TGM: A béremelésről

A kormány 15 százalékkal emeli a minimálbért és 25 százalékkal a kötelező bérminimumot – amennyiben a tőkés érdekképviseletek is beleegyeznek – , sőt: nem kizárt, hogy a szociális munkásoknak még nagyobb béremelést harcol ki a szakszervezetük. Sztrájkra készülnek az Audi és a Mercedes magyarországi üzemeiben is: ezek a munkások is béremelést követelnek, nagyon helyesen. A városi tömegközlekedés dolgozói is bérmozgalmat indítottak. Remek.

Mindennek ellenére ezek nagyon örvendetes hírek.

Semmilyen polgári kormány nem tesz ilyet önként.

Amint már utaltam rá a Népszavában, ezt azok a dolgozók, főleg szakmunkások harcolták ki, akik tömegesen vándoroltak ki Nyugatra az elmúlt pár esztendőben. Az emiatt beállott munkaerőhiány nyomására muszáj fizetést emelni. A kormányt mégis dicséret illeti, mert ezt képes volt belátni.

Igaz ugyan, hogy rengeteg magyarországi dolgozó „kényszervállalkozói” szerződésekkel kénytelen munkába állni – rájuk a béremelés értelemszerűen nem vonatkozik – , s az is igaz, hogy nagyon sokan robotolnak a szürke és a fekete gazdaságban, akiket ez a pozitív fejlemény nem érint. Cáfolhatatlan az is, hogy számtalan kis cég a költségnövekedést nem bírja ki, vagy bezár, vagy elbocsát pár embert (s evvel növeli a megmaradtak munkaterheit, esetleg – illegálisan – a munkaidejét), vagy „zsebbe fizet” a legelterjedtebb adóelkerülési technikák egyikével. (Fogalmunk sincs róla, hány „bejelentetlen munkavállaló” lehet Magyarországon: csak annyi biztos, hogy a hozzáértők szerint nagyon sok.) A „mélyszegénységben élők” (underclass) és a „prekariátus” helyzetén se sokat segít a fizetésemelés. A „közmunkára” kényszerített, segélyben nem részesülő munkanélküliek jövője is bizonytalan. Mindezek súlyos problémák, amelyeket lekicsinyelni tévedés volna.

Mint ilyenkor mindig , a béremelés is leginkább azoknak segít, akik viszonylag jó helyzetben – munkajogilag védett helyzetben – vannak, s akiket kevésbé fenyeget az elbocsátás, a munkanélküliség réme. Az anyagilag az alkalmazottaknál nem sokkal jobb (olykor rosszabb) helyzetben lévő „kisvállalkozóknak” és „kényszervállalkozóknak” ez nem annyira jó hír, némelyiküknek egyenesen rossz.

Ugyanakkor – az ezt vehemensen letagadó kormánypropaganda ellenére – a neoliberális ortodoxia fő szabályait többnyire betartó mai magyar gazdaságpolitika a társasági adó és/vagy a járulékok csökkentésére készül, amit a független konzervatív Magyar Nemzet vezércikkének címe – „A MULTIK JÓL JÁRNAK” – egyszerűen, ám helytállóan foglal össze. (A magyarhoni jobboldal új eszményképe, Donald Trump is a leggazdagabbak adóit csökkenti még tovább, ha ez egyáltalán lehetséges, bár olyan messze ő se merészkedik neokon irányban, mint az egykulcsos jövedelemadó.) A béremelésért tehát az adózók össznemzeti közössége kezeskedik, a nagy tőkés társaságok többletköltségeit járulék- és adócsökkentéssel kompenzálják, vagyis az alkalmazottak maguk kénytelenek fedezni a béremelés egy részének a forrását. Mi több, a béremelés előnyét hamarosan elviszi majd az infláció.

Mindezt elismerve, mégis gratulálunk: a kormány – a följebbi megszorításokkal – vonakodva ugyan, de elismerte, hogy az alkalmazottaknak („a bérből és fizetésből élőknek”, hogy a közkeletű, butácska eufemizmust használjuk itt az érthetőség kedvéért) is lehetnek legitim érdekeik, bár az alkalmazottak nem jelentéktelen részének a szűrét épp most teszi ki az állam a közigazgatásból, az úgynevezett közszférából. (Az ürügy „a bürokrácia csökkentése”.)

