Elfelejthetjük a Brexitet, ma a legnagyobb veszély az EU számára a jogállamiság leépítése, amelyben három országra kell igazán figyelni: a magyarokra, a lengyelekre és a románokra – Laurent Pech, a londoni Middlesex University tanára összegezte így az Európai Unió helyzetét, szinte napra pontosan tizenöt évvel az után, hogy lezajlott a közösség legnagyobb bővítése, benne a visegrádi négyekkel.

A CEU-n a Friedrich Ebert Stiftunggal (FES) közösen, a csatlakozás évfordulójára rendezett konferencián a professzor úgy folytatta, szerinte ennek a tudatos folyamatnak a célja de facto egypárti állam létrehozása, amelyben alkotmányos eszközökkel képes eljutni az uralkodó rendszer addig a pontig, amikor az ellenzék számára már képtelenség megnyerni egy választást.

Tény, hogy jelenleg két ország – a lengyelek és a magyarok – ellen folyik uniós eljárás a jogállamiság megsértése miatt, a konferencián felszólaló kutatók azonban ennél is aggasztóbb képet festettek. Arról beszéltek, hogy az elmúlt években

ezek az államok gyakorlatilag túszul ejtették az uniós döntéshozatalt.

Kezdve onnan, hogy – főleg a kelet-közép-európai államai miatt – önálló mechanizmust kellett kidolgozni arra az esetre, ha az EU alapértékeit látják veszélyben, egészen odáig, hogy félre kell söpörni más reformterveket, mert azzal csak szítanák az ellentéteket. Például aligha kerülhet most napirendre az Európai Bizottságban régóta dédelgetett terv, hogy a testületbe ne képviseljen tagot minden ország – képzeljük csak el, hogyan reagálnának erre az így is kettős mércével riogató kormányok.

Laurent Pech azonban ennél is továbbment: úgy látja, már az uniós jogrendszer alapelve is veszélybe került, a kölcsönös bizalomé. Az Európai Bíróságnak arra az ítéletére utalt, amelyben úgy határozott: Írország megtagadhatja egy drogdíler kiadatását Lengyelországnak, mert ott – az igazságszolgáltatás átszabása óta – már nem számíthat tisztességes eljárásra.

Brexit után huxit?

Hogyan jutottak ide azok az országok, amelyekre tizenöt éve, a csatlakozás idején még a „demokrácia éltanulóiként” tekintettek Nyugat-Európában? Vajon felvennék most is őket, és vajon szeretnének most is csatlakozni?

Az utolsó kérdésre talán a legkönnyebb a válasz: mindenképpen. Mint a Policy Solutions és FES napokban kiadott elemzéséből kiderül, a magyaroknak még most is a 65 százaléka jó véleménnyel van az EU-ról, még a fideszeseknek is több mint a fele (52 százaléka) is pozitívan értékeli az integrációt. Ha népszavazáson kérdeznék a magyarokat az uniós tagságról, 63 százalékuk támogatná. Ez jóval alacsonyabb, mint 2003-ban, amikor a résztvevők 83,6 százaléka szavazott igennel a csatlakozásra, ám ha csak a biztos válaszadókra szűkítjük a kört, már 77 százalékos a támogatottság.

Az elemzésről itt olvashat bővebben:

Az április végén kiadott Eurobarometer felmérés némileg árnyalja a képet. Amíg itt a magyaroknak 61 százaléka tartotta jónak az EU-tagságot (ami megfelel az uniós átlagnak), a cseheknél ez az arány már csak 33 százalékos – az összes EU-tagok közül őket lelkesíti legkevésbé az uniós tagság, és közöttük vannak a legnagyobb arányban azok (49 százalék), akiknek egyszerűen nincs véleményük a tagságról.

Erre részben magyarázatot nyújt, hogy maga a prágai kormány sem tudja igazán, mit akar az EU-tól – érvelt Zuzana Stuchlíková, az Europeum kutatóintézet brüsszeli irodájának vezetője.

