A négyszeres francia világbajnokot övező legendárium része, hogy ha vitatkozni lehetne a statisztikákkal és a sorssal, valójában nyolcszoros világbajnokként vonult volna be a Forma–1-es történelemkönyvekbe. Alain Prost világbajnok lett 1985-ben, 1986-ban, 1989-ben és 1993-ban, de – az ő szempontjából legalábbis – igazságtalanul kevés hiányzott ahhoz, hogy 1982-ben, 1983-ban, 1984-ben és 1988-ban is az ő fejére kerüljön a korona, és akkor az ő rekordját üldözte volna Michael Schumacher, és üldözné most Lewis Hamilton. 1984-ben minden idők legkisebb különbségével, fél ponttal kapott ki, 1988-ban több pontja volt, mint Ayrton Sennának, de a szabályok a brazilnak kedveztek. De így is Alain Prost Franciaország első és eddig egyetlen egyéni világbajnoka.
„Viccnek hangzik, de teljesen alá vagyok becsülve! Tudom. Látom. Nem tudom, miért, de valamiképpen ez a márkám” – mondta a Motorsportnak nemrég adott interjúban.
Alain Prost
FLORENT GOODEN / DPPI media / DPPI via AFP
Ugyanakkor – ami a statisztikáknál talán pontosabb mérce – Prost volt csapattársai John Watsontól kezdve Keke Rosbergen és Jean Alesin át Damon Hillig mind értetlenül és csodálattal figyelték, ahogy a francia a határon versenyez, és olyasmit hoz ki az autóból, amire ők képtelenek. Ösztönösen megérezte, mi mindenre képes egy gép, hol van a határ, ameddig elmehet, és mindig teljes biztonsággal ment el annak a határnak a széléig. A test, a lélek és a gép tökéletes egyensúlya – foglalta össze Prost versenyzői esszenciáját az életrajzírója, Christopher Hilton.
A „mi lett volna, ha” forgatókönyvének kínzó fájdalma már jó ideje anekdotákká szelídült, és Prost ma már arról is híres, hogy személyesen gratulált minden egyes versenyzőnek, aki megdöntötte az egykor megdönthetetlennek tűnő 51 győzelmi rekordját. Először Michael Schumacher, majd Lewis Hamilton, Sebastian Vettel és legutóbb Max Verstappen is megkapta a nagy előd elismerését.
Alain Prost és Michael Schumacher
A számok persze, ha fontosak is, nem árulnak el mindent az emberről, akinek a versenyhez való hozzáállása különleges és csodálatra méltó volt. Talán senki nem használta úgy az agyát a pályán, mint ő – nem véletlen a Professzor becenév –, de a versenyekhez való módszeres és stratégiai hozzáállása mellett az autóban mutatott kivételes képességei is a korának egyik legfélelmetesebb versenyzőjévé tették. Erőlködés nélkül, könnyedén, simán, gazdaságosan vezetett. A látványos erőfeszítés hiánya sokakban fogalmazhatott meg olyan véleményt, hogy Alain Prostban nincs semmi extra, de ezt a köridők rendre cáfolták.
Az Ayrton Sennával való rivalizálása pedig legendák nyersanyaga, nemcsak sporttörténeti, hanem popkulturális, filmművészeti inspiráció is, és referenciapont lett. És bár Senna tragikus halála után a brazil világbajnok egyfajta mitikus aurában kezdett el továbbélni az emberek emlékezetében, ők ketten valójában egymást tették naggyá. Senna Prosthoz mérte magát, Prost pedig Sennát akarta legyőzni. „A motivációja az volt, hogy világbajnok legyen, de ennél is jobban motiválta, hogy engem legyőzzön” – mondta a brazilról. Senna folyton izzó győzni akarása mellett Prost módszerességét valóban könnyű volt alábecsülni, de valahol mindketten ugyanonnan merítettek a legenda státuszukhoz.
A versengésük olyan intenzitással zajlott a pályán és azon kívül is, amit egyszerre ijesztő és izgalmas is volt nézni. A legjobbat és a legrosszabbat is kihozták egymásból.
Ayrton Senna és Alain Prost
STF / AFP
Az 51 futamgyőzelméből az elsőt az 1981-es Francia Nagydíjon, Dijonban, vagyis hazai pályán egy francia autóban, egy Renault-ban nyerte meg franciaként, és ezzel fejben is megnyitotta a győzelmi csapot: most már nemcsak tudta, hogy képes nyerni, hanem bizonyítéka is volt rá. Bár a francia álomnak sok összetevője adott volt, a konfliktusok mégis a McLaren karjaiba kergették, ahol be is húzta az első két világbajnoki címét. Ez az együttműködés elképesztő dominanciát hozott: 1988-ban a szezon 16 futamából 15 futamon osztozott Prost és Senna a McLaren színeiben. A siker pedig meghozta a háborút.
Hogy egymás tisztelete mikor fordult át egymás gyűlöletébe, azt ma már nehéz beazonosítani. Beszólások, vádaskodások, ütközések tartották lázban a csapatot és a szurkolókat is, míg egyszer csak Prost fogta magát, és továbbállt a Ferrarihoz. Nem volt egy sikertörténet, és csúnya válás lett a vége, de Prost egy év kihagyás után 1993-ban még visszatért, hogy villanjon egyet, és immár a Williams-Renault-ban negyedszer is világbajnok lett. Innen vonult vissza, még mielőtt ismét Sennát köszönthette volna csapattársaként.
Alain Prost a Williams-Renault-ban
JEAN-LOUP GAUTREAU / AFP
A paddockban aztán már nem versenyzőként, hanem csapattulajdonosként bukkant fel, miután megvette a Ligier-t, és átnevezte Prost Grand Prix-ra. Öt szezonon át kínlódott vele, ami épp elég volt ahhoz, hogy élete legnagyobb hibájának nevezze a vállalkozást.
Talán, mert ritkán szólal meg, a közvélemény olyan skatulyákba helyezte el a francia világbajnokot, amely nem igazán volt komfortos számára. Legutóbb ennek hangot is adott, amikor kifogásolta, hogy a Senna című nemrég bemutatott sorozat szerinte meglehetősen nagyvonalúan kezelte az igazságot, és nem volt méltó a nagy riválisához.
1986-ban megkapta a francia becsületrendet, 1999-ben beválasztották a Nemzetközi Motorsport Hírességek Csarnokába, 2017-ben az FIA Hírességek Csarnokába.
Amikor egyszer megkérdezték tőle, hogy hívőnek vallja-e magát, azt mondta, mélyen hisz, de még soha senkihez nem imádkozott verseny előtt semmiért: „Amim van, magamnak köszönhetem. Az Úristennek más dolga is van, mint hogy Alain Prostnak győzelmet adjon.”
