Nemcsak az a közös az Amerika trópusi és szubtrópusi részein honos pettyes pakában, az Európa szinte minden részén, valamint Szibériában fellelhető közönséges kószapocokban, illetve a főként Kazahsztánban és Északnyugat-Kínában élő szibériai pocokban, hogy rágcsálók, hanem az is, hogy igen veszélyesek. Százötvenedmagukkal bekerültek abba a csoportba, amelynek tagjai egynél több, állatról emberre terjedő (szaknyelven zoonotikus) kórokozót hordozhatnak: gyakorisági sorrendben vírust, protozoát (állati egysejtűt), baktériumot, bélférget, gombát.
hvg / Marabu
A szibériai pocok amúgy kakukktojás e körben. A többi állatról tudni lehetett, hogy mennyire veszélyes, róla nem. Az Egyesült Államok középnyugati részén honos rokonáról, a hegyi pocokról és az északi prériegérről, továbbá ötvennél több más rágcsálóról szintén nem sejtették, hogy ők is – igaz, csak egy-egy – betegségforrást hordozhatnak – lepte meg a szakmai közvéleményt az amerikai tudományos akadémia közlönyében (PNAS) megjelent minapi tanulmány. A szerzők, a millbrooki Cary Ökoszisztéma Tanulmányok Intézete, a Georgia és a Princeton Egyetem kutatói az állatról emberre terjedő egyre gyakoribb betegségek, járványok okai után nyomoztak, és igyekeztek egy hatékony előrejelző eszközt kidolgozni.
Azzal kezdték az adatbázis-építést, hogy feltérképezték több száz emlős szokásait, lakókörnyezetét, földrajzi elterjedtségét, szaporodási „stratégiáját”, majd ezeket elemezték. A legalaposabban a kórokozó-hordozásról ismert állatok 86 jellegzetességét (például testméret, élettartam, populációsűrűség, vadászati szokások) értékelte ki a program. Aztán tovább szűkítették a kört, és csak a más fajokhoz viszonyítva aránytalanul sok járvány (köztük a pestis, a veszettség vagy a hantavírus-fertőzés) kitörésében ludas rágcsálókat tanulmányozták. Megállapították, hogy mindegyikükre jellemző az „élj gyorsan, halj meg fiatalon” életmód, a széles földrajzi elterjedtség, a korai nemi érés és utódnemzés, a rövid terhesség. Az egyező vagy nagyon hasonló jegyek alapján a modell 90 százalékos pontossággal azonosította a zoonotikus kórokozók hordozóit.
A kutatók meglepetésére olyanokat is, amelyeket eddig nem ismert a tudomány e rossz oldalukról, így az említett, ötvennél több rágcsálót, köztük a szibériai pockot. Az ebből levont egyik következtetés – miszerint állatról emberre terjedő fertőzésekre ott a legnagyobb az esély, ahol az ember gyakran érintkezik a vadvilággal; akár igen csekély népsűrűségű területeken is – kevéssé meglepő. Sokkal meghökkentőbb azonban, hogy a frissen azonosított hordozó fajok élettere alapján Kazahsztán és Északnyugat-Kína mellett két észak-amerikai államban, Kansasben és Nebraskában a legvalószínűbb egy következő zoonotikus fertőzés.
Sokáig a tudományos fantasztikum világába sorolták az ilyen nagy adatmennyiségen alapuló, rengeteg tényezőt és szereplőt számba vevő előrejelzést. Az utóbbi évtizedekben dollármilliárdokat költöttek véletlenszerűnek tűnő járványkitörések utólagos elemzésére, amelyekből megpróbáltak jövőbeli eseményeket előre jelezni, járványok lefolyását modellezni, kórkezelési stratégiákat kidolgozni, de a prognózisok túl általánosra sikerültek, és olyan kézenfekvő megállapításokra jutottak, mint hogy trópusi országokban valószínűbb egy járvány kitörése, mint a mérsékelt égövben.
Hongkongi maszkvariációk. Honnan támad?
