Választópolgáraik türelmével játszanak az adósságválságukat kezelni igyekvő nyugati kormányok, amelyeknek költségvetési gúzsba kötve kellene gazdaságot élénkíteniük és munkahelyeket teremteniük.
Nem szolgáltak pezsgőpukkantó vidámságot keltő újévi beszédekkel az EU politikai vezetői, senki nem mondta, hogy 2012 könnyebb év lesz, mint a tavalyi, sőt az üzenet az volt: nagyobb nehézségekre kell számítani, mint a 2008-ban indult válságciklus eddigi szakaszaiban. Angela Merkel német kancellár például összefogást sürgetett az európai országoktól, míg Giorgio Napolitano olasz államfő áldozatokra kérte honfitársait. Egyikük sem véletlenül, a globális krízis központja ugyanis tavaly az EU, azon belül is az eurózóna lett, s az idén sem lesz másként. Olyannyira, hogy Christine Lagarde, az IMF francia vezérigazgatója az utóbbi napokban többször is figyelmeztetett: az egész világgazdaság sorsa azon múlik, a közös valutát használó EU-tagok úrrá tudnak-e lenni az adósságválságukon, megakadályozva, hogy az a perifériából begyűrűzzön a centrumba, és szétzúzza az euró építményét, aminek súlyos globális hatásai lennének.
Azt nem lehet mondani, hogy az EU-tagállamok, különösen a szabályokat diktáló Németország és Franciaország ne dolgozna a megoldáson, ám mindeddig csak futottak az események után, és ritkán sikerült néhány hétnél tovább megnyugtatni a nemzetközi pénzpiacokat. Az állam- és kormányfők január 30-án már a krízis kitörése óta tizenhetedik válságcsúcsukat tartják, ahol a december 9-én elfogadott – Nagy-Britannia vétója miatt csak kormányközi szerződésbe foglalandó – szigorú fiskális paktum részleteiről egyeztetnének. Közgazdászok máris működésképtelennek bélyegezték az alkut, mert a megkeményített szabályok betartatása újabb költségvetési megtakarításokat igényelne, ami az előrejelzések alapján az eurózónára váró recesszió idején még fájdalmasabb terhet jelent a válság által évek óta sanyargatott lakosságnak.
Általánosságban is, de különösen az EU válságkezelésére vonatkoztatva véli úgy Paul Krugman, a The New York Times című amerikai napilap közgazdasági Nobel-díjas kolumnistája, hogy a nyugati kormányok rossz receptet követnek, amikor a gazdaság visszaesése közepette nyírják a költségvetést. Ezt ő a krízis idején a növekedés serkentése érdekében beavatkozó állam ideáját hirdető iskolateremtő közgazdászra, John Maynard Keynesre hivatkozva elhibázottnak tartja. A deficit lefaragására, a kiadások megnyirbálására összpontosítás helyett ugyanis a munkahelyteremtésre kellene figyelni. Különösen azért – teszik hozzá mások –, mert a pénzügyi válságnak bizalmi, társadalmi vonzata is van: a konjunktúrát tápláló lakossági fogyasztást nem lehet élénkíteni, ha akiknek költeniük kellene, nem bízhatnak abban, hogy a jövőben is lesz állásuk és jövedelmük. Az amerikaiak például a válság hatására újra megtanultak takarékoskodni, ám a vásárlókedvük még nem teljesen tért vissza, mert bár a munkanélküliség csökkent, még mindig magas, 8,6 százalékos. Az EU-ban pedig ennél is magasabb, sok tagállamban túllépi a 10, Spanyolországban pedig meghaladja a 20 százalékot is.
A válságkezelés társadalmi, szociális mellékhatásai az idén azért lesznek fontosak, mert több országban is választásokat tartanak. Az eurózóna szempontjából legfontosabb erőpróbára áprilisban, Franciaországban kerül sor, ahol a tavaly decemberi brüsszeli csúcs óta a közös valuta megmentőjeként kampányoló konzervatív Nicolas Sarkozy szeretné megőrizni az államfői posztot a közvélemény-kutatásokban vezető szocialista ellenfelével, Francois Hollande-dal szemben. Míg a piaci várakozások szerint Sarkozy győzelme esetén folytatódhatna az együttműködés Merkellel, Hollande azt ígéri, hogy újratárgyalja a fiskális paktumot, és az újabb sanyargatások helyett kevésbé fájdalmas megoldásokat keres az adósságválságra. Hogy melyek ezek, arról azonban eddig nem szólt. A német kancellár aligha engedhet sokat a szigorból, mert azt az ő jövőre urnákhoz szólítandó – prudensen gazdálkodó – választói vennék rossz néven, és Merkelnek már így is van elég baja az újabb és újabb EU-tagországokat mentő akciók finanszírozása miatt.
Az iowai republikánus pártszavazással útjára indult az amerikai elnökválasztási kampány is, amelynek középpontjában a munkahelyteremtés áll. Az újrázásért küzdő demokrata Barack Obamát nem győzik emlékeztetni arra, hogy a mostaninál is nagyobb gazdasági világválsággal küzdő Franklin Delano Roosevelt óta nem volt elnök, aki ilyen magas munkanélküliség mellett a Fehér Házban tudott volna maradni. Az USA-ban ugyan már az ötödik egymást követő hónapban 100 ezernél több új állást hozott létre a gazdaság, ez azonban november első keddjéig, a szavazás napjáig nem apasztja annyira a munkanélküliek seregét, hogy a problémát a republikánus jelölt ne olvashassa Obama fejére. A válság társadalmi hatását jelzi a Foglaljuk el a Wall Streetet mozgalom megjelenése, amely – európai társaival együtt – határozottan idézi a politikusok figyelmébe, kik is a krízis igazi vesztesei.
Az eurózóna bajait az amerikai gazdaság is megszenvedheti, és Kína sem vonhatja ki magát a hatásuk alól, mert a világ vezető exportőrének az EU a legnagyobb piaca. Választás ugyan nem lesz az idén Kínában – és amúgy sem sokat számítana a kiszámítható eredménye –, ám kezdődik a tízévente beütemezett generációváltás. Hu Csin-tao az idén távozik a Kínai Kommunista Párt éléről – utódja a menetrend szerint Hszi Csin-ping lesz –, 2013 márciusában pedig az államfői posztot is átadja, és akkor vonul nyugalomba Ven Csia-pao miniszterelnök is. Az átmenet idején Peking mindig nyugalmat akar, amihez stabil gazdasági növekedés és társadalmi béke kell. Ezért az idén Kína a konjunktúrában esetleg mutatkozó döccenőket a 3200 milliárd dolláros valutatartalékára hagyatkozva simítja el – ahogy tette 2008-ban az 580 milliárd dolláros gazdaságélénkítő injekcióval –, féken tartja az inflációt, megakadályozza az ingatlanlufi kipukkanását, és további szociális intézkedésekkel veszi elejét az egyre gyakrabban jelentkező lakossági elégedetlenségnek.
NAGY GÁBOR
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
