Felnőtt szemmel nézve egy-két éves kisgyereknek lenni könnyű. Csak esznek, alszanak, nem kell kitalálniuk, hogy mit vegyenek fel, vagy mi legyen a vacsora. Ha pedig valami nem tetszik nekik, elég, ha sírnak, jön valaki és ad nekik enni, ha pedig nem elégedettek az étellel, akár a földhöz vághatják.

Amikor felnövünk, nem emlékszünk ezekre a gondtalan évekre. Sigmund Freud 1905-ben ezt gyermekkori amnéziának nevezte. Ez pesze nem emlékezetkiesés, hanem egy teljesen normális folyamat, amely minden gyerek életében megfigyelhető.

A legtöbb felnőttnek nincsenek emlékei két-három éves kora előttről, mondta a Guardiannek Qi Wang, a Cornell Egyetem professzora. Hétéves korunkig csupán foltokban emlékszünk életünk eseményeire. Sokáig a kutatók is az gondolták, hogy a kisgyerekek agya nem elég fejlett ahhoz, hogy elraktározza az emlékeket, azonban egy, a nyolcvanas években készített tanulmány szerint kétéves kortól kezdve keletkeznek emlékek a gyerekek agyában, és azokra több hónap után is vissza tudnak emlékezni. Emellett a gyerekkori traumákat elszenvedők nagyobb arányban esnek később depresszióba, így nehéz azt elképzelni, hogy abban a korban az agy ne lenne elég fejlett az emlékek kialakításához. Cristina Alberini, a New York-i Egyetem idegtudományi professzora azt vizsgálta ezzel kapcsolatban:

hogy lehet az, hogy bizonyos események akkor is hatással vannak életünkre, amikor már rég elfelejtettük őket?

Az állatoknál és az embereknél is az agynak ugyanazon része a felelős a hosszútávú memória kialakításáért és raktározásáért, ez pedig a hippokampusz. Alberini szerint a gyermekkori amnézia a hippokampusz fejlődéséből eredhet. „Ha a gyerekek kora gyermekkorban nehéz helyzeteket élnek meg, talán nem emlékeznek a konkrétumokra, de az agyuk az adott tapasztalatnak megfelelően alakul” – mondta.

Kisgyerek

Pixabay / thedanw

Arra azonban nem csak az agyunk van hatással, hogy mikortól kezdve vannak emlékeink, hanem a neveltetésünk is. Egy kutatás szerint például az amerikai embereknek 3,5 éves koruktól kezdve derengenek gyerekkoruk pillanatai, a kínaiaknál ez fél évvel későbbre tehető. Ez annak tudható be, hogy az ázsiai kultúrában nem az a legfontosabb, hogy valaki miben különleges, hanem az, hogy milyen szerepet tölt be társas kapcsolataiban.

Még az amerikaiaknál is korábbra tudnak visszaemlékezni a maoriak. Ez a felcseperedés környezetének köszönhető, magyarázza az Otagói Egyetem professzora, Elaine Reese, aki a maori kultúra gyökereiben találja a féléves eltérés okát. Elmondása szerint a maoriak nagy hangsúlyt fektetnek a hagyományok szóbeli átadására, ennek megfelelően a kutatásában vizsgált tizenévesek többet beszélgettek családjukkal közös múltbeli emlékeikről. Emellett a nagycsaládos környezet is közrejátszik abban, hogy korábbi emlékekkel rendelkeznek gyerekkorukról.

Reese így foglalta össze tapasztalatait: „Tudjuk, hogy a gyerekek már hat hónapos koruktól kezdve képesek mentális képet alkotni valamiről, ami az előző napon vagy héten történt. Ezt a mentális képet átvenni és szavakkal leírni az, ami nagyon fontos ahhoz, hogy egy életen át megőrizzék ezt az emléket.”

Az agyunkban tárolt emlékek nem olyanok, mint egy fájl a számítógépen. Amikor előhívunk egy emléket, az erősebbé válik, ám Reese szerint minden visszaemlékezéskor változtatunk az eseményeken. Egy 2018-as felmérés szerint a válaszadók 39 százaléka kétéves korából, vagy még annál is korábbról hozza elő első emlékét. Ez kutatók szerint valószínűtlenül korai, így minden bizonnyal inkább arról van szó, hogy ezek az emberek egy kép láttán és egy ahhoz kapcsolható történet hatására kialakítottak a fejükben egy emléket.

Ám ha valahol elraktározzuk a nagyon korai emlékeket is, miért nem tudjuk visszaidézni őket? Alberini feltételezése szerint a korai, fel nem idézett emlékek olyan sémákként működhetnek, amelyekre a felnőttkori emlékek épülnek. Mint egy ház alapjai, ezek rejtve maradnak, de létfontosságúak.