Tetszett a cikk?

A Kádár-kor átkos örökségeként számon tartott lakótelepek döcögős rehabilitációja kapcsán a szakma immár e házak építészeti értékeit is dicséri. A hazai építészek egyébként sokáig hiába küzdöttek a panelért, később viszont már alig bírtak szabadulni tőle.

Nemes egyszerűséggel lakógépnek nevezte el a betonszerkezeteken nyugvó, az 1910-es évek végére kidolgozott koncepcióját a Charles-Edouard Jeanneret néven született Le Corbusier francia építészsztár. Elmélete szerint a ház az emberi szükségleteket kielégítő masina, amelyben - mint az 1947-ben Marseille-ban megvalósult első példa mutatja - kisvárosnyi népesség mindennapi életét mosodák, bevásárlóközpontok, szeméttárolók és egyéb extrák segítik. A ma már inkább riasztó, mint megnyugtató víziót mások akkoriban reménykeltőnek találták - köztük az 1919-ben induló német Bauhaus-mozgalom -, amely betont és részben előre gyártott elemeket is felhasználva épített lakásokat például Berlinben. Magyarországon akkoriban még nem követték ezt az építészeti irányzatot. Idehaza a két világháború között legfeljebb csak a hagyományosan téglából falazott, a fővárosi munkásarisztokráciának és tisztviselőknek szánt Wekerle-telep képviselte a korszerű lakódesignt.

Kockaháztípusterveket azért már a második világháború előtt felvázolt néhány hazai építész. 1939-ben a "minél alacsonyabb építési költség, minél nagyobb lakható alapterület és a nemenkénti elkülönítés lehetősége" jegyében az Országos Társadalombiztosító Intézet által megterveztetett budapesti Hamzsabégi úti szociális lakótelep alkotói álltak elő az ötlettel - tudható meg Ferkai András építészettörténész idén ősszel megjelent, Lakótelepek című könyvéből. A kelenföldi épületegyüttest tervező ötfős építészgárda azt javasolta a megrendelőnek, hogy a lakástermelést típustervek bevezetésével, valamint a Nyugat-Európában - elsősorban Dániában -, illetve az USA-ban már alkalmazott tömeges előregyártással racionalizálják. A dobozelemekből - ahogy akkoriban emlegették - "prefabrikált építkezés" honosítására azonban akkor még nem volt igény.

A világszerte bevált forma mégis annyira csábító volt, hogy a hazai építészek a háború utáni újjáépítésben megpróbálkoztak bevezetésével. Az 1953-tól Budapest főépítészévé előlépett Preisich Gábor a kommunista hatalomátvétel után emigráló Olgyay fivérekkel közösen az újlipótvárosi és az újpesti Duna-part közötti terület újjáépítésére kiírt 1946-os pályázaton vasvázra szerelt panelelemekből épített pontházak eladásával próbálkozott. Ezekre azonban, bár a kiíráson nyertek, nem akadt vevő, s az ügy egyre húzódott. A minigarzontól a három-négy szobás nagycsaládos lakásig sokféle típusotthont kínáló, hét-tíz emeletes hasábházakhoz, amilyeneket akkortájt Nyugat-Európában már szakmányban gyártottak, azért sem foghattak hozzá, mert tervük időközben ideológiai vétót kapott - folytatja a történetet a HVG kérdésére Prakfalvi Endre művészettörténész.

A szocialista realizmus hazai, de különösen szovjetunióbeli korifeusai szerint ugyanis a pályázók által is preferált betonos megoldások rideg funkcionalitása nem illett a fordulat éve után eluralkodó korszellemhez. Az ügy kapcsán fontos megjegyezni, hogy bár a szocreál sivársága első látásra talán nem különbözik szembetűnően a blokkházak által is megjelenített építészeti modernizmustól, annak távolról sem rokona. Már csak azért sem, mert a "tartalmában szocialista, formájában nemzeti", még az 1930-as években a Szovjetunióban megfogalmazott szocreál elvi alapvetés a munkásmozgalom szimbólumaival, a dolgozó nép stilizált ábrázolásaival díszített monumentális épületeket jelentett. A Le Corbusier és a Bauhaus által megalapozott építészeti modernizmus letisztultsága a Rákosi-érában viszont hivatalból üldözendő burzsoá csökevénynek számított. A Sztálin-barokk lakótelepeket (Komlótól Tiszapentelén át az angyalföldi Béke útig) ezért továbbra is hagyományos téglafalazással húzták fel.