Ez persze nem volt mindig így: Václav Klaus volt kormány-, majd államfőnél kevés EU-ellenesebb politikus volt a kétezres években talán az egész unióban, aki azzal tette emlékezetessé a nevét Brüsszelben, hogy sokáig akadályozta a lisszaboni szerződés aláírását. Utódja, Milos Zeman pedig azzal, hogy 2016-ban – a Brexit-referendum után – arra tett javaslatot, hogy a cseheket is szavaztassák meg az EU- és a NATO-tagságról.

A szlovákok, ha lehet, még jobban kilógnak a sorból, igaz, így volt ez az EU-csatlakozás előtt is. Emlékezhetünk: a kilencvenes években Vladimír Meciar miatt blokkolták a tárgyalásokat Pozsonnyal, sőt bukása után négy évvel, 2002-ben rendezett parlamenti választás előtt Günter Verheugen EU-bővítési biztos levélben figyelmeztette a szlovákokat, nehogy visszasegítsék a hatalomba a nacionalista politikust.

Ám a „zűrös jelölt” lett a „leglojálisabb tag”: négy közül egyedüliként vezette be az eurót, a 2009 óta tartó eurótagságot pedig egyértelmű sikerként élik meg.

És van még egy fontos különbség, amiről Ol’ga Gyárfásová, a pozsonyi Comenius Egyetem európai tanulmányok intézetének a vezetője beszélt: hogy Robert Ficónak soha nem voltak olyan autoriter elképzelései, mint amilyenek egy egészen más útra terelték Orbán Viktor Magyarországát vagy a Kaczynski-testvérek vezetése alatt Lengyelországot.

Ahhoz azonban, hogy nemrég egy valódi liberális jelöltet választottak meg államfőnek, kellett még valami, aminek szintén köze van az unióhoz: Ján Kuciak újságíró és barátnője meggyilkolása, amely valódi politikai földrengést indított el az országban. A tragédia pedig nem csak az országban uralkodó korrupcióra hívta fel az emberek figyelmét, hanem arra is, hogy az uniós pénzek milyen fontos szerepet játszanak az állami szférát és a bűnszervezeteket összekötő korrupció terjedésében. Azért azt is hozzátehetjük ehhez, hogy Csehországban nemrég Andrej Babis üzletember-miniszterelnök egy korábbi, EU-pályázatot érintő ügyében a rendőrség vádemelésre tett javaslatot az ügyészségnek.

Nekünk ez a pénz jár!

Az uniós támogatások nagy mértékben növelik az EU népszerűségét ezekben az országokban, és teszik elfogadhatóbbá az uniós tagságot a politikai vezetők szemében, még úgy is, ha ezt azzal kompenzálják – mint azt teszi Orbán Viktor –, hogy közlik: ez a pénz nekünk jár a piacunk felszabadításáért.

Az uniótól való függés természetesen jóval bonyolultabb annál, mint hogy Magyarországot ellepi a német sertéshús, vagy hogy a multik kiviszik az itt megszerzett profitot. A visegrádi országok – főleg a szlovákok és a magyarok – nagyban profitáltak a csatlakozás óta abból a gazdasági modellből, amelyet nagyon egyszerűen így lehet összefoglalni: a tőkeerős, munkahelyeket akár ezres nagyságrendben teremtő ipari multicégeket csábítják a kormányok különféle előnyökkel, akár egymással versenyezve. Ezek a cégek aztán – jobb esetben a helyi beszállítói kört is erősítve – növelik a GDP-t és az égbe repítik az exportot. Így lett Szlovákia és Magyarország autógyártó fellegvár – a csehek mellett, ahol a Skodát rögtön a rendszerváltás után felvásárolta a német Volkswagen-csoport.

