Boris Johnson és a kannibál orgiák: kiheverheti még a botrányt a Brexit főalakja?

Magyarázatot követel a brit Konzervatívok egyik fő támogatója arra, mi is történt péntek este Boris Johnson házában. Egészen pontosan azt szeretné tudni John Griffin, hogy megfelelő helyre kerülnek-e fontmilliói, ha olyan politikus kerül a párt élére, aki barátnőjével, Carrie Symondsszal annyira összeveszett, hogy egy szomszéd kihívta rájuk a rendőröket.

Természetesen nem Griffin az egyetlen, aki magyarázatot követel: a politikus népszerűsége hirtelen mélyrepülésbe kezdett, mikor már mindenki biztosra vette győzelmét a párt vezetéséért folytatott meccsen – már az előtt, hogy a szervezet 160 ezer fős tagsága körében érdemben elkezdődött volna a voksolás.

Johnsont tehát a lehető legrosszabb pillanatban érte utol a botrány, csupán egy nappal az után, hogy a frakción belüli szavazás utolsó fordulóján (is) ő kapta a legtöbb szavazatot – tulajdonképpen csak az volt a kérdés, ki lesz az ellenfele az egy hónapig tartó versengésben. Jeremy Hunt lett, aki hirtelen még egy pontot könyvelhetett el, miután Johnson hétfőn lemondta a részvételt kettejük első, estére tervezett vitáján. És mellesleg – ha már végre hozzákerült a szó – azt is megjegyezte egy reggeli rádióműsorban: egy esetleges Johnson-kormány napokon belül megbukhat.

Azt azért nem lehet állítani, hogy mindenki egyértelműen szembefordult volna Johnsonnal. Jacob Rees-Mogg, aki talán a legaktívabb szerepet játszotta a mostani pártvezér/kormányfő Theresa May megbuktatásában, „corbynista leselkedőknek” nevezte a szomszéd párt, akik kihívták a rendőröket (mellesleg a veszekedésről szóló hangfelvételt eljuttatták a brit sajtónak), utalva a legnagyobb ellenzéki erő, a Munkáspárt vezérére, Jeremy Corbynra.

MTI / EPA / Andy Rain

A bocsánatkérés mestere 

Nem ez lenne az első eset, amikor Johnson bocsánatkérésre kényszerül. Az újságíróból, pontosabban Spectator hetilap főszerkesztőjéből lett politikus karrierje során annyiszor futott bele botrányokba, hogy Donald Trump amerikai elnök – aki maga is szurkol azért, hogy Johnson költözhessen a Downing Street 10-be – hozzá képest konszolidált felsőházi képviselőnek tűnhet.

Johnson 2001-ben lett képviselő a Konzervatívok színeiben, az újságírást azonban ezt követően sem adta fel. Az egyik első hozzá köthető botrány éppen ebből fakadt: Johnson 2002-ben előbb a kongóiakat sértette halálra, amikor Tony Blair miniszterelnök látogatását azzal vezette fel, hogy „leteszik a Kalasnyikovot, mert jön a nagy fehér főnök a nagy fehér madárral”, majd Ugandáról úgy írt, mint ahol „ha magukra lennének hagyva, nem lenne nekik más, mint a főzőbanán okozta instant széndhidrát-boldogság”.

2004-ben bocsánatkérésre kényszerült, miután arról írt a Spectator hasábjain, hogy a liverpooliak szeretik másra fogni a rossz sorsukat, és ez a mártírszellem mutatkozott meg abban is, ahogy meggyászoltak egy Irakban meghalt városi polgárt. Két évvel később Pápua Új-Guineát haragította magára, amikor a saját pártján belüli harcokat a sziget lakosságára jellemző „kannibál orgiákhoz és a törzsfőnök feláldozásához” hasonlította, 2007-ben pedig Hillary Clintonról jutott eszébe az, hogy egy szadista nővér egy elmegyógyintézetben.

Más politikusnak ennyi elég lenne, hogy egy életre alássa magát, Johnson ehhez képest 2008-ban elnyerte talán a legfontosabb brit politikai címet a miniszterelnökség után: ő lett London második főpolgármestere, a címet pedig két cikluson – nyolc éven át – meg is őrizte. Mostani kampányában Johnson ennek a nyolc évnek a vívmányait igyekszik előtérbe helyezni, például azt, hogy jelentősen visszaesett az emberölések száma, vagy hogy csaknem százezer szociális bérlakást alakított ki a város. A leglátványosabb fejlődést a helyi tömegközlekedésben vitte véghez a Johnson vezette London, például egy bérbicikli-hálózat létrehozásával vagy azzal, hogy az addig PPP-konstrukcióban működtetett metróhálózat visszavásárlása után el tudta indítani a tube rég várt felújítását. A legnagyobb siker azonban a 2012-es olimpia megszervezése lett – a játékokról mindenki szuperlatívuszokban nyilatkozott, bírálói legfeljebb a növekvő költségeket tették szóvá, a játékok pozitív gazdasági hatását azonban szintén elismerik.

AFP / Tolga Akmen

Mítoszból valóság

Johnson a 2015-ös választásokon – polgármesteri mandátuma lejárta előtt – szerezte vissza parlamenti helyét, az előrelépés pedig nem sokáig váratott magára. Ennek azonban sok köze nem volt azokhoz a sikerekhez, amelyeket polgármesterként elért: a politikus volt az egyik leghangosabb támogatója az EU-ból való kiválásnak a tagságról rendezett 2016-os népszavazás előtt. A hangja pedig leginkább azt az állítást ismételgette, amelyik miatt nemrég bíróság elé kellett állnia, ám annyira beleégett a britek tudatába, hogy mindenképpen hozzájárulhatott a referendum végeredményéhez. Johnson azzal kampányolt, hogy az Egyesült Királyság heti 350 millió fonttal járul hozzá az EU költségvetéséhez, ezt az összeget pedig lehetne akár az egészségügyre is költeni.

