Noha a támadás elsősorban a marxizmus megújulásáért küzdő Hegedüs ellen irányult, a menesztés terve túlmutatott személyén. Alig fél évtizeddel korábban lett ugyanis ismét engedélyezett diszciplína a Rákosi-korszakban a „burzsoá áltudomány trójai falovának” tekintett szociológia, s a marxista köntösbe öltöztetett szellemi műhely élére akkor, 1963-ban egy bukott politikust neveztek ki Hegedüs személyében. Az egykori pártcsinovnyik fiatalon, 1955-ben Nagy Imrét váltotta a miniszterelnöki székben, s 1956. október 28-án ő vállalta, hogy antedatálva aláírja a szovjet csapatok első behívását tartalmazó okmányt. A forradalom napjaiban Moszkvába menekített exkormányfőt Kádárék két év múltán engedték haza, s a veszélytelenebbnek tartott „tudományos területre” zsilipelték át.

Hegedüs újra és újra vihart kavart, a bizalomvesztés pillanata alighanem mégis az volt, amikor négy nappal Csehszlovákia lerohanása után, 1968. augusztus 24-én a kutatóintézeti igazgató „mélységes aggodalommal teli” levelet küldött a Magyar Szocialista Munkáspárt központi bizottságának, egyebek mellett annak a félelmének is hangot adva, hogy a Varsói Szerződés öt tagállamának akciója után „újra a kemény kéz politikája” nyerhet teret a nemzetközi munkásmozgalomban. A csehszlovákiai eseményekre szigorúan pártszerű keretek között reagáló Hegedüs már csak azért sem maradhatott, mert az általa vezetett intézet alapszervezeti taggyűlése – az igazgató óvatosságán messze túllépve – egyenesen „intervenciónak” minősítette a csehszlovákiai „baráti segítségnyújtást”.

A cikket teljes egészében megtalálja a legfrissebb HVG-ben.