is kinőtt látszólag ugyanebből a törzsből.) Kovács Bálint A fa hatalmas kerülete a csomorosodásnak is köszönhető: a fekete nyárfák közül némelyikre jellemző ez a természetes folyamat, amely során a fán „göcsörtök” kezdenek növekedni, szinte hullámzóvá téve a felületüket és jóval nagyobbá a kerületüket. A Pörbölyi Titánt utoljára tíz éve mérték meg hitelesen, akkor 30-35 méter magas és 12 méter törzskerületű volt, de az azóta eltelt időben is legalább fél métert növekedett már.