A menetrend elméletben egyszerű: miután a britek többsége egy népszavazáson úgy döntött, az Egyesült Királyság lépjen ki az Európai Unióból, a – mellesleg a referendumot javasló – David Cameron miniszterelnök, a londoni parlament felhatalmazásával benyújtja erről szóló igényét az Európai Tanács felé. Erre az uniós alapszerződés 50. cikkelye ad módot, kérelme alapján pedig elindul egy, a csatlakozási tárgyalásokhoz hasonló folyamat, amelynek során tisztázzák, pontosan milyen viszonyt kíván fenntartani a közösséggel a szigetország.

Addig a britek minden unió felé fennálló kötelezettségüket teljesítik (például fizetnek a közös kasszába), cserébe minden mostani előnyre is jogosultak (támogatások, vámmentes belső piac, Erasmus-ösztöndíj, stb.). A várhatóan két évig tartó – mindenki közös érdekét szem előtt tartva békés és konstruktív – tárgyalássorozat végén pedig, a tagállamok és az Európai Parlament jóváhagyásával, megszűnik a tagság. Ámen.

Az azonban, ami péntek reggel óta történik Európában, a legapróbb részleteiben sem emlékeztet a fentebb vázolt menetrendre. Olyannyira, hogy sokan már azt is kétségbe vonják, lesz-e egyáltalán Brexit, ha igen, mikor, és hogy valóban David Cameron lesz-e az egyetlen vezéráldozata a most elindult folyamatoknak.

David Cameron brit kormányfő pénteken bejelentette lemondását, őszi hatállyal

AFP / Adrian Dennis

Idő kérdése

David Cameron a népszavazás után azt ígérte, a kilépésről szóló kérelmet, hosszas egyeztetés után majd várhatóan az októberi pártkongresszuson a helyére lépő utódja nyújtja be. Az unió vezetői azonban néhány órával később világossá tették: minél előbb szeretnék látni azt a papírt, mivel a késlekedés csak bizonytalansághoz vezet. (Annak idején a népszavazás időpontjával kapcsolatban is komoly nyomás nehezedett a brit kormányfőre, aki a választási kampány hevében csak annyit ígért: megválasztása esetén megbízatása első felében írja ki a tagságról szóló referendumot.)

Mostanra annyit lehet tudni: Cameron utódját legkésőbb szeptember elején kinevezik, és a legkiválóbb pillanatban, vagyis a népszavazást néhány nappal követő EU-csúcson még semmiképpen nem nyújtja be a politikus a kilépési kérelmet. Ezt azonban nem is mindenki fájlalja: egy lapunknak nyilatkozó brüsszeli diplomata arra figyelmeztetett, hogy a kapkodás helyett jobb lenne felkészülni előbb a drasztikus lépésre, nem csak a britek, de az uniós intézmények és a viszonyokat tisztázni készülő tagországok részéről is.

A puhatolózást segítené, ha informális tárgyalások indulnának el a blokk és London között, ennek az esélyét azonban nem csak a bizottság, de hétfőn este a német, a francia és az olasz vezetők is elutasították.

Angela Merkel német kancellár - a mai brüsszeli csúcs akár botrányba is fulladhat

MTI / EPA / Olivier Hoslet

Juncker lehet a bűnbak

Nem kellett tehát sok idő, és a Brexit kiélezte az eddig szunnyadó ellentéteket az uniós hatalmi központok között is. Jean-Claude Junckernek, az Európai Bizottság eddig – elődeitől ellentétesen – harcosan politizáló elnökének azokkal a tagállamokkal (ilyen lehet Magyarország) is szembe kell néznie, akik elhibázottnak tartják a sietséget. Mellesleg egyből a szemére hányhatják csaknem kétéves bizottsági elnöksége egyéb "bűneit" is, kezdve a menekültpolitikával. A külügyminiszterek varsói találkozóján Szijjártó Péter egyenesen arról beszélt, hogy Brüsszelben le kell vonni a személyi konzekvenciákat.

Juncker ehhez képest egy rövid pénteki nyilatkozat és egy hétvégi interjú óta nem védte meg nézeteit, például azt, hogy a késlekedés tovább erősítheti a populista hangokat Európa-szerte. Az uniós állam- és kormányfők kedden kezdődő soros csúcstalálkozóján kénytelen lesz megtörni a csendet, persze az is elképzelhető, hogy a brit kormány szurkálásán kívül nem jut sokkal tovább a luxemburgi politikus.

Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke

MTI / EPA / Olivier Hoslet

Sötétben tapogatózás

Valójában azt sem tudni, a sokk után meddig fajulhatnak a dolgok. Ami a gazdaságot illeti: a font esik, a tőzsdék rosszul reagáltak – ez senkit nem ért meglepetésként – , a Standard & Poor's két fokozattal minősítette le a brit hosszú futamidejű államadósság eddig elsőrendű besorolását, és ide rontotta le a Moody's is a minősítést. Az olaszok már a bankrendszerük stabilizálására készülnek, arra azonban senki nem számít, hogy a rossz hangulat a 2008-ashoz hasonló válságig fajuljon.

Nehezebb megjósolni a politikai következményeket. A brit pártrendszerben látni a földindulás jeleit: a kormányzó konzervatívoknál már a kampányban tapinthatóak voltak a törésvonalak, miután David Cameron lehetővé tette, hogy ki-ki kiálljon a kilépés mellett vagy ellen. Most a fő ellenzéki erő, a Munkáspárt van soron, ahol az EU-tagságért amúgy sem lelkesedő pártelnök, Jeremy Corbyn ellen bizalmatlansági indítvány készül. Erősödhetnek ugyanakkor a radikálisok, elsősorban az euroszkeptikus UKIP – a Brexit végső soron az ő győzelmüket hozta.

Jeremy Corbyn, a brit Munkáspárt elnöke

MTI/EPA/Andy Rain

És ez így lehet Európa-szerte is, legyen szó Hollandiáról, vagy a jövőre elnökválasztásra készülő franciákról. A kérdés leginkább az, ez meddig megy el – vagyis hatalomba kerülnek-e az EU-tagságot nyíltan ellenző erők.

Ezért is jó lenne tisztázni, a britek pontosan milyen feltételekkel lépnek ki az unióból. Ha nem sikerül hamar dűlőre jutni, az valóban árthat a gazdaságnak. Ha túl keményen tárgyalnak majd velük, azzal nem csak a szigetországban élő európai polgárok veszíthetnek, de az EU is rosszul jöhet ki. Ha viszont túlságosan baráti hangon, és a végeredmény egy kívánság szerint a tagságból eredő előnyöket megtartó kapcsolat lesz – amolyan norvég módra –, többen vérszemet kaphatnak, és követhetik a briteket. Erre esélyes lehet az alapító és nettó befizető Hollandia.

Bocsánat, hülyék voltunk

Egyelőre azonban nem is érdemes ilyen hosszú távú vészforgatókönyvek fölött rágódni, inkább azt figyelhetjük, az Egyesült Királyságban milyen csűrcsavarokkal igyekeznek elkerülni, hogy egyáltalán be kelljen nyújtani a kilépési kérelmet. Először is, elméletben a londoni parlament megvétózhatja a népakaratot – jogilag lehetősége van rá, hiszen a csütörtöki népszavazás nem volt ügydöntő. A képviselők többsége amúgy is a bennmaradás híve – ennek esélyét azonban lenullázza, hogy Cameron már jelezte, kormánya elfogadja az eredményt.

Vétóra készülnek a skót parlamentben is. Az országrészt elvben köti az elért eredmény, márpedig a skótok több mint 60 százaléka a bennmaradás mellett állt ki. Egy ilyen vétó azonban alkotmányos válsághoz vezethet – egy alkotmány nélkül működő országban –, miközben a következetesen csakis szuverén országokkal szóba álló EU nem fog segítő kezet nyújtani a skótoknak. Ahogy a szintén a maradás mellett kiálló Gibraltárnak sem, amelynek vezetése a BBC szerint már felvette a kapcsolatot Nicola Sturgeon skót első miniszterrel, hogy uniós tagságuk fenntartása mellett közösen álljanak ki.

Nicola Sturgeon skót kormányfő

AFP / Andy Duchanan

Milliók írták már alá azt a petíciót, amely egy újabb népszavazáshoz kötné a kiválást, a kezdeményezés szerint azonban itt már egyfajta minősített többséghez kellene kötni a lépést. Mellettük szólt, hogy a Brexit támogatóinak 51,9 százalékos aránya aligha nevezhető meggyőző fölénynek, ellenük viszont az, hogy sok racionalitás nincsen a referendum szabályainak utólagos változtatásán, netán a népszavazás újbóli kiírásán.

A brüsszeli diplomaták ezért is arra számítanak, hogy London előbb-utóbb előáll a papírral. Persze ez sem jelent különösebben semmit, hiszen egy újabb kormány bármikor bejelentkezhet egy másik nyilatkozattal, amely a kilépési folyamat leállítását kéri majd. Hogy ehhez mi kellene, azt egyelőre találgatni lehet, annál is inkább, mivel az alapszerződésbe egyelőre nem került bele az a kitétel, hogy „bocsánat, hülyék voltunk, meggondoltuk magunkat”.