Hoós János.

Hoós János: 1956 után a szovjetek beleegyeztek, hogy miközben befolyási övezetükbe tartozunk, a gazdaságpolitika terén önállóságot kapunk. Világos volt, hogy a szovjet modell nem alkalmazható a gazdaságban, ki kell dolgozni a magyar modellt, és ezt ki kell terjeszteni a gazdaság minden szférájára. A mezőgazdaságban eltörölték a beszolgáltatást, az árak ösztönözték a termelést, csökkentették a tervmutatókat. De át kellett gondolni az iparosítás addig követett politikáját is, elsőbbséget adva az életszínvonal emelésének. Az is előtérbe került, hogy a piac szerepét növelve kell ösztönözni a gazdaságot. A reform játékszabályait a párt nem adta meg világosan, az „Új Gazdasági Mechanizmus” állandó balanszírozást jelentett a közgazdászok részéről: azt tapogatták, hogy meddig lehet elmenni. Amikor külső vagy belső korlátokba ütköztek, visszavonulót fújtak. Szerencsére 1968-ra a hidegháború enyhült, és a Szovjetuniónak is érdeke volt, Magyarország jó arcot mutasson a Nyugatnak.

hvg.hu: És mit szóltak ehhez az elvtársak Moszkvában?

H. J.: Bismarck mondása, hogy a politika a lehetőségek művészete. A gazdaságirányítás folyamatosan tesztelt, mikor vannak egy intézkedésnek pozitív visszhangja, mikor nem alakul ki konfliktus. Így lényegében az élet mutatta meg nekünk, mit lehet csinálni. Ezen az alapon léptünk be 1979-ben a Világbankba is, úgy, hogy előzőleg nem kértük ki a Szovjetunió véleményét. De mondok egy régebbi példát. Akkor az MSZMP KB-ben dolgoztam. Jött egy szovjet delegáció, hogy tanulmányozza a magyar gazdaságot. Kérdezték tőlem, hogy mivel foglalkozik az osztály, amit vezetek. Mondtam, hogy az életszínvonal fejlesztésével. Kérdezte, hányan dolgoznak itt? Mondtam, hogy öten. Erre értetlenül rám nézett: ha ilyen kevesen dolgoznak itt, hogyan irányítják a gazdaságot? Hogy lesz maguknál kenyér, ruha, meg minden, ami kell? Mondtam neki, hogy nézzen körül az országban, nézzen körül a saját szemével. Amikor visszajött, elismerte, hogy tele vannak az üzletek, jól csináljuk a dolgunkat.

Mi, a gazdaságpolitikai osztályon már akkor felismertük, hogy a gazdaságot hagyni kell a párttól függetlenül fejlődni. Ugyanakkor három dologra ügyelni kellett, azokat nem lehetett szabadjára engedni: a belbiztonságot, a kultúrát és a külpolitikát. Igen, ehhez még hozzájött az agitáció és a propaganda. De a gazdaságban szabad volt a pálya. A miniszter, a vállalatvezető a saját hatáskörében döntött, ebbe nem szóltunk bele.

Mondok egy másik korabeli példát. Marjai József elvitte a szovjet vezetőket egy termelőszövetkezetbe, megmutatta nekik a háztájit is. Aztán bementek poharazni az egyik gazda pincéjébe. Kérdi a szovjet elvtárs: ez a pince állami tulajdon? Felvilágosította Marjai, nem, a pince a gazda tulajdona. Erre a szovjet: szóval ezért van maguknál ilyen jólét? Mire Marjai: megmondom, mi az oka, az, hogy ezek az emberek dolgoznak, értelmét látják a munkának. Ez volt a reform, az új gazdasági mechanizmus lényege. És ez volt az, amit Brezsnyevék nem akartak elfogadni. Burgert Róbert, a Bábolnai Állami Gazdaság vezetője vállalkozott rá, hogy az Amerikából átvett a kukoricatermelési rendszert Ukrajnában is meghonosítja. Megígérte nekik, hogy a húszmázsás hektáronkénti termésből nyolcvan mázsásat csinál. Ezért a termés harminc százalékát kérte az ukránoktól. Ők erre megsértődtek. Egyrészt azért, mert kioktatásnak vették, amit Burgert mondott. De a legfőbb baj a harminc százalékkal volt, nem voltak hajlandók risztelni.

hvg.hu: Végül is a nagy lendülettel beindult reform kifulladt, már a 70-es évek elején jött a visszarendeződés.