A – konzervatív és liberális – ellenzéki médiák neokon-neolib közgazdászokat interjúvolnak meg, akiknek (igen kis részben indokolt) aggályaik vannak, no meg „a vállalkozói érdekképviseletek” vezetőit, azaz a tőke reprezentánsait. Az ellenzéki médiaszószólók a kapitalizmust féltik az Orbán-kormánytól, ami nevetséges. A nemzetközi és nemzeti nagytőke kitűnő viszonyt ápol a magyar állam irányítóival: ennek világos bizonyítéka az is, hogy az Európai Unió és Oroszország egyaránt támogatja a paksi atomerőmű kibővítését, továbbfejlesztését. A magyar állam irányítói maguk se vetik meg a jó üzleteket és a magas profitot. Az intenzív állami beavatkozás nem változtatja meg a tőkés rend alapjellegét. Egyébként a kormány a nemzetközi színtéren a szabadkereskedelem híve, ellentétben Donal Trump némely – de még bizonytalan és aligha átfogó – törekvéseivel.

Az ellenzék ebben a helyzetben közönyösnek mutatkozik a dolgozók életszínvonalával, keresetével szemben – ami kitűnően megmagyarázza politikai esélyeinek elhanyagolható voltát. Viszont a magyar szakszervezetek most ügyesnek bizonyultak, megragadták a kínálkozó alkalmat, és jól taktikáztak. A sajtó által méltatlanul lebecsült, bár nem tökéletes szakszervezeti mozgalom még komoly tényező lehet, ha folytatja a kompromisszum és a nyomásgyakorlás kombinációjának jelenlegi gyakorlatát. A szakszervezeteknek is gratulálunk.

Ha már némileg vonakodva elismertük az általunk nem nagyon kedvelt kormány viszonylagos érdemeit, hozzuk szóba egy másik elég jó húzását: a magyar-szerb barátkozást. Természetesen itt két marginális helyzetbe szorult kormányzat (a szerb kormány vezetőinek múltja, a magyar kormány vezetőinek pedig a jelene vet föl kétségeket, nem beszélve a kizárólagos hatalomgyakorlás párhuzamairól ebben a két országban) egymásra utaltsága is szerepet játszik, de a szomszédainkkal szembeni sovén ellenségeskedés minden, még oly kényszerű enyhülése is üdvözlendő. Az is kétségtelen, hogy szükség van a Magyarországot a Balkán-félszigettel, a Balkánt pedig Közép-Európával összekötő tisztességes vasútvonalakra és autópályákra – ezekre Románia irányában is szükség lenne, de az atlantista és EU-lojalista román kormány nem jó partner Orbánnak, meg útban vannak a kölcsönös előítéletek és kétoldalú bizalmatlanságok is, amelyeket Szerbia esetében sikerült leküzdeni. De ahogy ez lenni szokott, ha Szerbiával javul a magyar állam kapcsolata, akkor a szintén szomszédos Horvátországgal és Szlovéniával romlik, de ezért elsősorban nem a magyar állam a felelős, hanem a „jugoszféra” áldatlan belső viszonyai. (Mellesleg Horvátország tekintélyelvű, hipersoviniszta átalakulása, amelyről a magyarországi közvélemény Kelet-Európa iránti jeges közönye miatt itt keveset tudnak, fölöttébb aggasztó és rendkívül ellenszenves. Ismét kiviláglott, hogy a nacionalisták – az olyanok, mint Aleksandar Vučić és Orbán Viktor – nagyon könnyen megegyeznek egymással, anélkül, hogy a szokványos uszítások politikai hasznáról le kellene mondaniuk. Persze az is segít, hogy a két államférfiú lojalitásának billegése a Nyugat és Oroszország között valamelyest egymásra utalja őket.)

De ha gyorsabban és kényelmesebben lehet eljutni vonattal meg autóval Budapestről Belgrádba – és Szabadkára és Újvidékre – , az mindannyiunknak hasznos lesz. (A projektet máskülönben Kína finanszírozza, mert áruit szeretné gyorsabban eljuttatni a szárazföldre az adriai kikötőkből.) Persze Orbán Viktor miniszterelnök arra is szeretné rábírni szomszédainkat, hogy menekültpolitikáját (zero immigration) támogassák, ha már itthoni politikai helyzete e tekintetben – egyébként másodlagos, taktikai okokból – megrendült. A közvélemény többsége Magyarországon helyesli ezt a bevándorlási és menekültpolitikát, de érzülete a kormány iránt savanyú és kelletlen még ezen a téren is.

A kormány tehát valamelyest engedett munkásellenességéből és sovinizmusából – bár ezek az engedmények még látszatengedményeknek bizonyulhatnak – , ami némi józanságra enged következtetni. Méltánytalanul elfogult lenne az ellenzéki sajtó, ha erre nem figyelne föl.