A fő csáberő nem a kedvező lokáció vagy az egyre kedvezőbb adózás volt, hanem az olcsó munkaerő. A bérszint vonzerejéről azonban lassan múlt időben beszélhetünk, még úgy is, hogy a 2004-es remények ellenére a fizetések a mai napig jóval alacsonyabbak az uniós átlagnál. Ez magyarázza a régióra jellemző, egyelőre megállíthatatlan elvándorlást is az EU nyugati államai felé, ami szintén komoly kihívás elé állítja ezeket az országokat. A béremelkedések és a munkaerő kifulladása miatt így lassan ez a kelet-közép-európai gazdasági modell kifutóban van – ami leginkább Magyarország számára jelenthet nagyon komoly problémát nem is olyan hosszú távon.

Csak egy adat: a termelékenység (vagyis egy óra élőmunkára eső kibocsátásmennyiség) a cseheknél az EU-átlag 81,6 százalékra nőtt, a szlovákoknál 80,6 százalékra, a lengyeleknél 75,4 százalékra, Magyarországon azonban 2006 és 2017 között 66,8 százalékról mindössze 67,3 százalékra sikerült feltornázni ezt a mutatót a vállalati szektornak és az agráriumnak juttatott euró ezermilliárdok ellenére.

Éltanulóból fekete bárányok

Ez azonban még mindig nem magyarázza azt, miért lettek a visegrádi országok az EU fekete bárányai. Krekó Péter, a Political Capital ügyvezető igazgatója arra emlékeztetett: a rendszerváltás után a nyugati intézményeket akartuk utánozni – és mivel ez sikeres volt, a legjobb tanítványokká válhattunk. Eközben azonban Nyugat-Európában a társadalom komoly ellenérzésekkel tekintett a bővítésre, elsősorban az olcsó munkaerő miatt, legyen szó a „lengyel vízvezetékszerelőről”, aki elveszi a franciák munkáját, vagy a gyári munkásról, aki miatt Portugáliából az „új tagországokba” költözik egy autógyár.

Az alárendeltség aztán politikai szintre is felemelkedett: felidézhetjük, hányszor beszéltek a közép-európai országok vezetői a „kettős mércéről”, a „kétsebességes Európáról” vagy arról, hogy „alsóbbrendűként kezelik ezeket az országokat”. Pedig éltanulók, ugye.

Ehhez adódott a 2008-as pénzügyi válságot követő politikai-társadalmi krízis, amely a nyugati értékek megkérdőjeleződését, a populizmus, a nacionalizmus erősödését és az integrációban való hit meggyengülését is magával hozta – ebből azt is ki lehet hámozni, hogy a Kelet jobb mint a Nyugat. Még akkor is, ha valójában komoly haszna ezeknek az országoknak az EU-hoz – közelebbről is Németországhoz – fűződő kapcsolatból ered.

A következő időszak azonban nem csak ezt a gazdasági modellt teszteli majd, de olyan kihívások állíthatják akár egymással szembe a visegrádi négyeket, mint az új uniós költségvetésről szóló vita. Márpedig ez a magyar kormány állítása ellenére nem a bevándorlásról fog szólni, hanem arról, hogy megakadályozzák a források teljesen hatékonytalan elverését és/vagy az állami szintű korrupciót.

Ahhoz viszont, hogy az EU hatékonyan letörje ezeknek a kormányoknak az uniós alapértékekkel szembemenő törekvéseit, egységre van szükség. Mint Wojciech Przybylski, a varsói Visegrad Insight főszerkesztője fogalmazott: ha betámadsz egy olyan országot, mint Lengyelország, legyen világos álláspontod. Ez azonban fordítva is igaz: ezeknek a kormányoknak is konstruktív ötletekre lenne szükségük, amelyek túlmutatnak azon, mit is vétóz éppen meg a lengyel, a cseh vagy a magyar vezetés.

A hvg.hu az Európai Parlamenttel együttműködve számol be ebben a fél évben az uniós intézmények tevékenységéről, a közösséget érintő döntésekről, és ezek hatásairól. Az EP a tartalomért nem vállal felelősséget.