Ha a pincérnő mosolygó arcot rajzol a számlára, a megszokottnál átlagosan 18 százalékkal több borravalót kap. Ha ugyanezt egy férfi kollégája teszi, ő viszont 9 százalékkal kevesebbet kap, mint ha nem rajzolna semmit. Ha azonban a felszolgálónő virágot is tűz a hajába, a vendég a korábban tapasztaltnál 17 százalékkal bőkezűbb, az pedig rendre bejön, amikor a személyzet udvariasan bemutatkozik. Az USA-ban komoly egyetemeken foglalkoznak a borravaló pszichológiájával, ami nem is csoda: a jatt olyannyira beépült az ország gazdaságába, hogy az igencsak hézagosan rendelkezésre álló adatok szerint évi 28 milliárd dollár cserél ily módon gazdát, s három tucat szakma művelői várják el rutinszerűen, hogy kibélelik a markukat.

A nyugat-európai vendéglátóiparban azonban ma nem az Amerikában (és Magyarországon is) megszokott, készpénzes borravaló dívik, hanem a számla végén feltüntetett szervizdíj, amely a kiszolgálást objektíven, ugyanakkor személytelenül jutalmazza. Mértéke általában 10-15 százalék, de Francia- és Németországban a vendégek, ha különösen elégedettek, többnyire néhány százalékkal még megtoldják. Olaszországban viszont az amerikai módit követik, és a pincérek személyes borravalót várnak. Norvégiában és Izlandon azonban nem szokás pluszt adni.

A számlát kifizető félnek általában mindegy, hogy szervizdíjat vagy jattot ad, ám a pénzt nem ugyanaz a személy kapja. A borravaló a pincér, a hotelportás, a szobalány vagy éppen a fodrász bevétele, amit munkahelyének szabályai szerint esetleg bead a közösbe. A szervizdíj viszont a munkáltatót illeti, aki aztán eldönti, hogyan osztja szét a befolyt pénzt. Ebben pedig Európában viszonylag nagy szabadságot élvez, különösen amióta három éve a strasbourgi Európai Emberjogi Bíróság - egy tízéves pert lezárva - két londoni étterem pincéreinek beadványáról úgy döntött: alkalmazóik a sajátjukként bánhatnak a szervizdíjjal.

A borravalót, illetve szervizdíjat használó országok egyvalamiben egységesek: a szolgáltatást végzők - elsősorban pincérek - rendszerint jóval a minimálbér alatti juttatásban részesülnek, a munkáltatók ugyanis előre bekalkulálják a mellékest is. A fizetés így gyakran a minimálbér 40-60 százaléka, ám a törvény nemcsak ezt engedi meg, azt is előírja, hogy a borravalót be kell vallani, és a munkavállaló s a munkáltató is köteles megfizetni utána a rá eső közterheket.

A jatt szokásjoga és szabályozása az USA-ban a legátfogóbb. Kézikönyvecskék, újabban pedig internetes oldalak segítik az eligazodást a tarifákban. Az éttermi számlához például átlagosan 15-20 százalékot, nagyvárosokban viszont 20--25 százalékot, elit vendéglőkben akár 30 százalékot is illik hozzácsapni. A repülőtéri hordárnak csomagonként 1 dollár dukál, és ennyi jár a szobainasnak is. A szállodai szobalány 1-5 dollárra számíthat, és nagyjából ez a pizza- és más ételfutár informális tarifája is. A bárpincér italonként 1 dollárt kaphat, ennyi dukál a ruhatárosnak és a vécésnéninek is. Ha a hotelportás leint egy taxit, 1 dollárt szokás a zsebébe csúsztatni, ám esőben akár a két-háromszorosát is. Külön kategória az üdülőhajó, ahol az alkalmazottak fizetését eleve egy feltételezett magas borravalószinttel csökkentik, és a vendégektől gyakran elvárják, hogy a részvételi díj akár 50 százalékának megfelelő összeget is szétosztogassanak az út során. Így tornászhatják fel például egy hajópincér nemritkán havi 100 dollár alatti hivatalos fizetését akár ezer dollár feletti jövedelemmé.

A világ legszigorúbbjaként emlegetett amerikai adóhatóság (IRS) sem szerez persze tudomást minden borravalóról, ám igyekszik mindent megtenni a feketepénzek kifehérítésére. Ehhez a legfontosabb fegyvert számára a készpénzt helyettesítő fizetőeszközök terjedése adja. Az amerikaiak egyre nagyobb számban rendezik éttermi fogyasztásukat hitelkártyával, és így a kitöltött számlán nyoma marad a borravalónak. Az IRS pedig húzott egy 8 százalékos forgalomarányos mértéket, amely - bár csak adózástechnikai jelentősége van - egyfajta, informálisan elvárt minimumként működik a jatt bevallásában, ami a munkáltatót és a munkavállalót is az adó, illetve az egyéb közterhek megfizetésére ösztönzi.

A korbács mellett persze ott a mézesmadzag is: ha az étterem vállalja, hogy pincéreit negyedévente kioktatja a borravaló bevallásának fontosságáról, és pontosan elvégzi az ilyen pluszpénzek adminisztrálását, akkor az adóhatóság nem hajtja be a tulajdonosokon a becslés alapján vélelmezett eltitkolt borravaló utáni nyugdíj- és egészségbiztosítási járulékot. Ez persze nem mentesít az átfogó adóvizsgálat alól, ám az amerikai étterem-tulajdonosok máris szorosabbra húzták a gyeplőt: a számítógép addig nem zárja le a számlát, amíg a pincér be nem üti, mennyi borravalót kapott, és a masina rögtön jelez, ha az összeg gyanúsan alulmúlja a szokásost.

NAGY GÁBOR