Az igen hamar kiderült, hogy ebből egy szó sem igaz, a választókat mégis meggyőzte, akárcsak a tanulmányait részben a brüsszeli európai iskolában végző, majd 1989-1994 között a Telegraph brüsszeli tudósítójaként dolgozó Johnson álhírei az EU-ról. Sokan úgy tartják, ő a brit sajtóban euromítosznak nevezet műfaj megalapítója, többek között olyan „hírek” köthetőek a nevéhez, mint hogy Brüsszel egységesíti a koporsók méretét, vagy hogy szabályozza a banán görbületét.

Napra pontosan három éve derült ki, hogy a brit választók (szűk) többsége elhitte a politikus üzeneteit, és miközben pártja vezetője, David Cameron az összeomlás szélén kullogott el a miniszterelnöki székből a Brexitről döntő népszavazás eredményének kihirdetése után, BoJo országos karrierje repülőrajtot vett. Egy darabig úgy tűnt, ő lehet az új miniszterelnök, ám váratlanul visszalépett, miután a Brexit-kampány másik fő tory figurája, Michael Gove beszállt a versengésbe. A BBC kommentátora akkor így jellemezte a rivalizálást: „A III. Richárd és a Sebhelyes arcú találkozása egy kis Keresztapával”.

AFP / Toby Melville

És tényleg: a drámai elemeket sem nélkülöző verseny végül Theresa May és Andrea Leadsom között dőlt el. Előbbi javára, miután fő riválisa azzal próbált fölébe kerekedni, hogy arról beszélt, ő jobban tudja képviselni Britannia jövőjét, mivel van gyereke, ellentétben a korábbi belügyminiszterrel. May drámai riportban beszélt arról, hogy nem lehetett gyereke – aztán Leadsom frakcióigazgató lett, Johnson pedig külügyminiszter.

Azt, hogy mire lehet számítani tőle, már májusban bemutatta a politikus (mellesleg Ali Kemal Bey oszmán politikus-költő dédunokája), amikor megnyerte a Spectator Recep Tayyip Erdogan török államfőt gyalázó versekre kiírt pályázatát. A limerickben szó esik egy kecskéről és a szexről is, fordításokért pedig érdemes a 444.hu akkori cikkét felidézni.

Később Johnson a burkába öltözött nőket postaládának nevezte, Basar al-Asszad szíriai diktátorról azt közölte, bárki büszke lenne arra, amit csapatai véghez vittek, Vlagyimir Putyin orosz elnököt pedig Dobbyhoz, a Harry Potter házimanójához hasonlította.

Donald Trumpról – még londoni polgármesterként – úgy nyilatkozott, aggódna, ha ő lenne az Egyesült Államok elnöke, és ezt elsősorban „elképesztő tudatlanságával” magyarázta. Trump azonban meglátta benne a szövetségest. A látszat ellenére ennek nem az az oka, hogy mindkettőjük fején meglehetősen bizarr hajkorona díszeleg, és egyiküktől sem állnak távol a bizarr megnyilvánulások, mellesleg mindketten New Yorkban születtek. Az amerikai elnök az EU-ellenes esetleges szövetségest látta meg benne, aki képest az ő szája íze szerinti „különleges kapcsolat” megteremtésére országaik között. Ezt a különleges kapcsolatot egy a napokban kiszivárogtatott videó is bizonyítani hivatott: ezen az látszik, hogy Steve Bannon, Donald Trump jelenleg az euroszkeptikus politikai körökben nyomuló volt tanácsadója tárgyal Johnsonnal.

AFP / Brendan Smialowski

A videó a brit sajtó szerint akkor készült, amikor Johnson – May EU-barátibb Brexit-javaslata, a Chequers-terv elleni tiltakozásul - 2018 júliusában lemondott a külügyminiszteri posztról. A Chequers-terv miatti lemondási hullám az első látványos jele volt annak, hogy Theresa May Brexittel kapcsolatos programját nem csak Brüsszelben kritizálják, hanem a konzervatív párton belül is. A következő hónapokban a kormányfő az EU-val ugyan megállapodásra jutott, ám az alsóházon nem tudta ezt átvinni, így jutottunk el a mostani lemondásig, amely megkoronázhatja Johnson politikai pályafutását – már ha sikerül elfeledtetnie a hétvégi családi botrányt.

Kormányfővé kinevezése azonban egyáltalán nem garancia semmire. Bár Johnson állítja: ha kell, megállapodás nélkül is kilépteti az Egyesült Királyságot az EU-ból a jelenleg határidőre, vagyis október 31-ig, sokan figyelmeztetik (támogatóit), hogy ezt egyáltalán nem lehet biztosra venni. Az alsóházon belül ugyanis nem csak a Brexitet támogatják sokan, de a zűrzavar elkerülését is, és azt már biztosra lehet venni, hogy Johnson számára az első akadályt a parlament fogja jelenteni. Egy bizalmatlansági indítvány pedig szinte azonnal derékba törheti kormányfői álmait – és magával ránthatja a pártot is. Egy esetleges előre hozott választáson ugyanis egyelőre biztosra lehet venni a toryk bukását. A nagy kérdés így az lesz: kannibál orgia és a törzsfőnök feláldozása következik-e, ha BoJo hatalomra kerül.