Ne csak az ismeretlent lássuk!

1962 őszén az Angliában élő amerikai költő, Sylvia Plath kiköltözött vidéki házából, és Londonba ment. Tiszta lappal akart új életet kezdeni azután, hogy férje, Ted Hughes elhagyta őt egy másik nőért, és magára maradt két kicsi gyerekükkel. London Primrose Hill negyedében talált maguknak lakást, egy sorház felső két szintjét bérelte ki.

Primrose Hillen a kora reggeli órákat fordította írásra, amikor még aludtak a gyerekek. Rendkívül termékeny időszaka volt ez. Decemberben elkészült egy egész versgyűjteménnyel, és a kiadója azt mondta, ez a kötet akár Pulitzer-díjat is érdemelhet. Plath jó úton haladt afelé, hogy az egyik legünnepeltebb fiatal költő legyen a világon.

Ám december végén dermesztő hideg telepedett Angliára. Áramkimaradások és munkássztrájkok váltották egymást. Plath egész életében depresszióval küzdött, és ebben a gyászos időszakban újra rátelepedett a lelkére a sötétség. Eljött az új év, és az időjárás még rosszabbra fordult. Plath vitába keveredett a volt férjével. Kirúgta a dadát. Fogta a gyerekeket, és átköltözött Jillian és Gerry Becker közeli házába.

Egy nap megkérte Gerry Beckert, hogy vigye vissza őt és a gyerekeket a lakásukba. Becker kora este távozott tőlük, miután Plath lefektette a gyerekeket. Majd a következő pár órában, valamikor bekészített a gyerekszobába némi ennivalót és vizet a kicsiknek, és kinyitotta az ablakot. Felírta az orvosa nevét és telefonszámát egy lapra, és azt az előszobában álló babakocsiba tette. Majd összeszedte a törölközőket, konyharuhákat, fogott egy ragasztószalagot, és leszigetelte a konyhaajtót. Kinyitotta a sütő gázcsapját, bedugta a fejét, és végzett magával.

A költők fiatalon mennek el. Átlagos várható élettartamuk jóval elmarad a drámaírók, regényírók és szakírók élettartamától. A költők körében nagyobb arányban fordulnak elő „érzelmi zavarok”, mint a színészeknél, a zenészeknél, a zeneszerzőknél és az íróknál. És az összes foglalkozás közül a költők körében messze a legnagyobb az öngyilkossági ráta – ötször nagyobb, mint az összlakosság körében.

Plathnak mániája volt az öngyilkosság. Sokszor írt és gyakran elmélkedett róla. Esetében minden feltétel teljesült ahhoz, hogy kimondhassuk: magas volt az öngyilkosság kockázata. Próbálkozott már vele. Kezelték korábban mentális betegséggel. Amerikaiként egy számára idegen kultúrában élt – távol a családjától és a barátaitól. Csonka családban nőtt fel. És nemrég hagyta el a férfi, akit bálványozott.

***

Az első világháborút követő években Nagy-Britanniában egyre több helyre vezették be a városi gázt – ezzel sütöttek-főztek, ezzel melegítették a bojlerben a vizet. A gázt szénből állították elő, és a végtermék több különböző anyag keverékéből jött létre – volt benne hidrogén, metán, szén-dioxid, nitrogén, és ami a legfontosabb, szagtalan és halálos szén-monoxid. Ez utóbbinak „köszönhetően” gyakorlatilag bárki könnyedén megölhette magát a saját otthonában.

1962-ben, abban az évben, amikor Sylvia Plath véget vetett az életének, Angliában és Walesben összesen 5 588 ember követett el öngyilkosságot. Közülük 2469-en – az áldozatok 44,2%-a – a gázt választották eszközként, ahogyan Sylvia is. Az Egyesült Királyságban akkoriban a halálos kimenetelű öngyilkosságok vezető oka már a szén-monoxid-mérgezés volt.

