Sok nő fejében állandóan ott munkál egy tanult belső hang, amely arra utasítja, hogy jó anya, társ, barát, munkatárs vagy hallgatóság legyen – szelíd, támogató és önfeláldozó. Meggyőződésünk, hogy nőként minden területen meg kell felelnünk a külvilág elvárásainak. Ugyanakkor napról napra motiválatlanabbak vagyunk.

Glennon Doyle Felszabadultan című könye bensőséges memoár és egyben kiáltvány minden nő számára. Történetét olvasva elkezdhetünk bízni magunkban annyira, hogy képesek legyünk határokat húzni, megbékéljünk a testünkkel, tiszteljük a dühünket és a szívfájdalmunkat, és felvállaljuk legmélyebb ösztöneinket. Az alábbiakban ebből a könyvből közlünk egy szerkesztett részletet.

Jegesmedvék

Évekkel ezelőtt felhívott a nagyobbik lányom, Tish tanító nénije azzal, hogy „helyzet” van. A gyerekekkel a vadon élő állatokról beszélgettek, amikor megemlítette, hogy a jegesmedvék fokozatosan elveszítik az élőhelyeiket és az élelemforrásaikat az egyre olvadó jégsapka miatt. Mutatott egy fényképet is a gyerekeknek egy haldokló jegesmedvéről, hogy illusztrálja a globális felmelegedés hatásait.

A tanítónő elmondta, hogy amikor a foglalkozás végeztével a többiek kiözönlöttek az udvarra, Tish csak ült tovább a helyén egymagában, a döbbenettől bénultan. Végül Tish is kiment az udvarra, de aznap képtelen volt játszani a többiekkel, pedig megpróbálták rávenni, hogy ne gubbasszon a padon, de ő ott maradt a tanítónő mellett, és elkerekedett szemmel kérdezgette: A felnőttek tudnak erről? Mit fognak csinálni? A többi állat is bajban van? Hol van annak az éhes jegesmedvének az anyukája?

A következő hónapban a családi élet a jegesmedvék körül forgott. Beszereztünk jegesmedvés posztereket, és kitapétáztuk velük Tish szobáját. Online örökbe fogadtunk négy jegesmedvét. A vacsoránál, a reggelinél, az autóban és még vendégségben is a jegesmedvékről volt szó. Egész álló nap róluk beszéltünk, olyannyira, hogy pár hét elteltével minden porcikám utálta már szegényeket. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy kirángassam Tisht a jegesmedve-szakadékból. Babusgattam, rákiabáltam, végül a szemébe hazudtam.

Megkértem egy ismerősünket, hogy küldjön egy „hivatalos” levelet, mintha ő lenne az „Antarktisz elnöke”, és jelentse be, hogy a jégsapkát egyszer és mindenkorra helyreállították, és hirtelen az összes jegesmedve megmenekült. Kinyitottam a kamu-e-mailt, és bekiáltottam Tishnek a szobájába: Ó, szent ég, kicsim! Gyere csak! Nézd, mit kaptam! Jó hír! Tish némán végigolvasta a levelet, majd rosszalló tekintettel lassan felém fordult. Persze azonnal tudta, hogy nem igazi az e-mail – érzékeny volt, nem ostoba. A jegesmedvehorror töretlen lendülettel folytatódott.

Egyik este, miután betakargattam Tisht, épp lábujjhegyen osontam volna kifelé a jól ismert anyai örömmel, miszerint fél perc, és megérkezem az ígéret földjére. (Mindenki alszik, engem vár a kanapé, a fincsi szénhidrát és a Netflix. Senki sem érhet hozzám, senki sem szólhat hozzám, míg fel nem kel a nap, halleluja.) Már csuktam volna be az ajtót magam mögött, amikor Tish azt suttogta:

– Anyu, várj…
A francba!
– Mi az, kincsem?
– A jegesmedvék…
Ó, hogy az a…

Visszamentem az ágyához, és kissé eszelős tekintettel néztem le rá. Tish felpillantott, és azt mondta:

– Anyu… Másra sem tudok gondolni. Most a jegesmedvéken a sor. De senkit sem érdekel. Pedig utána mi következünk.

Azzal az oldalára fordult és elaludt, otthagyott engem a sötét szobában, a döbbenettől bénultan. Csak álltam felette, elkerekedett szemmel, magam körül szorosan összefont karral. Ó, te jó ég! A jegesmedvék!!! Meg kell mentenünk a nyomorult jegesmedvéket! Utánuk mi következünk. Mégis mi a franc van velünk?

Azután lenéztem a kislányomra, és arra gondoltam: Nem vagy őrült, amiért összetört a szíved a jegesmedvék miatt. Mi vagyunk az őrültek, hogy nekünk nem fáj. Tish azért nem tudott kimenni a szünetben, mert figyelt a tanítónő szavaira. Amint meghallotta, mi van a jegesmedvékkel, eltöltötte a rettegés, mert tudta, mi ebben a szörnyűség, és mert elképzelte az elkerülhetetlen végkifejletet.

Tish érzékeny, ez az ő szuperképessége. Az érzékenység ellentéte nem a bátorság. Nem bátorság az, ha elutasítjuk az értő odafigyelést, elutasítjuk a figyelmeztető jeleket, elutasítjuk az érzést, a tudást és a képzeletet. Az érzékeny ellentéte az érzéketlen, és ez nem dicsőség. Tish érzékel. Még akkor is, ha a világ igyekszik elsuhanni mellette, ő lassan körbenéz. Várjunk csak… álljunk meg egy percre. Amit most mondtál a jegesmedvékről… érzek valamit, és eszembe jutott valami…

A legtöbb kultúrában a Tishhez hasonló egyéneket már korán észreveszik, kiválasztják őket sámánként, gyógyítóként, költőként és papként. Excentrikusnak tartják őket, de a csoport túlélése érdekében kritikus fontosságúnak is, mert olyasmit is hallanak, látnak, éreznek, amit a többiek nem. A kultúra e kevesek érzékenységén múlik, mert semmit sem lehet meggyógyítani, ha előbb nem érzékeltük.

Glennon Doyle: Felszabadultan

HVG Könyvek

A társadalmunk azonban olyannyira a terjeszkedésre, a hatalomra és a hatékonyságra koncentrál mindenáron, hogy Tish és a hozzám hasonló egyének terhet jelentenek. Lelassítjuk a világot. Ott állunk a Titanic orrában, kétségbeesetten mutogatunk, és azt kiabáljuk: „Jéghegy! Jéghegy!”, miközben a fedélzeten álló többiek azt kiabálják vissza: „Folytatni akarjuk a táncot!” Könnyebb sérültnek tartani és félresöpörni minket, mint elgondolkodni, hogy netán mi reagálunk megfelelően egy selejtes világra.

A kislányom nem sérült. Hanem próféta. Szeretnék annyira bölcs lenni, hogy megtorpanjak és megkérdezzem, mit érez, és meghallgassam, mit tud.

A fenti cikk a Felszabadultan című könyv szerkesztett részlete. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.