Kisebb meglepetésként érte a pénzpiacokat, amikor George W. Bush április végén felkérte a 77 éves Alan Greenspant, vállaljon újabb négyéves mandátumot annak az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed-nek az élén, amelyet már 1987 óta ő elnököl. A "Maestro" néven emlegetett Mr. Dollár ugyanis nemrégiben nem támogatta, hogy a kongresszus fogadja el Bush impozáns, 726 milliárd dolláros adócsökkentési tervét - amely az egyik csodafegyvere lehetne a 2004-es elnökválasztáson. A kollegái szerint még mindig egy huszonéves szellemi aktivitásával megáldott Greenspan újabb négy éves elnöklése azonban szilárd pontot jelenthet az amerikai gazdaságot övező általános bizonytalanságban.
A 12 tagot számláló eurózóna monetáris irányítását végző EKB élén is változás várható - csak azt nem tudni még, ki követi a 8 éves mandátuma lejárta előtt önként távozni kívánó „holland óriást”, Wim Duisenberget. A 68 éves, hírhedten láncdohányos Mr. Euró idő előtti távozását politikai háttéralku magyarázza: az eurózóna létrehozásakor a két legnagyobb állam, Franciaország és Németország vezetői nem tudtak megegyezni, ki legyen a tagországok monetáris ügyei felett őrködő fő-jegybankár, így egy semleges hollandust választottak, azzal a kikötéssel, hogy mandátumának felénél lemond, posztját pedig egy francia bankár tölti majd be. Duisenberg tartotta volna magát az alkuhoz, tavaly be is jelentette idei távozását, ám a potenciális francia utód, Jean-Claude Trichet, a francia központi bank jelenlegi elnöke éppen egy bírósági ítéletet vár: ha bűnösnek ítélik a Crédit Lyonnais francia óriásbank tíz évvel korábbi mérlegének meghamisításában, legalább 14 milliárd euró kárt okozó bűntett elkövetőjévé válik, így nem lehet az EKB elnöke.
Miközben sorsukról politikusok alkudoznak, a világ két legbefolyásosabb bankára nehéz időket él át: az általuk irányított amerikai és európai gazdaság a recesszió jegyeit mutatja. Így hosszú ideje nagy nyomás nehezedik rájuk, kamatpolitikájuktól sokan egyenesen csodákat várnak. Mind az EKB, mind a Fed szorgalmasan mérsékelte is a kamatszintet, ha nem is azonos mértékben; s e diszharmónia az euró erősödéséhez vezetett a dollárral szemben. S éppen emiatt érték súlyos kritikák az EKB elnökét. Míg a Fed irányadó kamata 40 éves minimumon, 1,25 százalékos értéken áll, Duisenberg nem merészkedett ilyen mélyre, 2,5 százalékon megállt. Ez a kamatszint s az ebből adódó erős euró pedig nem ad kellő ösztönzést az eurózóna exportőreinek.
Csakhogy Duisenberg feladata nem összehasonlítható Greenspanével. A Fed szerepét, és így a monetáris politika hatását az amerikai gazdaság egészére ugyanis jelentősen túlértékelik. Az amerikaiak szemében - és ez így szerepel a jegybankról szóló törvényben is - a Fed nemcsak arra való, hogy jó monetáris politikát folytasson, hanem arra is, hogy megakadályozza a gazdasági recessziókat; annak ellenére, hogy a monetáris politika erre önmagában nem képes. A '90-es évek végén többen még azért kritizálták Greenspant, mert az indokoltnál erősebb kamatemelésekkel recesszióba sodorta a korábban túlfűtött amerikai gazdaságot.
Az EKB alapokmánya másképp rendelkezik: az európai jegybankároknak nem feladatuk a gazdaság élénkítése. Duisenbergnek egyetlen mutatóra, az inflációra kell csupán koncentrálnia. Addig tehát nem fog kamatot csökkenteni az EKB elnöke, amíg a kívántnál magasabb az inflációs nyomás az eurózónában - és éppen ezzel látja el helyesen a feladatát. Az EKB elnökének azonban egy speciális problémára is választ kell találnia: kezdenie kell valamit a hamarosan kibővülő eurózónával. Az újonnan csatlakozó országokkal ugyanis akár huszonkettőre is nőhet az eurót használó országok száma, ez pedig - jelenlegi formájában - lehetetlenné tenné az EKB hatékony működését és a jelenleg használatos kamatpolitikát.