Ám ugyanebben az időszakban – az 1960-as években – a brit gázipar komoly átalakuláson ment át. A városi gáz egyre drágább – és egyre szennyezettebb lett. Az Északi-tengeren hatalmas földgázmezőket fedeztek fel, és megszületett a döntés: az ország áttér a városi gázról a földgázra. Óriási vállalkozás volt ez. A földgáznak teljesen mások a kémiai tulajdonságai: kétszer annyi oxigén kell ahhoz, hogy tisztán égjen, a lángja sokkal lassabban mozog, és magát a gázt is sokkal nagyobb nyomás alá kell helyezni.

Ezek együttesen azt eredményezték, hogy a gáznyílások és a tűzhelyeken a gázrózsák – a méretük és az alakjuk miatt – gyakorlatilag Anglia összes háztartásában használhatatlanná váltak. Át kellett alakítani vagy le kellett cserélni minden egyes gázkészüléket: mérőórákat, tűzhelyeket, vízmelegítőket, hűtőgépeket, mobil fűtőtesteket, bojlereket, mosógépeket, kályhákat és a többit. Új finomítóüzemeket kellett építeni, gázvezetékeket kellett lefektetni. Annak idején az egyik tisztviselő minden túlzás nélkül állíthatta, hogy „ez volt az ország történetének legnagyobb békebeli hadművelete”.

Az átálláshoz egy évtized kellett. 1977 őszére a folyamat a végére ért. A városi gáz – a hidrogén, a metán, a szén-dioxid, a nitrogén és a szén-monoxid keverékének – helyét átvette a földgáz: ebben is volt metán, etán, propán és némi nitrogén, szén-dioxid meg hidrogén-szulfid, de nem volt benne egy csepp szén-monoxid sem. Így 1977 óta hiába dugjuk a fejünket a sütőbe és nyitjuk ki a csapot – a legrosszabb, ami történhet, hogy enyhe fejfájás tör ránk.

***

A lenti ábrán jól látszik, hogyan változott a gázzal elkövetett öngyilkosságok száma az után, hogy az 1960–70-es években a földgáz elkezdte kiszorítani a városi gázt. A kérdés tehát a következő: vajon mi történt azóta, hogy Anglia első számú öngyilkossági módját ellehetetlenítették? Vajon azok, akik meg akarták ölni magukat, más módszerre váltottak? Esetleg azok, akik a sütőbe dugták volna a fejüket, egyáltalán nem követtek el öngyilkosságot?

Ismerős ismeretlenek

Az előbbi feltételezést – hogy módszert váltanak – úgy hívják: eltolás. Ebben az esetben azt feltételezzük, hogy ha valaki olyan súlyos dologra szánja el magát, mint az öngyilkosság, aligha lehet ebben megakadályozni. Ha gátat vetünk az egyik opciónak, azzal még nem mentünk semmire.  Sylvia Plath például érzelmileg labilis volt szinte egész életében. Már egyetemistaként elektrosokk-terápiával kezelték a depresszióját. Először 1953-ben kísérelt meg öngyilkosságot. Hat hónapot töltött a Boston melletti McLean Kórház pszichiátriáján. Pár évvel később az autójával szándékosan a folyóba hajtott. Halála előtt precízen betömött minden rést az ajtó körül, és olyan mélyen dugta a fejét a sütőbe, amennyire csak tudta. Elszánt volt. Ha nem használhatta volna öngyilkosságra a sütőt, akkor vajon megpróbálkozott volna valami mással?

A másik feltételezés szerint az öngyilkosság mindig valamilyen konkrét körülményhez társul. A társítás azt jelenti, hogy az effajta viselkedési formákhoz mindig konkrét körülmények és feltételek kapcsolódnak. Ha az öngyilkosság is adott körülményekhez társul, akkor nem lehet csupán egy depressziós ember kétségbeesett tettének elkönyvelni. Öngyilkosságot a depressziós emberek követnek el egy olyan pillanatban, amelyben rendkívül sebezhetők, és történetesen épp a rendelkezésükre áll egy halálos „fegyver”.

