Nagy magyar korrupció, kis magyar politika

Bajnai Gordon, ahogyan miniszterelnök elődei, rövid kormányzása alatt többször beszélt arról, hogy a pártfinanszírozás szabályozatlansága a korrupció „melegágya” meg „méregfoga”. Ma már nincs olyan párt, amelyik habzó szájjal ne szidná a jelenlegi „áldatlan állapotokat”. Csakhogy a helyzeten ez mit sem változtat, a politika, a demokratikus döntéshozatal meghatározó intézményeinek, a pártoknak a pénzügyi tranzakciói továbbra is a szürke és a fekete tartományban zajlanak, valahol a szívességkereskedelem, a mutyi és a bűnözés Bermuda-háromszögében.

A rendbetételi ügybuzgalom csak látszólagos, a döntésképes erők közül valójában mindenki óvja így-úgy megszerzett pozícióit az illegális pártfinanszírozás területén, az átláthatatlan viszonyok ugyanis a nagy pártoknak kedveznek, jelesül ma éppen kettőnek, a Fidesznek és az MSZP-nek. Olyan gumicsont ez, amit időről időre elő lehet venni, megcsócsálni, majd a figyelem lanyhulása után kiköpni. Ebben hasonlít a parlament képviselői létszámának öröktémájához, csak annál sokkalta fontosabb.

Örök visszatérés

A magyar korrupcióellenes küzdelem a számtalan nekibuzdulás, a kapkodó jogalkotás, az abszurd szabályok és a reménytelenség története – derül Hack Péter tanulmányából, amelyet a Rendészeti Szemle közölt. Az egykori SZDSZ-es képviselő jól ismeri a témát – mégpedig a pandúr, és nem a rabló oldaláról. A büntetőjog oktatójaként, az alkotmányügyi bizottság elnökeként, majd civilként is kivette részét a korrupcióelleni harcban. E tevékenysége alapján kerülhetett be a kormányzati és civil-szakmai vegyes testületbe, az Antikorrupciós Koordinációs Testületbe (AKT), amely szépreményű indulása után 2008 elejére már stratégiai tervet is készített a kormánynak, hogy mit is kéne tenni. Na, a kabinet pont azokat nem tette meg, sőt magát a tervet sem tárgyalta, így a testület mára gyakorlatilag kimúlt, értelmetlen megbízatásáról Hack is már 2008 végén lemondott.

A stratégiai gondolkodás minidig is távol állt a magyar antikorrupciós hadmozdulatoktól. Legtöbbször egy-egy korrupciós botrány vagy belpolitikai válság késztette pótcselekvésre a kormányt és a parlamentet. Ennek köszönhető például, hogy a mára hatalmasra dagasztott vagyonnyilatkozat-tételi intézmény maga a tökéletes abszurditás, és nemhogy szolgálná a korrupció megelőzését és felderítését, éppenséggel akadályozza azt. Mert mennyire lehet komolyan venni azt a processzust, amely során csak 2008 közepéig mintegy 400 ezer nyilatkozat készült, és mindössze hét (!) esetben indult vizsgálat törvénytelen vagyongyarapodás miatt, de egyetlen sem állapítottak meg szabálytalanságot? Édes hazánk vagy maga a tiszta kezek paradicsoma, vagy a 22 törvényben „szabályozott” vagyonnyilatkozat fabatkát sem ér. A köznapi tapasztalat az utóbbit valószínűsíti.

Hasonló kaotikus állapotokat tükröz az is, hogy miközben elvileg tíz állami szervezet foglalkozik korrupciós ügyek felderítésével és kivizsgálásával a számvevőszéktől a Nemzetbiztonsági Hivatalig, alig van komolyabb büntetőjogi következménye a közvélemény szerint rendkívül elterjedt korrupciónak. Hack figyelmeztet, hogy miközben a korrupció kiterjedt és változatos jelensége nem azonosítható a bűnözéssel, de a jelenlegi helyzet mégis csak azt üzeni, hogy a megvesztegetésnek ma Magyarországon elenyésző a kockázata. A bíróság elé ügyek vizsgálata pedig arról győzte meg a kutatót, hogy csak a pitiáner ügyeket tudják leleplezni, „azaz minél nagyobb volumenű az ügy, annál kisebb a lebukás kockázata”.