A két nagy gazdasági régió ráadásul az elemzők várakozásai ellenére sem akar talpra állni, így a két bankárnak valószínűleg a jövőben is meg kell küzdenie a további kamatcsökkentéseket követelő politikusokkal. Ahogy az euró-dollár árfolyam változásával is. A világ két legjelentősebb valutájának egymáshoz fűződő viszonya ugyanis meglehetősen rapszodikus képet mutat: az euró indulásakor fennálló 1,17-es dollárárfolyam nem sokkal később meredek zuhanásba kezdett, a mélyponton messze 0,9 cent alatt lehetett vásárolni az európai fizetőeszközből. A 2002-es esztendő azonban fordulópontot jelentett, és a dollár látványos értékvesztésével ismét az euró került előtérbe: idén tavasszal már 1,1 dollár körül jár az euró kurzusa. Véget ért tehát a Clinton elnöksége óta tartó "erős dollár politikája", amelyet az amerikai gazdaság szárnyalása következtében az államokba áramló külföldi befektetők dollárkereslete tartott fenn sokáig. A pénzemberek mostanában Amerikán kívül keresik a befektetési lehetőségeket, s ennek következtében kiegyensúlyozottabb lehet a világgazdaság régiói közötti tőkeáramlás. A külföldi tőkebefektetések elmaradása azonban komoly gondokat okozhat majd az Egyesült Államokban, ahol az óriási folyó fizetési mérleg deficitet az évente beáramló 4-500 milliárd dollárnyi tőke finanszírozta korábban.
Greenspannek ráadásul a jövőben egy új jelenséggel is szembe kell néznie: a következő évek a dollár világvaluta-szerepének fennmaradásáról, netán annak elvesztéséről fognak szólni. Amint azt George Monbiot angol közgazdász nemrégiben a The Guardian hasábjain kifejtette, az iraki háborúnak létezik egy sokak által nem ismert aspektusa is, mégpedig a dollár és az euró küzdelme - az olaj árnyékában. Jelenleg ugyanis a világ országainak valutatartaléka 70 százalékban dollárban van. A dollár eddig stabil, értékálló fizetőeszköznek számított, ami lehetővé tette, hogy a nemzetek védekezzenek a valutaspekuláció ellen, és legyen miből megvásárolniuk a különböző erőforrásokat, mint amilyen az olaj is. A fekete arany árfolyamjegyzése jelenleg még amerikai dollárban történik, ám a következő esztendőkben ez megváltozhat. Az EU bővülésével hamarosan egy olyan valutaunió jön létre, amelynek összesített GDP-je megegyezik az USA-éval, lakossága pedig jóval meghaladja az amerikait - azaz a közös európai fizetőeszköz még stabilabb valuta lehet, mint a zöldhasú. Monbiot szerint ezen felül már csak egyvalami hiányzik majd ahhoz, hogy az euró felváltsa a dollár világpénz szerepét - az, hogy az országok elkezdjenek euróban számolni az olajügyleteknél.
Szaddám Huszein már 2000. novemberében kezdeményezte, hogy a jövőben az iraki olajat euróban lehessen csak megvásárolni. Ha az euró árfolyama erősödik, Irak olajbevételei is emelkednek - szólt az iraki logika. Nem sokkal később az egyik OPEC-vezető több érvet is felsorolt az euróban történő elszámolás mellett: Európa a Közel-Kelet legfőbb kereskedelmi partnere, az öreg kontinens jóval több olajat importál, mint az USA, ráadásul az EU-nak kiegyensúlyozottabb a külkereskedelmi mérlege is, nem mutat akkora deficitet, mint az Egyesült Államoké. Amennyiben pedig a két másik nagy olajtermelő ország, Norvégia és Nagy-Britannia áttér az euróra, az végképp megadhatja a lökést az európai valuta széles körű elterjedéséhez - érvelt Javad Yarjani. Az olajárak euróban történő jegyzése pedig azzal járna, hogy az olajimportőr országoknak a jövőben sokkal kevesebb dollárra lenne szükségük. Az amerikai fizetőeszköz iránti kereslet így zuhanhat, árfolyama drasztikusan leértékelődhet, ami megrengetné az amerikai gazdaságot. "Ez a veszély ugyancsak indokolhatta az USA terjeszkedési terveit a Közel-Keleten és az Irak feletti dominancia megszerzését" - érvel Monbiot, aki azonban arról már nem beszél, hogy a dollár gyengülésével párhuzamosan felértékelődő euró az export látványos visszaesése következtében mekkora gondokat okozhat Európában.
De ez legyen majd az új EKB-elnök első kihívása. Vagy a régié.