Melyik az igaz hát? Eltolás vagy társítás?

A brit gázellátás modernizálása szinte tökéletesen alkalmas ennek tesztelésére. Ha az öngyilkosok jellemzően az eltolást választják – vagyis, ha annyira elszántak, hogy ha elveszik tőlük az egyik lehetőséget, keresnek egy másikat –, akkor az öngyilkossági rátáknak nem „szabadna” csökkenniük az idővel, és csak a nagyobb társadalmi események okozhatnának némi ingadozást a számokban.

Ha azonban az öngyilkosságra mégis inkább a társítás jellemző, akkor a számoknak a szerint kellene változniuk, mennyire könnyen elérhetők vagy sem bizonyos módszerek. Amikor megjelenik egy olyan új, könnyen alkalmazható módszer, mint a városi gáz, akkor például az lenne a „logikus”, hogy megemelkedik az öngyilkosságok száma; majd csökken, ha a módszer elérhetetlenné válik. Az öngyilkossági görbének úgy kellene kinéznie, mint egy hullámvasútnak. Lássuk!

Ismerős ismeretlenek

Úgy néz ki! Meredeken emelkedik attól kezdve, hogy elkezdik bevezetni a városi gázt a brit otthonokba. És zuhanni kezd, amikor az 1960-as években megkezdődik az átállás a földgázra. Abban a tízévnyi időintervallumban, amíg a városi gáz lassan, de biztosan kiszorult a piacról, ezrek halálát sikerült megakadályozni.

„A [városi] gáznak mint gyilkos fegyvernek igen sajátos előnyei voltak” – írta Ronald Clarke kriminológus 1988-as tanulmányában, amelyben elsőként sorakoztatott fel megdönthetetlen érveket a társítás mellett. „A gáz széles körben hozzáférhető volt (a brit háztartások mintegy 80%-ában jelen volt), és használata nem igényelt sem komoly előkészületeket, sem különleges ismereteket, így könnyű választást kínált azoknak, akiknek nem volt túl nagy mozgásterük, vagy akiket hirtelen óriási stressz ért. Fájdalommentesen ölt, nem csúfította el a testet, és nem járt felfordulással (ami a nők számára különösen fontos szempont volt) […] Ha az ember fel akarja akasztani, meg akarja fojtani vagy vízbe akarja ölni magát, az általában több tervezést igényel, míg az olyan erőszakos megoldásokhoz, mint a főbe lövés, érfelvágás, hasba szúrás, autós öngyilkosság, hídról leugrás, busz vagy vonat elé ugrás, nagyobb bátorság kell.”

Van valami rémes tárgyilagosság a fenti bekezdésben, nem igaz? Clarke írásában nem jelenik meg az empátia, és egyáltalán nem kutatja az öngyilkosok fájdalmának lelki okait. Úgy elemzi tettüket, ahogy a mérnök vizsgál egy műszaki problémát.

„A pszichiáterek és a szociális munkások körében nem volt túl népszerű az elképzelésem a társításról” – emlékszik vissza Clarke: „Nagyon felszínesnek találták. Azt gondolták, sértő ezekre a szenvedő, depressziós emberekre nézve, ha azt állítjuk, hogy az öngyilkossági szándékaik megakadályozásához elég csupán annyi, hogy megnehezítjük a dolgukat. Az elméletem miatt komoly ellenállásba ütköztem.”

