A magyar nép eredete több mint száz éve állandó viták tárgya. Számtalan kísérlet történt a honfoglaló törzsek útjának leírására Szibériától a Kárpát-medencéig, tudós akadémikusok közöltek egymásnak sokszor gyökeresen ellentmondó teóriákat a kérdésről, ám írott források hiányában (ilyenek csak a 9. századtól vannak) a történettudománynak a nyelvészek és a régészek következtetéseire kellett hagyatkoznia. A nyelvészek gyakorlatilag egyetértenek abban, hogy a magyar nyelv uráli–finnugor eredetű, számtalan, más nyelvből származó jövevényszóval. Az azonban, hogy utóbbiak hol és mikor kerültek a magyar nyelvbe, már vita tárgya. Még kérdésesebb a régészeti hagyaték. A legújabb szakmai közmegegyezés szerint csak nagyon ritkán lehet egyetlen régészeti kultúrát egy etnikummal azonosítani, arról nem is beszélve, hogy tudományosan a magyarokhoz köthető régészeti hagyaték nem található a Kárpát-medencétől keletre.

Ezen esetlegességeket újabb tudományágak bevonásával próbálták kiküszöbölni. A 20. század derekán a történeti embertannal, később a vércsoportvizsgálatokkal, majd az immunológiával. Az utóbbi két évtizedben az archeogenetika tűnt esélyesnek a fennmaradt, nem kevés kérdés megválaszolására. E kutatások summázatát mutatja be az a – Népünk genetikai családfája című – vándorkiállítás, amely a múlt héten nyílt meg (újra) a Természettudományi Múzeumban. A magyar nép eredetét feltérképező genetikai vizsgálódások (rész)eredményei azonban sokak számára vitára ingerlőek lehetnek.

© MARABU

Az emberi faj genetikailag meglehetősen egységes; az örökítőanyag, a DNS alapján 99,6-99,8 százalékban semmi különbség nincs az egyes emberek között. A génállomány néhány apró jellegzetességét (szakszóval bélyeg vagy marker) szemügyre véve azonban kisebb populációk szintjén is találhatók eltérések. A különböző népek rokonsági fokának vizsgálatához a szakemberek olyan markereket használnak, amelyekben nem keveredik az anyai és az apai információ az egymást követő nemzedékekben. Anyai vonalon ilyen az úgynevezett mitokondriális DNS, apain pedig az Y-kromoszóma.

Mintegy tíz éve érkeztek az első komolyabb eredmények a népek genetikájáról, egy 2000-ben publikált nagy nemzetközi vizsgálat révén pedig a magyarság genetikai helyzetéről is vannak információk Béres Judit genetikus munkájának köszönhetően. A mai népességből vett minták először azt jelezték, hogy a magyarság genetikailag kevert populáció, teljesen hasonló a környező népekhez, s közeli rokonságban áll a lengyelekkel és az ukránokkal. Későbbi vizsgálatok ez utóbbit nem, csak az „európai alapnépességhez” való hasonlóságot támasztották alá. A genetikai kronológia szerint a ma élő magyar férfinépesség háromnegyede olyanok utóda, akik már 30-40 ezer éve Európában élnek. A maradék ősei feltehetően az elmúlt évezred vándorlásai során vetődtek a Kárpát-medencébe.

Teljesen más úton járt az az archeogenetikai vizsgálat, amelyet 2001-ben közösen kezdett a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti, illetve szegedi Genetikai Intézete. Ők a honfoglalás kori populáció genetikai állományát térképezték fel – a régészek által megjelölt sírok alapján –, és ezt vetették össze a ma élő magyar és székely népességből vett mintákkal. A 17 temetőből származó 136 mintából 68 esetben tudtak értékelhető eredményre szert tenni az anyai leszármazási vonallal kapcsolatban. „A ma élőktől vett minták a jelenkori európai népességekre jellemző genetikai képet mutatnak” – összegezte az eredményeket a HVG kérdésére Raskó István genetikus, a szegedi intézet vezetője. Nem így a honfoglalás kori populáció: ott jóval több ázsiai típusú elemet találtak – meglepő eloszlásban.

A mintákat a több mint száz éve használatos régészeti felosztás szerint vették, a leletek gazdagsága alapján két csoportba osztott sírokból. A gazdagabb, ám jóval kisebb sírszámú „klasszikus honfoglaló”-temetőkben a korabeli előkelőket, míg a szegényebb, de nagy sírszámúakban korábban a szlávokat sejtették, mintegy fél évszázada azonban a honfoglaló köznépet látják bennük. A kutatók meglepetésére csak a gazdagabb sírokból származó minták mutattak genetikai rokonságot az ázsiai populációval, a szegényebb sírokban talált leletek csupán a jelenlegi népességhez hasonlóak. „Ez nagyon érzékeny pontja vizsgálatunknak. Adataink szerint a köznépi temetőkből származó minták a honfoglalók előtt már itt élt, kevert európai populáció genetikai összetételéhez hasonlítanak” – mondta kérdésünkre a genetikus. S mivel a klasszikus honfoglalók gyakorlatilag nem hagytak genetikai nyomot, azt feltételezik, hogy meglehetősen kevesen voltak, amikor a Kárpát-medencét elfoglalták – ennek ellenére igen erős kulturális és nyelvi hagyományt teremtettek meg.

Mindez egyébként a nyelvrokonságvitákhoz is újabb muníciót adhat. Miközben ugyanis a ma élő népességben nem találtak olyan markert, amely a finnugor atyafiságot genetikailag is alátámasztotta volna, a vizsgált gazdagabb honfoglaló férfiak mindegyikének Y-kromoszómáiban rábukkantak ilyenre.

Még érdekesebb lenne megvizsgálni az Árpád-kori népesség sírjait is, mert akkor kiderülhetne, hogy a honfoglalókra utaló genetikai jelek száma az azóta eltelt bő egy évezred alatt csökkent-e le ennyire, vagy ez már a középkorban megtörtént. Csak ez utóbbi esetben lenne ugyanis kijelenthető, hogy elenyésző számú honfoglaló érkezett 895-ben a Kárpát-medencébe.

Ez utóbbi feltételezés összecseng a történeti embertan eddigi adataival. Éry Kinga, majd nyomában Fóthi Erzsébet ugyanis a leletek embertani összehasonlítása alapján megállapította, hogy az Árpád-kori népesség zöme nem tekinthető a honfoglalók leszármazottainak, már az akkor itt élők 98 százaléka europid típusú volt, s ez az arány a mai népességen belül is hasonló. Márpedig ez csak azt jelentheti, hogy a köznépinek nevezett sírok nem a honfoglalókhoz, hanem a Kárpát-medencében már korábban megtelepült népekhez tartoznak. Vagyis a környező népekkel való genetikai rokonság már a honfoglalás korában sokkal nagyobb volt, mint azt eddig feltételezték.

RIBA ISTVÁN