AFP
A véletlen szülte a zoonózisok előrejelzésének első komolyabb számítógépes modelljét. Emlősök kipusztulásának okait kutatta az ezredfordulón Kate Jones brit evolúcióbiológus és John Gittleman amerikai ökológusprofesszor. Több évezredes léptékben hasonlították össze a törzsfejlődést, és mutattak ki hasonlóságokat: például a növekvő emberi népsűrűség negatív hatását vagy azt, hogy bizonyos földrajzi szélességeken gyakoribb a kihalás, mint máshol. Így jutottak el az előrejelzőmodell-kísérletig, amelyhez óriási adatbázist hoztak létre, lajstromba vették a fertőzéseknek leginkább kitett állatfajokat, a vadvilágban kialakuló, világméretűvé váló járványokat és törvényszerűen az embert is. Gittleman kapcsolatba került Peter Daszak járványökológia-szakértővel, és 2008-ban már együtt alkalmazták az állatok kipusztulására kitalált modellt a homo sapiensre. 335 eseten keresztül elemezték 50 év járványkitöréseinek sajátosságait, és térképet állítottak össze azokról a helyekről, ahol a leggyakoribb az állatról emberre történő fertőzés. Ők is úgy vélik, hogy a következő nagy zoonotikus járványok az emberi tevékenység és a népességnövekedés által egyre veszélyeztetettebb, állatfajokban gazdag trópusokon, fejlődő országokban törhetnek ki. A kitörés időpontját azonban sem ők, sem mások nem tudták megjósolni.
Így például a különféle számítógépes, matematikai, statisztikai modellekkel foglalkozó, 2004-ben alapított MIDAS amerikai kutatóhálózat sem, ahol az elmúlt évtizedek összes nagy járványát vizsgálják, a kitörésüktől a kezelésükön át az oltások hatékonyságáig. Egyik projektjük például a historikus adatokból digitalizálta az 1888 utáni összes járvány történetét, és kimutatta, hogy a védőoltásprogramokkal legalább 100 millió fertőzést előztek meg az USA-ban. Hiába igyekeznek azonban a MIDAS kutatói több modell eredményeinek összehasonlításával válaszolni arra, hogy mikor, hol, hogyan és milyen járvány fog kitörni, kézzelfogható választ ők sem tudnak adni.
„Minél ritkább egy esemény, annál nehezebb előre jelezni, és mivel egy új, világméretű járvány kitörése igen ritka, a szabály erre is igaz” – hangsúlyozta kérdésünkre Müller Viktor, járványmodellezéssel is foglalkozó elméleti biológus, az ELTE tudományos munkatársa. Szerinte magára valamit is adó szakértő ezért nagyságrendi becslést sem ad arra, mikor várható és mennyire lesz súlyos a következő világjárvány. Ez nem jelenti azt, hogy a tudomány teljesen tehetetlen lenne. A modellezés azonban pillanatnyilag csak akkor működik (több-kevesebb sikerrel), ha már jelentős mennyiségű adat áll rendelkezésre a tényleges terjedésről, vagyis ha egy ideje már zajlik a járvány. A szezonális influenzáéval megegyező fertőzőképességű pandémia várható globális terjedését egy adott pontból például elég jól lehet modellezni a részletes utazási adatok (repülő- vagy hajójáratok) ismeretében.
Példaként Müller a denevérekből valószínűleg tevék közvetítésével terjedő, végső soron vírusos tüdőgyulladást és igen nagy eséllyel halált okozó MERS-vírust hozza fel. „Jelenlegi formájában nem tud világjárványt okozni, de sejtelmünk sincs, mekkora az esélye, hogy az emberről emberre történő átadódások során mutációkkal hatékonyabbá váljon, és így idővel jelentősebb emberi járványt okozzon.” Azt ugyan megkockáztatják a tudósok, hogy erre az Eboláénál nagyobb, a jelenleg madarakban terjedő agresszív influenzatörzsekénél pedig kisebb az esély, de a valódi lehetőségről ennél sokkal többet nem mernek mondani.