***

hvgkonyvek.hu

De vegyünk egy másik példát: a San Franciscó-i Golden Gate hidat, amely 1937-es átadása óta több mint 1500 öngyilkosság színhelye volt. Azóta sincs a világon még egy olyan hely, ahol ennyire sokan vetettek volna véget az életüknek.  Vajon mit mond a Golden Gate hídról a társítás elmélete? Azt, hogy sokat számítana, ha korláttal vagy hálóval akadályoznák meg, hogy az emberek le tudjanak ugrani onnan. Akik a hídon nem tudnák megölni magukat, nem mennének át máshová, hogy onnan ugorjanak le. A döntésük, hogy öngyilkosok lesznek, ehhez a konkrét hídhoz társul.

Ami azt illeti, pontosan ezt bizonyítja Richard Seiden pszichológus nyomozati munkája is. Seiden 515 olyan ember életútját követte végig, akik 1937 és 1971 között próbáltak meg leugrani a hídról, de váratlanul megakadályozták őket ebben. Ebből az 515 emberből mindössze 25 próbálkozott újra öngyilkossággal másféleképpen. Vagyis túlnyomórészt igaz, hogy aki egy adott pillanatban le akar ugrani a Golden Gate hídról, az csak abban az adott pillanatban akar leugrani a Golden Gate hídról.

Hogy mikor döntött végre úgy a hídért felelős önkormányzati hivatal, hogy rozsdamentes acélhálót szerel a hídra, amely megakadályozza, hogy bárki is a mélybe zuhanjon? 2018-ban, több mint nyolcvan évvel az után, hogy megnyitották a hidat a nagyközönség előtt.

Ahogy John Bateson is írja The Final Leap című könyvében, a közben eltelt időszakban a hatóságok több millió dollárt költöttek közlekedési akadályok telepítésére, hogy megvédjék a hídon áthaladó bicikliseket, holott soha egyetlen halálos kimenetelű biciklisgázolás sem történt a hídon. Szintén milliókat költöttek annak a beton terelőfalnak a megépítésére, amely elválasztja egymástól az észak és dél felé tartó forgalmat. A híd déli végében felhúztak egy drótkerítést, hogy ne lehessen szemetet szórni a híd lábánál álló, egykori katonai létesítmény területére. A híd építésekor pedig védőhálót szereltek fel, nehogy a munkások a vízbe essenek. Az a háló 19 életet mentett meg. Aztán leszerelték.

De gondolt valaki az öngyilkosokra? Több mint nyolcvan évig senki. Vajon miért? Talán azért, mert a hídért felelős emberek mind szívtelenek és érzéketlenek? Szó sincs róla. Azért van ez így, mert nehéz elfogadnunk annak gondolatát, hogy egy bizonyos cselekedet ennyire szorosan kötődhet egy bizonyos helyhez.

Az egyik országos felmérésben a megkérdezett amerikaiak háromnegyede azt jósolta, hogy ha végre védőháló kerül a Golden Gate hídra, akkor a többség egyszerűen más módon vet majd véget az életének. De ez teljes tévedés. Az öngyilkosság társult tevékenység. Az ismeretlenekkel szemben elkövetett hibák egyik része – a vak igazsághit és a transzparencia illúziója – abból fakad, hogy képtelenek vagyunk az ismeretlen embert egyénként kezelni. Ezeket a hibákat tovább tetézve lesz krízis a problémából, ami annak köszönhető, hogy nem értjük, mi a jelentősége annak a kontextusnak, amelyben az a bizonyos ismeretlen személy cselekszik.

A fenti cikk Malcolm Gladwell Ismerős ismeretlenek - Mit érdemes tudni azokról, akikről semmit sem tudunk? című könyvének szerkesztett részlete.

Sokszor hibás eszközökkel és stratégiákkal igyekszünk megérteni, kiismerni azokat, akiket nem ismerünk. És, mivel nem tudjuk, hogyan beszéljünk az ismeretlenekkel, konfliktusok özönét zúdítjuk magunkra. Ismerős ismeretlenek című kötetében Gladwell ismét szellemi kalandra hív, ellentmondásokkal teli utazásra a történelem, a pszichológia és a botrányok világába. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.

Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőket segítő, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot! Amennyiben másért aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe.