Mit gondol, hányan is vannak a párkapcsolatukban?

Gyakran teszik fel ezt a kérdést pszichológusok és párterapeuták, de általában azt jelenti: nem lehet, hogy az egyik fél anyukája, apukája, esetleg korábbi szerelme túlontúl beleavatkozik a párkapcsolatba? Amikor ön a kedves férjével veszekszik, nem lehet, hogy valójában az anyósa véleményével vitatkozik?

Hát a Rebecca című musical, amely Daphne du Maurier angol írnónő 1938-as gótikus regénye alapján készült, és amelynek cselekményét A Manderley-ház asszonya címen is ismerik egyebek mellett Alfred Hitchcock legendás filmje miatt, hasonló kérdésen alapszik, mégis egész más válasz dukál rá. Vagy legalábbis jó esetben ritkább, hogy a párkapcsolat metaforikusan jelenlévő harmadik tagja az előző, gyanús körülmények között meghalt feleség szelleme legyen. Márpedig itt ez a helyzet: Rebecca a Manderley-ház urának korábbi, idolként tisztelt felesége, az „igazi” Mrs. De Winter, akivel az új Mrs. De Winter szinte mindenki egybehangzó véleménye szerint úgyse érhet fel sose. Különösen a házvezetőnő szerint nem, aki nem hajlandó elfogadni a változást, és aki mindent megtesz, hogy megkeserítse az új feleség életét.

Szegedi Szabadtéri Játékok / Zsiros Aliz

Hogy a Sylvester Levay zenéjével és Michael Kunze szövegkönyvéből készült Rebecca szinte ismeretlen musical Magyarországon, az a nagyközönség számára kevéssé ismerhető technikai kérdések mellett talán azzal is magyarázható, hogy a gótikus (már-már) kísértethistória és a zenés műfaj elsőre nem tűnik kifejezetten közelállónak egymáshoz (még ha az a legkevésbé sem igaz, hogy a „könnyű műfajnak” nevezett zenés színház ne bírná a súlyos témákat, lásd egyebek mellett a nácizmus térhódításáról szóló és rendkívül népszerű Kabarét). Itthon eddig mindössze egyszer mutatták be, 2010-ben, a Budapesti Operettszínházban. Azt az előadást ugyanúgy Béres Attila rendezte, ahogy most a Szegedi Szabadtéri Játékok „szabadtéri ősbemutatóját” is, több színész vissza is tér abból a több évig sikerrel futó rendezésből, Janza Kata például ugyanazt a (kettőzés miatt két) szerepet játssza most is, amit akkor, sőt ugyanaz a jelmeztervező (Velich Rita), a díszlettervező (Horesnyi Balázs) és a látványos és ötletes tömegjelenetekért felelős koreográfus is (Tihanyi Ákos).

Pedig nem lehet mondani, hogy Levay és Kunze ne olyan musicalt írtak volna, amely jogosan számíthatott nagy népszerűségre; az egyik 2010-es kritika címe sokatmondóan Slágergyanús pszichothriller volt. És valóban, a Rebecca dalai néhol egészen olyanok, mintha nem élő nagyzenekart hallanánk, hanem egy bevásárlóközpontban bekapcsolt magnó aktuális rágógumislágerét, amire erős jóindulattal persze azt is lehet mondani, hogy bók, hiszen fülbemászó dalokat írni nem tud mindenki, de valamelyes rosszindulattal azért ott van ebben az eredetiség hiányának, a tömegtermelés csábításának és a merész művészi megoldások elutasításának árnyéka is, és talán nem a gigantikus szegedi nézőtéren elfoglalt helyünkön múlik, úgy érezzük-e, ez az árnyék a mi arcunkat is sötétebbé teszi. Pláne, hogy néhány nappal a bemutató után az ember inkább már csak arra emlékszik, mennyire slágerlista-pozitívak voltak egyes dalok, azonban a konkrét dallamokra már nem is, noha ennek épp a fordítottja lenne az, ami meggyőzne, mégis több volt ebben a zenében, mint amilyennek ott és akkor tűnt.

Szegedi Szabadtéri Játékok / Tari Róbert

Ez a most már kibővített értelemben mondott „slágeresség” ugyanakkor általában is problémája a musicalnek, amelyről úgy érződik, az alkotókat néhol inkább a majdani nagy taps miatt önmaguknak megelőlegezett, saját sikerüktől való meghatottság hajtotta, nem pedig a feszes dramaturgiára és drámairodalmi nagyszerűségre való törekvés. Jó példa erre Mrs. Van Hopper szerepe: az asszonynak mindössze annyi a szerepe, hogy az első jelenetben bevezesse a főszereplőt. Ő az a feltűnési viszketegségben (cseppet sem) szenvedő dáma, aki bármit megtenne, hogy felfigyeljen rá a Manderley-ház sármos és nemrég megözvegyült ura, Maxim De Winter. A férfi azonban nem rá, hanem a regényben csak „én”-ként szereplő társalkodónőjére figyel fel: így indul a románc, Mr. De Winter pedig hamarosan haza is viszi magához a félszeg nőt, és ezzel Mrs. Van Hopper szerepe véget is ér. De nem a musicalben: mivel Levay és Kunze meglátták az idősebb, népszerű primadonnának való, kiváló komikai szerepet, több dalt is írtak a nőnek, még egy olyan részébe is a történetnek, ahol szó szerint semmi, de semmi jelentősége nincs a felbukkanásának, az még metaforikusan sem viszi előre a cselekményt, a szövege pedig még az előbb emlegetett, túlzó jóindulattal sem nevezhető másnak, mint blődlinek. A megoldás pedig olcsónak – és ez talán a legrosszabb szó, amit színházra vagy művészetre mondani lehet.

Az viszont szerencsére még némi egészséges rosszindulattal sem igaz, hogy általában ennyire rossz lenne a helyzet: nincs szó arról, hogy igénytelen musical lenne a Rebecca, sőt, csak épp az alkotói nem ódzkodnak annyira az igénytelenségtől, mint ami igazán üdvös lenne, igen, még turistaként is a szegedi nyárban. Ellenkezőleg: a nagy egészre vonatkozóan épp az a helyzet, hogy a Szegedi Szabadtéri Játékok idei saját bemutatója igényes produkció, még akkor is, ha a tapasztalt kritikaolvasó kihallja ebből az „igényes”-ből azt is, hogy mely szavak helyett szerepel itt épp ez; például „kiváló”, „egyéni hangú”, „emlékezetes”, „bizsergetően meghökkentő”, „elvárásokon felüli”. Nem: ez egy igényes produkció, ami hozza az elvártat, ami után érthető a nagy taps, de érthető az is, miért válik napról napra egyre nehezebbé felidézni, mit is tapsoltunk meg.

Szegedi Szabadtéri Játékok / Zsiros Aliz

Az már a korábbi előadásokról készült fotók alapján is látszik, hogy Béres Attila rendezőként bátran újrahasznosította saját korábbi ötleteit, persze filozófiai kérdés, egy jó ötlet újbóli alkalmazása dicséretes megoldás-e egy rendezőtől, amennyiben a sok ezer fős közönség legnagyobb része először találkozik vele, és mindössze annyit lát, hogy egy jó ötlet valósul meg épp a színpadon. Ilyen ötlet például az, hogy ha a címbeli Rebecca nem is jelenik meg a színpadon (nem is jelenhetne, hiszen a drámát épp az határozza meg, hogy a fizikai valója nincs jelen, a hatása azonban annál inkább), több elkendőzött arcú, kísérteties, szellemszerű nő többször is a színpadon van a szereplők háta mögött, sőt sokszor egy tükörben egyfajta torz tükörképként. Ez sokat hozzáad az előadás atmoszférájának megteremtéséhez, ahogy Horesnyi Balázs díszletei és Velich Rita jelmezei is kiválóan megidézik a fejünkben élő kísértetfilmes hangulatot: nem egyediségre törekszenek, inkább az archetípusok pontos és találó használatára. Hasonlót tesz Béres Attila is: nem eredeti, egyéni koncepcióval kíván előtérbe kerülni, inkább a produkció profi levezénylésével.

A Szegedi Szabadtéri négyezer fős, kisebb falunyi nézőtere nem feltétlenül teszi lehetővé a kamaraszínházi színpadokon megszokott, árnyalt színészi játékot, így úgy tűnik, Béres is inkább egy-egy tulajdonság kidomborítását várja el a színészektől. A főszereplő Gubik Petra elsősorban vállát behúzva tartó, kezeit tördelő, félénk kisegeret játszik, vagy legalábbis így tűnik bő két és félórán át – aztán a kontraszt miatt csak annál hatásosabb, amikor a cselekmény változása miatt idővel egyre keményebbé és karakánabbá válik, szinte hallani a csont ropogását, ahogy először egyenesíti ki a gerincét. Dolhai Attila (Mr. De Winter) a titkok súlya alatt megtört, rejtélyes és búskomor zsánert hozza, és ő nem is igen változtat ezen, legfeljebb szomorkás mosolya válik önfeledtebbé, de ehhez azért már távcső kell.

Szegedi Szabadtéri Játékok / Tari Róbert

A már említett, erőltetetten komika-karaktert, Mrs. Van Hoppert játszó Udvaros Dorottya érthető módon karikírozva, eltúlozva játssza és úgy is énekli a szerepét, ám ezek a túlzások néha átlépik a modorosság és a kinevettetés közti, valóban nagyon vékony határvonalat; Udvarosnál egy fokkal jobban hiányzik a gigantikus színpadon persze nehezebben számonkérhető árnyaltság. Hogy még sincs szó lehetetlen elvárásról, azt ugyanakkor Janza Kata bizonyítja az ármánykodó házvezetőnő, Mrs. Danvers szerepében: ő nem elégszik meg a gonoszság egyszerű megjelenítésével, és képes karaktere több rétegét is felmutatni. A legfontosabb, hogy játékával meg tudja indokolni, miért viselkedik úgy, ahogy: eljátssza a mély – talán barátságnál mélyebb és más természetű? – vonzódást a néhai Rebeccához, eljátssza az elvesztése fájdalmát, megjeleníti az őrületét, a megcsalt szerelmesére hasonlító kicsinyességet, érthetővé teszi a hatalmi játszmákat: a nagy nézőtér minden sarkából is láthatóan összetett alakítás az övé.

Akármilyen is a musical minősége, tény, hogy működik a második felében összetettebbé váló krimiszál, és tény, hogy Béres és a többi alkotó képes létrehozni a kellően borzongató, ugyanakkor nem túl sötét atmoszférát. Mégis marad azért kérdés az 1938-as regény 2024-es nézőjében, legalábbis ha feltűnik, ma már mennyire máshogy hangzik a dráma végkicsengése (és itt persze spoiler következik a bekezdés hátralévő részére): azért ez a dráma mégiscsak azt mondja, hogy ha a feleség vállalhatatlanul gonosz, kicsapongó és aljas, végső soron mindenki csak jobban jár, ha a férj elteszi láb alól, amely gondolatot az új feleség támogatja a leghangosabban. Nyilván nem egy nyáresti musicaltől kell erkölcsi iránymutatást várni az élethez, de ma, amikor hetente olvasni arról a hírportálokon, hogyan ölte meg a férj vagy a férfi élettárs a nőt, óhatatlanul vegyül némi rosszkedv abba a bizonyos tapsba, még akkor is, ha az, ahogy fent már elhangzott, valóban érthető is ez után az elsősorban és másodsorban is igényes előadás után.