H. J.: Egy ideig, 1968-ban, 1969-ben még nagyszerűen ki tudtuk használni a lehetőségeket. Feldolgoztuk a Szovjetunióból - agrár- és élelmiszeripari termékeinkért cserébe - kapott nyersanyagokat, és a késztermékeket Nyugatra exportáltuk. Csak zárójelben jegyzem meg, ennek rögtön vége lett volna, ha nem veszünk részt a csehszlovákiai intervencióban. Aztán a csereviszonyok romlottak, jött az olajár-robbanás, és a reformot is lelassították, ideológiailag kezdték bírálni a gazdasági vezetést. Először a „fridzsiderszocializmust” vetették a szemünkre. Idehaza is voltak ennek ellenfelei, sok embert irritált, hogy megjelentek a gazdagok, a jómódúak. A pártvezetésben megjelent a szovjetek által is támogatott „munkásfrakció”, mely a szociális érzékenységre hivatkozott. 1970-ben Kádár néhány embert beáldozott, a gazdasági reformot lassította, de nem állította le.

Kádár-Brezsnyev találkozó 1979-ben. Kádár engedményeket tudott kicsikarni.

H. J.: Tudnivaló, hogy az Új Gazdasági Mechanizmus a szocialista gazdaságirányítás reformja volt, nem a kapitalizmust „építette”. Nagyban támaszkodott a Szovjetunióra, és az ottani belső problémák ránk is hatottak. Amikor azután a Szovjetuniónak fel kellett adnia a gazdasági pozícióit, és a hetvenes évek végétől nem tudta fenntartani stabilizáló szerepét, nem tudtunk tovább lavírozni a két világrendszer között, rákényszerültünk a nyugati hitelek felvételére. Ezzel kényszerpályára kerültünk, de nemcsak mi, hanem szintre valamennyi szocialista ország. Mindannyian a nyugati hitelezőktől függtünk. Csak idő kérdése volt, hogy a nyugatiak mikor nyújtják be a számlát. Gorbacsov végül, - ahogy ezt Gajdar megírta legújabb könyvében - „kilóra” eladta a Szovjetuniót. Ekkor lépett szintre a Nemzetközi Valutalap és a Világbank, és levezényelték a rendszerváltást. Ebben már nem volt szó a szocializmus reformjáról, hanem a cél a kapitalista gazdaság kiépítése volt, dél-amerikai mintára. Eleinte sokan azt hitték, hogy egyfajta nyugateurópai szociális piacgazdaságról lesz szó, de tévedtek. Hasonlóan tértünk át a kapitalizmusra, mint egykor a sztálini szocializmusra: akkor szovjet, 1990 után pedig nyugati szakértők irányították a privatizációt és a liberalizációt.

hvg.hu: Sajátos nézőpont. Ugyanígy ítéli meg a jelenlegi helyzetet is?

H. J.: Magyarországnak a rendszerváltáskor nem volt alternatívája: teljesen el volt adósodva, ezért volt annyira kiszolgáltatva. Sajnos, ma sincs alternatíva. A magyar gazdaság helyzetét a világgazdasági folyamatok nagyban meghatározzák. A neoliberális őrület a Nyugaton lecsengőben van, csak nálunk tartja magát. Nehezen lehet megemészteni, hogy az ország, mely egykor a legsikeresebben reformálta meg a szocializmust, és a 1990 után is a térség éllovasa volt, ennyire lemaradjon, és például a mezőgazdaságunk ilyen katasztrofális helyzetbe kerüljön. Ma, amikor az EU tagjai vagyunk, a gazdasági mutatóink rosszabbak, és az adósságaink jóval gyorsabban nőnek, mint a Kádár-korszakban.

Pelle János