"Erősen akadályozza a kibontakozást, hogy a tervezők, az építőművészek idegenkednek a tömeges építés alapvető feltételeitől, a típustervezéstől, és főleg a nagyipari termelés eszközeinek, szerkezeteinek, módszereinek figyelembevételétől" - jelezte aztán az építészetben is elvárt desztalinizációt a Szabad Nép tudósítása szerint Nyikita Hruscsov az 1954 decemberében összehívott moszkvai építészeti kongresszuson. A Sztálint váltó főtitkár elsősorban a fölösleges díszítéseket és térfogatokat, a múzeumhoz vagy templomhoz hasonló formákat, egyszóval az addig mindent átható szocreált tartotta tarthatatlannak, mivel azok az épületek drágaságuk mellett "erősen lefékezték a korszerű, nagyipari építőtechnika kifejlődését, s megakadályozták a növekvő épületigények maximális kielégítését".

A szocreál nyílt trónfosztása hiába érte kellemes meglepetésként a hazai szakma erre fogékony részét, a betontechnológia bevetésére csak öt évvel később került sor Magyarországon, nem utolsósorban a forradalom és az elfojtását követő politikai "konszolidáció" miatt. A hruscsovi irányvonal mentén felhúzott óbudai - az építészek által barátságosnak mondott - kísérleti lakótelep Vörösvári út melletti magasházai, illetve az Üllői út menti József Attila lakótelep épületei azonban még mindig nem voltak igazi panelek. Annak ugyanis csak a házgyári késztermékeket lehet nevezni, a szovjet technológiával dolgozó Budapesti I. számú házépítő kombinát viszont csak 1965-től kezdett termelni, a dán Larsen-Nielsen-panelkészítést alkalmazó II. számú házgyárat pedig még annál is két évvel később üzemelték be. Így Óbudán és a külső Ferencvárosban, sajátos stíluskeveredés jegyében - a modernizmus által preferált betonpillér vázakon a tégla, a kohóhabsalak blokkok, illetve az öntöttbeton belső falak határozták meg a lakótereket -, panel legfeljebb mutatóban akadt, a homlokzati betonelemek képében.

A kelenföldi lapály azonban már nem kerülhette el a sorsát. Az itt rendelkezésre álló 140 hektárra az új szovjet mintát követve, egymásra merőleges sávokban épült a lakótelep 1965 és 1969 között. A tízemeletes sáv- és 15 emeletes tömbházak lettek aztán az előképei az 1965-1977 között legyártott békásmegyeri, a kicsit korábban befejezett zuglói, valamint a Veszprémet falanszteresítő panelkerületnek is. Ezeket annak rendje és módja szerint típustervek alapján, nagypanelekből szerelték össze, csakúgy, mint Újpalotán, vagy az 1970-es évek második felében Szegeden, Debrecenben, illetve a miskolci Avason átadott lakógépeket.

"A panelben rejlő építészeti lehetőségeket szinte kizárólag a fővároson kívül sikerült kibontani" - hívja fel a figyelmet Szalai András építészettörténész. Első számú példaként a Jánossy György, Szrogh György, Magyar Géza és Finta József által tervezett salgótarjáni városközpontot említi, hozzáfűzve, hogy az a látszat ellenére nem is igazi lakóteleppanel. A nógrádi bányászváros szocialista iparközponthoz méltónak gondolt belső magja még a hőskorban, 1965-ben készült el, és bár a geometrikus formák és a beton itt is meghatározók, az egész mégsem típustervek alapján készült típuskockák rendezett halmaza, és a szakértő szerint a térszervezés sem falanszterjellegű. Ezzel a tervezők építészetileg is maradandót alkottak - nyugtatja meg a Salgótarjánban is csak betonkockákat látó laikusokat Prakfalvi.