Az AKT egykor négy területet jelölt ki, amelyeken áttörés kellene, ha nem akarunk a végítéletig korrupt országban élni: 1. a párt- és kampányfinanszírozás; 2. a közbeszerzés; 3. az uniós fejlesztési támogatások; 4. a hatósági engedélyezési eljárások.

A testület és Hack is kiemelt szerepet tulajdonít az első pontnak. Mi sem tehetünk másképp. Erre tanít bennünket a történelmi tapasztalat is, amit részint az ottomán, részint a szovjet megszállás alatt szereztünk, de a függetlenség rövid időszakaiban is világosan látható volt az összefüggés: ha az ország politikai osztálya zavarosban halászva biztosíthatja csak egzisztenciáját, infernális közállapotok következnek mindebből.

Az illegális pártfinanszírozás, a politikai korrupció kártékonysága nem csak közgazdasági vagy erkölcsi értelemben ragadható meg, de eltorzítja a demokratikus processzust is, hiszen egyrészt az illegális csatornákon több pénzhez jutó pártok, jelöltek versenyelőnybe kerülnek a többiekkel szemben, másrészről a hatalomra kerülő erők kiszolgáltatottjaivá válnak a „hitelezőknek”, a politikusok döntései nem a közjót szolgálják tehát, hanem a nyilvánosság által azonosíthatatlan érdekcsoportokét. A demokratikus legitimációval rendelkező, de zsebből fizetett politikai vezető így silányul lobbik kijáróemberévé.

Macskazene a kutyakomédiához

Egy pillanatra feltételezve jogalkotó politikusaink jóhiszeműségét, először is nem tudjuk hova tenni, hogyan lehetséges, hogy még most is él az a törvényi rendelkezés, amely 1997 óta egymillió forintban maximálja az egy országgyűlési jelöltre elkölthető kampánypénzt. Mindenki tudja, hogy ez irreálisan kevés, mint ahogy azt is, hogy valójában a sokszorosát költik jelöltjeikre a pártok. Valami miatt politikusaink mégis ragaszkodnak – ahogy Hack mondja – „az elmúlt évtized egyik legkártékonyabb szabályához”. Tiszteljük, így nem tekintjük őket hibbantaknak, eszerint azt kell gondolnunk, hogy „nem jóhiszeműek”, az egyszerűség kedvéért rosszhiszeműek, és nem akarnak tiszta vizet a pohárba, a zavaros jobban ízlik nekik.

A második elgondolkodtató jel arra, hogy pártjaink nem a köz érdekét viselik szívükön, hanem a sajátjukét, az az, hogy a számtalan nekibuzdulásból sohasem lett semmi. Bohózatba illő, hogy a legtöbbször azzal magyarázták a fiaskót, hogy majd mostan jön egy új, egy sokkal jobb megoldás. Jönni jöttek, de azok is kivétel nélkül elvéreztek.

Az utolsó éppen tavaly november 30-án, amikor a parlamentben mindössze 12 igen szavazatot kapott a „pártfinanszírozás átláthatóbbá tételéről szóló” törvényjavaslat. Jellemző, hogy még az egyéni indítvány beterjesztő Puch László és Tóbiás József MSZP-s képviselők is ellene szavaztak.

Megint van persze magyarázat: hogy jobb és átfogóbb tervezet készül a kormány boszorkánykonyhájában. Csakhogy a Tóbiás–Puch-javaslat éppen egy efféle kormány-előterjesztést előzött meg még 2007 őszén. Semmi garancia nincs arra, hogy pártjainknál éppen a választások előtt köszöntsön be az erényesség korszaka.

A pártfinanszírozás rendbetételére aligha számíthatunk, reménytelenségünket az a körülmény is erősítheti, hogy a pártok finanszírozási szakértői éppen azok a személyek, akik zsebében már megfordult az illegális pártkasszák kulcsa.

(Rendészeti Szemle, 2009/11)

Zádori Zsolt