„Cseppet sem bánom, hogy a sportolók leveszik ezeket a mocsok cégeket” - jelentette ki a bokszszakíróként is ismert lapszerkesztő egy televíziós sportműsorban. Ebből némi töprengés után megérthetjük: sportolóinknak úgy kell kicsiklandozniuk egy kis lóvét az aljasul csekély adakozókedvű szponzorok degeszre tömött bukszájából.

Az ország arcának kiválasztott Baumgartner Zsolt alighanem a következő szezonra, de talán örökre lecsúszik a Forma 1-ről. Tőke híján Baumgartner nem ülhet be abba a Forma 1-es versenyautóba, amely a "nemzetközismertségbe" röpítené. A Jordan istálló állást kínált ugyan a magyar gyorsasági versenyzőnek, de közölték az egy idényre szóló belépti díjat is. A szükséges 10 millió dollárból (mai árakon 2,2 milliárd forint) csak 7 millió van meg, azaz 660 millió forint hiányzik. Frank Tamás, Baumgartner menedzsere szerint nem sok remény van rá, hogy ekkora összeget pár napon belül elő lehetne teremteni. Így nem marad más, mint megköszönni Jordannek, hogy számításba vette a mi fiunkat is.

Baumgartner Zsolt balsikerének azonban legalább annyian tapsolnak itthon, mint ahányan könnyeket hullatnak miatta, hiszen a 2,2 milliárd forint irdatlanul nagy pénznek számít hazai sportberkekben. Ha Baumgartner megkapja, akkor mások biztosan nem - gondolják sokan. Összehasonlításképpen, az első osztályú labdarúgó bajnokságban az őszi tabellát első helyen záró Balaton FC éves költségvetése 100 millió forint, a szóban forgó summa pedig közel van a komplett magyar NB I éves költségvetéséhez. S akkor mit szóljanak a mostanság sokkal sikeresebb vízipólósok, kézilabdások, vagy éppenséggel a gyorsasági motoros világbajnokságon (amely a Forma 1 és a Rally VB mellett szintén az elit motorsport része) évek óta száguldozó magyarok? A többiekről nem is beszélve.

A sportszponzoráció Magyarországon kevés kivételtől eltekintve cseppet sem rentábilis befektetés. Az így elköltött forintokat más hirdetési ágakban sokkal hatékonyabban lehet forgatni, ezért a legtöbb esetben a szponzorok személyes érintettsége a döntő a pénzek odaítélésénél, s nem az alaposan átrágott üzleti számítások. Ennek ellenére nálunk (s nem csak a bevezetőben idézett szakírói idiotizmus utal erre) meglehetősen ambivalens a szponzorok megítélése.

A manapság legsikeresebb labdajáték (talán az egyetlen, amely igazi címlapsztárokat – Benedek, Kásás, Kiss Gergő, Szécsi stb.– volt képes kitermelni), a vízipóló körül zajlik az egyik legélesebb szponzori vita. Nevezetesen, hogy a bajnokcsapatot, a Honvéd Dominót támogató Westel Rt. a sportági szövetségnek is juttat pénzt. A kritikusok emiatt a bajnokság tisztaságát féltik. Csakhogy igen kevés cég van Magyarországon, amelyik tud és akar is a sportra áldozni, akár vízipólóról, akár Forma 1-ről van szó. Ezért bolond, aki elüldözi őket, még akkor is, ha csak a pénzüket szeretik, őket magukat nem.

Valószínűtlen azonban, hogy a Baumgartner Zsoltnak szánt biztosítós vagy olajos dollárok itthon hiányoznának, s egy magyar Forma 1-es szereplése a szponzorok átrendeződéséhez vezethetne. A nemzetközi piacokra dolgozó száguldó cirkuszban ugyanis kizárólag szigorú üzleti számítások alapján érdemes üzletelni. S csak a legnagyobb országokban éri meg, hogy a GP-sorozaton keresztül hívják fel a figyelmet a helyi márkákra: nem véletlen, hogy a versenykocsik reklámfelületeit a nemzetközi brandek uralják. Baumgartnernek és menedzsmentjének az volt a leckéje, hogy megtalálják azokat a (legalábbis) regionális befektetőket, amelyek nevüket, márkáikat hajlandóak lennének összekötni a Forma 1-ben nem sok sikerre számító (ezért csak viszonylag kevésszer képernyőre kerülő) Jordan istállóval és egy zöldfülű pilótával. A hétmillió dolláros gyűjtés ezt figyelembe véve igazán szép teljesítmény. Majdnem olyan szép, mint az álom: egy kanárisárga aszfalttorpedóban Monte Carlóban körözni egy magyar multi logója alatt. Frank és Baumgartner mindenesetre a nevünkben is belógatta a lakmuszpapírt az elitbiznisz üstjébe, hogy bizonyosságot kapjunk afelől, amit különben is tudtunk: kétségtelenül tehetségesnek, de nem elég tehetősnek találnak bennünket.