A sivár lakótelepi designra ügyelő korifeusok egyébiránt viszonylag sokáig ragaszkodtak vonalasságukhoz. Egyénieskedést legfeljebb olyanformán engedélyeztek, mint Pécsett, ahol Tillai Ernő a Zsolnay-gyár selejtkerámiáival rakatta ki a Rókus-domb panelházainak oldalfalait. A paksi atomerőmű - a mából nézve már korántsem forradalmian formabontó - lakótelepének feldíszítése viszont már komoly indulatokat szított, és az első országos panelügyi sajtópolémia kirobbantójává vált.

"Nagypanelből és tulipánból sosem lesz bartóki, kodályi vagy József Attila-i mű, csupán tévedés. A tévedést pedig korrigálni lehet - és kell" - fakadt ki Major Máté, a hazai modernista építészet legfőbb teoretikusa és ítésze az Élet és Irodalom hasábjain nem sokkal az 1975-ös átadás után. Mindezt azért, mert a Makovecz Imre nevével is fémjelzett organikus építészeti iskolát nem sokkal korábban társalapító Csete György, a Pécsiterv tervezőiroda fiatal építészeivel karöltve, arra vetemedett, hogy az ötemeletes paksi épületek falait szintén a házgyárban legyártatott, tulipánszerűen felhelyezett panelelemekkel díszítse - így a tömböknek legalább a sziluettje a népművészeti motívumot idézte. A Major-cikk nyomán kirobbanó sajtópolémiában mások mellett a költő Nagy László kelt Csetéék védelmére: "Az ember, (...) megteremtvén a vasbetont, eufórikus örömében megszédült, rabja és balekja lett. Néha akadnak lángeszű építészek, akik humanizálják ezt a rideg és hasznos teremtményt." A már említett panelúttörő Preisich Gábor viszont két irányba is ütött, mondván, Pakson a tervezők "engedélyt kaptak holmi dísz applikálására, ám ettől a széklábak még hitványak maradtak". A József Attila lakótelepet tervező Cserba Dezső még keményebbnek bizonyult, és a szakmára nézve "életveszélyesnek" minősítette Csete házait, mivel szerinte az épületeknek elsődlegesen építészeti megoldásokkal, nem pedig képzőművészeti trükkökkel kell operálni. A vitának egyik eredménye az lett, hogy a pécsi alkotógárdát hatalmi szóval szétrobbantották, Csete pedig jó ideig téeszsorházak tervezésében élhette ki művészi hajlamait.

Másik kézzelfogható hatásaként az 1979-es lakásépítési csúcsig (lásd Lakástermelési regény című írásunkat) még az eredeti, uniformizált házgyári tervek szerint kellett építeni a paneldzsungeleket szerte az országban. A tulipánvita kései gyümölcse aztán - legalábbis a kortársak szerint - a rendszerváltásra átadott káposztásmegyeri lakótelep lett. Az ideológiai enyhülést elsősorban az az engedmény jelezte, hogy az új kockalakógépekre - szakítva a szovjet hagyománnyal - ekkor kerülhetett először sátortető. Az építészeti nívódíjjal honorált lakótelep önálló házgyárat is kapott Dunakeszin. Káposztásmegyer a laikusok számára talán kevésbé feltűnő, ám a szakma által akkor kitörő örömmel fogadott újdonsága pedig abban állt, hogy a legfeljebb tízemeletes, de többnyire kisebb házakból a tervezők nem telepet, hanem utcákkal, terekkel szabdalt "városszerű városkát" építettek. A lakótelepek jelentette építészeti és szociológiai problémahalmaz felszámolása azonban napjainkra maradt, ami viszont már egy következő történet témápja.

VAJNA TAMÁS

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!