szerző:
Marosán György
Tetszett a cikk?

Ne azt hirdesd, hogy az emberek helyett megoldod problémáikat. Arra vedd rá őket, hogy elgondolkozzanak, alkalmazkodjanak és kísérletezzenek.

Matolcsy György nemrég, a BÉT konferenciáján tartott előadásában két meghökkentő, a jövőnkre utaló megjegyzést tett. Az egyik: „2010-től az ország újból arra az útra tért, amelynek végén a bőség kora, egy új aranykor köszönthet be Magyarországon”. A másik: új példaképet jelölt ki, most éppen a skandinávokat és a németeket. Az aranykor és bőség ígérete – tekintettel hazánk helyzetére – kissé erős ugyan, de ennek tükrében érdekes a kérdés: komolyan gondolta-e Matolcsy az új példaképeket, s vállalja-e a szembenézést történelmi tapasztalatukkal?

Az előadó, a beígért aranykort Károly Róbert és Nagy Lajos korának felidézésével igyekezett valószerűsíteni, amikor hazánk adta az európai aranytermelés zömét. Ám a gazdaságtörténet arra int, hogy a természeti kincsek nem szükségképpen tesznek boldoggá egy országot. A spanyol birodalom hanyatlását éppen a gyarmatosított Amerikából beáramló arany váltotta ki. A társadalom váratlan meggazdagodása – az olaj, a gáz vagy az arany felfedezése – modern korunkban inkább gondokat okoz. Különösen szembetűnő ez, amikor egy nem demokratikus intézmények által vezérelt ország (pl. Nigéria) „ölébe pottyan” a gazdagság.

De a váratlan bőség még egy demokratikus társadalmat is „lebetegíthet”, mint történt ez Hollandia esetében, amikor nem kellően átgondolt módon „szabadul rá” a pénzbőség a gazdaságra. Mindez valóban kiemeli a jól megválasztott példaképek történelmi tapasztalatai megfontolt átvételének fontosságát.

Ebben az összefüggésben a skandinávok jó igazodási pontokat kínálnak. A norvégok például okos stratégiával – éppen a „holland betegséget” elkerülendő – nem eresztették rá olaj- és gázlelőhelyek kiaknázásából származó váratlan gazdagságuk „pénzesőjét” társadalmukra. Gondoljuk csak meg, milyen „ostobák” voltak: ahelyett, hogy kiosztanának minden norvégnak 1 millió dollárt (!), folyamatosan berakják a pénzt egy, ma már a világon a legnagyobb befektetési alapba, amelyet azután a fenntarthatóságot és társadalmi célokat szem előtt tartva használnak fel. A jó példakép tehát valóban segíthet a hosszú távú fejlődés kereteit megteremtő vízió felrajzolásában. Ám a példaképválasztás egyben figyelmeztet is: a vízió elemeit nem lehet – mint egy áruházi nagybevásárláson – egyszerűen lekapkodni a polcokról.

Orbánék kommunikációjából úgy tűnhet, elegendő elmenni a politikai „bolhapiacra”, és kényünk-kedvünk szerint összeválogatni a hirtelen megtetsző és testhezállónak tűnő intézményi elemeket. Képzeljük csak el, mi lenne a következménye, ha a bolhapiacon magunkra aggatunk össze nem illő cipőt, zoknit, inget, nadrágot, kalapot? Miután kiszórtunk egy csomó pénzt, csak azt érjük el, hogy mindenki rajtunk röhög. A történelemben azonban sokkal súlyosabb problémákhoz vezet, ha egymáshoz nem illő – sőt kifejezetten eltérő logikájú – társadalmi, gazdasági és politikai intézményi elemekből próbálnánk működőképes társadalmat összeállítani.

Orbán Viktor eredeti példaképei – Oroszország, Törökország, Kína, vagy éppen Azerbajdzsán és Szingapúr – egymástól alapvetően eltérő minőséget képviselnek, de amit képviselnek, az összeférhetetlen az európai intézményekkel. Hiába is próbálnánk, nem lehet ezekből összeválogatni olyan – a vezérnek tetsző, illiberális, autokratikus és államilag vezérelt – intézményeket, amelyek hatékonyan működnének itt Európa közepén. Ebből a szempontból Matolcsy új kedvencei – a skandinávok és a németek – jobb választásnak tekinthetők. Nem ártana azonban, ha Matolcsy előbb egyeztetne a „főnökkel”: akkor most kire vessük, vigyázó szemünket. Követhető mintaként egész sor kis nyugat-európai ország – Svájc, Hollandia, Finnország, Dánia, Svédország vagy akár Norvégia – kínálkozik.

A probléma tehát soha nem a példaképek hiánya! Képzeljük el, hogy a labdarúgó-világbajnokságon való részvétel lázában égve, a sikert elénk vetítő mintát keresünk. A választék éppenséggel zavaróan széles: spanyolok és olaszok, brazilok és németek vagy éppen a franciák, és a sor folytatható volna. A futballtörténelem azt mutatja, bármelyik stílussal elérhető a siker, vagyis nem önmagában a példakép megválasztása a döntő. Az igazi probléma: a választott példakép mintájára átformálni az egész magyar labdarúgást. Olyan edzőket választani, olyan játékosokat nevelni, olyan edzésmódszereket alkalmazni, olyan csapatokat építeni, és persze olyan bajnokságot működtetni, mint amelyek a példaképként választott nemzetet sikerre vitték. Kevés csak álmodozni és hirdetni: „én olyan leszek, mint…”. Át kell venni és meg kell tenni mindazt, ami a sikerhez kell.

Gondoljunk bele a skandináv sikermodell születésébe. Új példaképeink „aranykora” a valóságban a 20. század volt. A 19. század végén Finnország, az orosz birodalom kormányzóságként kezelt országa, még alattunk volt a GDP/főt tekintve. És a norvégok is – lásd Ibsen: A nép ellensége című darabot – sokban emlékeztettek ránk. Mi volt tehát az a sikerstratégia, amely meghozta számukra az „aranykort”? Ha két szóval jellemeznénk ezt: folyamatos alkalmazkodás. Ez köszön vissza például a finneknél, akik az 1990-es évek eleje óta kétszer is – a mienkéhez mérhető – alapvetően nehéz szituációból küzdötték fel magukat, sikeresen. Látszólag könnyebb volt a norvégok helyzete, nekik csak az „ölükbe pottyant” olaj- és gázvagyon jelentette kihívással kellett „megküzdeniük”.

Hogy mázlisták voltak? De hiszen nekünk itt voltak az európai uniós források, azután mire mentünk az ölünkbe hullott gazdagsággal? Orbán rendszere a felvirágoztatás helyett inkább szétrohasztotta az országot. Akkor most mi a teendő?

A tanulság egy idén megjelent könyvből (Stiglitz–Greenwald: „A tanuló társadalom létrehozása”) – olvasható ki. A mű lényege: az országok sikere a 21. században a tanuló társadalom kialakításán múlik. A tanulás – első pillantásra – beülni az iskolapadba és szorgalmasan készülni óráról, órára. A globális átrendeződés korában (ennél szélesebb értelemben) ismételgetik az oktatás, a tudomány, az innováció, az infrastruktúra és a technológiai fejlesztés szerepét. De a tanulás, bizonyítják a szerzők, több mint az iskola, az egyetem és a kutatás-fejlesztés. Még az egész életen keresztül tartó tanulásnál is több. Tanulnia ugyanis – erről szól az idézett könyv – nemcsak az egyénnek, hanem a családoknak és a közösségeknek is kell. Sőt, a társadalmi tanulás legfontosabb szféráját a vállalatok – de épp így a változó körülmények között működő állami intézmények és civil szervezetek – alkotják, amelyek folyamatos alkalmazkodásra késztetik az ott tevékenykedő embereket.

A tanulás illeszkedés az átalakuló világhoz. Törekvés új készségek és tudás elsajátítására, hogy képes légy talpon maradni. Nem elzárkózni a kihívásoktól, hanem éppen elébe menni azoknak. Matolcsy új példaképei arra tanítanak, hogy folyamatosan alkalmazkodni kell a változó körülményekhez. Ez azonban alapvetően azon múlik, hogy éreztesd az emberekkel a körülmények nyomását, teremts olyan feltételeket, amelyek segítik, sőt noszogatják őket az alkalmazkodásra.

Jól tükrözik ezt az IMF 2017-es „World Economic Outlook” kiadványának az országok felzárkózását segítő tanácsai: erősítsd meg az oktatást, segítsd a dolgozókat képzettségük növelésére, teremtsd meg az egyenlő bánásmódot, oszd szét egyenlően a lehetőségeket, biztosítsd a széles körű továbbképzést, és kínálj fel hatékony munkakeresési programokat. Ne azt hirdesd, hogy az emberek helyett megoldod problémáikat. Arra vedd rá őket, hogy elgondolkozzanak, alkalmazkodjanak és kísérletezzenek. Oszd meg velük a követendő példát, tedd lehetővé, hogy nekivágjanak, támogasd a felzárkózást, és aki elbukott, annak segíts újrakezdeni.

Egy olyan társadalom, amelyben kizárólag a csúcson hozhatnak döntést, ahol eleve leosztottak a vezetői posztok, ahol csak az lehet sikeres vállalkozó – de épp így tanár, művész vagy tudós –, akit lojalitása alapján erre kiválasztottak, az alkalmazkodásra képtelen társadalom. Ebben csak a hatalomhoz közel állók és barátaik számára – akik köre azért jóval szűkebb, mint a Matolcsy által hivatkozott 7,5 milliárd rokon – köszönt be az aranykor. Pedig a siker titka immáron több mint két évszázada világos, és ezt hazánk nagyjai pontosan látták:

Uralkodjék köztünk ész, érdem, igazság, törvény, egyenlőség, s te áldott szabadság

– írta Batsányi még a 18. század végén. Ez az igazi sikermodell lényege. Matolcsy új példaképei ezt követik mind a mai napig, miközben hazánk egyre jobban elkanyarodik ettől. A 2018-as választások igazi tétje: képesek leszünk-e végre összefogni a társadalmi szintű tanulást támogató intézményrendszer megteremtéséért.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!