Végigsírta az első heteket Sarah Ann Harris, amikor úgy döntött, hogy befogad egy gyönyörű, félénk, de szeretetteljes háromlábú cicát, Leót, és egy ponton azon is elgondolkodott, hogy visszaadja az állatot – erről a Guardianbe írt cikkében vallott. Pedig nem hozott elhamarkodott döntést azzal, hogy magához vette Leót, sokáig gondolkodott az állattartás minden következményén és felelősségén. Mégis borzasztóan idegesnek és elgyötörtnek érezte magát.

Más állattartókkal is beszélt, akik ugyanígy éreztek. A San Franciscó-i Willow Gelphman azt mondta, új cicája folyton nyávogott és addig körözött a lakásban, amíg ki nem merült. Ez egy új helyre kerülő macskánál normális, ő viszont biztos volt abban, hogy valamit rosszul csinál, az állat gyűlöli őt, és most már örökre a macska igényei fogják korlátozni az életét.

A londoni Alice Snape élete legnyomasztóbb élményének nevezte, amikor hazavitte mentett kutyáját. Folyton arra figyelt, hogy mit csinál a kutya, amit megijesztettek a hirtelen hangok és mozdulatok. Alice nem tudott ellazulni, és ő is úgy gondolta: örökre együtt kell élnie egy olyan lénnyel, amit nem ért.

„Egy új háziállat új felelősséget jelent” – nyilatkozta Heidi Soholt pszichoterapeuta. „Rád van utalva a táplálkozásban, az egészségügyi ellátásban, a tisztálkodásban, a biztonságában. Természetes, hogy ez kivált némi szorongást, bármilyen régen is vártunk az állatra. A szorongás gyakran abból a félelemből ered, hogy nem tudunk megbirkózni az állattartással, és olyan hibákat követünk el, amelyeket majd megbánunk” – mondta.

Már az is megkönnyítheti a dolgunkat, ha ezzel tisztában vagyunk. „Tartsd észben, hogy a szorongásod a felelősségtudatod jele” – javasolta Soholt. „Gondolj az állattartás pozitívumaira, arra, hogy miért akartad. Engedj teret a hibáknak. Ne várj tökéletességet magadtól és az állatodtól.”

Sarah szerint ezek olyan tanácsok, amelyekre neki is szüksége lett volna. Amikor belátta mindezeket, már nem félt attól, hogy bárki azzal vádolná majd, hogy rossz gazdi, és őszinte tudott lenni, amikor a barátai megkérdezték, hogy haladnak Leóval. És ahogy egyre jobban megismerték egymást a cicával, kezdtek jóra fordulni a dolgok, mígnem elválaszthatatlanok lettek.

A canterbury-i Rachel Meier, aki két cicájával átélte ugyanezt, azt mondta:

Sokak szerint az állatok segítenek a mentális problémákban, és ez valóban így van, de fel is erősíthetik a meglévő szorongást és aggodalmakat. Igazán hasznos, ha tudatában vagyunk ennek.

Alice Snape pedig azt mondta: „Eljön az a pont, amikor őrült szerelembe esel a kutyáddal. Időbe telhet, de megtörténik. Türelmesnek kell lenned magaddal és vele. Próbáld meg a világot az ő szemén keresztül is nézni. Ne várd el, hogy csak úgy beilleszkedjen az életedbe. Meg kell ismerned, ki kell tapasztalnod a személyiségét, a furcsaságait, hogy miket szeret, és miket nem.”