„S mit vésnek fel majd az én fejfámra? Bibó István. Élt: 1945–1948” – idézi fel a magyar XX. század egyik legfontosabb politikai gondolkodójának kesernyés bon mot-ját a ’70-es évekből Huszár Tibor szociológus–történész. Ez a három–négy év egyben a második magyar köztársaság zaklatott időszaka volt, amely összekötötte a háborús összeomlást a kommunista időszakkal, a „létező szocializmus” bő négy évtizedével. Diktatúra és diktatúra, megszállás és megszállás közti halovány felvillanás (ez annyiban pontatlan, hogy az oroszok már ’44-től a „spájzban voltak”), az elporladó demokratikus remények kurta évei. De egyben ez az időszak az, amely – akkor nyilván még nem lehetett tudni – alkotmányos és államszervezési értelemben előkészítette 1989 változásait (mai alaptörvényünk nagyban merít a koalíciós időszakéból); illetve sokat segített azzal, hogy fontos történelmi tapasztalatokhoz juttatta a rendszerváltókat, mire vigyázzanak, ha nem akarnak a háború utáni demokraták sorsára jutni, és főképp, ha „rendes” demokráciát akarnak. Rejtő Jenő aranyköpését átköltve: a második magyar köztársaság tehát csak némileg hasonított a nyári ruha mellényéhez, mert rövid volt ugyan, de nem volt teljesen céltalan.

Utólag, persze, jól látszik, mennyi esélye volt az idő tájt a magyar demokráciának: igazából semmi. Sok kortárs már akkor is pontosan tudta ezt. A szovjetek döntése, amely az első időkben (1945–1947) direkt és durva beavatkozással baráti és megbízható szövetségessé akarta alakítani az országot, majd a „nemzetközi helyzet fokozódása” nyomán pillanatok alatt csatlósává degradálta, megfellebbezhetetlen ítéletet mondott Magyarország felett. Eleinte saját javukra alakították át a játékszabályokat, hogy egy idő után maguk szabják őket. Nagyon hasonló folyamatok zajlottak le a szovjet érdekszféra más országaiban is, így a „fordulatra” kierőszakolására, a kommunista puccsra mindenütt sor került. Nem az a „demokratikus evolúció” valósult meg tehát, amiben Bibóék reménykedtek, hanem egy moszkvai forgatókönyv szerint zajló antidemokratikus revolúció, ami Rákosi Mátyásék célja volt.

Alkalmas talaj

Pedig, állítja Szerencsés Károly történész a Rubicon új számában, az ország a második világháború után „alkalmas állapotban volt, hogy meginduljon a demokratikus evolúció útján”. A parlamentarizmus nemes hagyományai, a régi világ rendies, antidemokratikus „csökevényeivel” szembeni általános ellenszenv, a gyökeres változások iránti igény, a nagybirtok felszámolása, a beinduló társadalmi mobilizáció mind „alkalmas talajt” jelentettek az átalakuláshoz. Csak hát itt voltak a ruszkik és kiszolgálóik.

Szerencsés sorra veszi, hová és hogyan tűntek el a demokratikus intézmények, a pártok, a demokratikus rendőrség, a szabad választás, az önkormányzatok, a nemzeti gondolat, a középosztály, a politikai elit, a szakszervezetek, a jogbiztonság és végül maga a demokrácia. Keserű elemzéséből kiderül, hogy sok közülük voltaképpen már a kezdet kezdetén elpárolgott vagy soha nem is létezett. A pártok behódolása a moszkovita kommunistáknak például már korán megtörtént, Sulyok Dezső és hívei kizárása a Kisgazdapártból 1946 elején pedig mindezt nyilvánvalóvá tette. Az ország legnépszerűbb pártjának módszeres leszalámizását a kisgazda vezetők gyengeségei is lehetővé tették, noha erélytelenségüket nagyban magyarázza, hogy – mint Szerencsés írja – „végső alternatívák közt mindig ott szerepelt »Szibéria«”. Szakasits Árpádnak köszönhetően a nagy múltú szociáldemokraták is már 1944. október 10-én (!) olyan megállapodást kötöttek a kommunistákkal, amely az SZDP-t az MKP segédcsapatává züllesztette és megalapozta a szégyenletes pártegyesülést. Szovjet nyomásra a rendőrséget és a szakszervezeteket már a genezis idején megkaparinthatták a kommunisták, akik – Szerencsés szerint – a pártépítés elején leginkább a volt kisnyilasokra építettek.

Présben

Szerzőnk magabiztosan mozog a korszak politikatörténetében, jó kalauzunk, rábízhatjuk magunkat. A cikk társadalomtörténeti vonatkozásai viszont már nem ennyire erősek. A középosztályok hiánya és gyengesége valóban megkönnyítette az ország „gleichschaltolását”. Ám „a stabil anyagi bázisra támaszkodó, független középosztály” felszámolását igazság szerint nem a kommunisták kezdték el. E társadalmi csoporthoz tartozókból, polgárokból, parasztpolgárokból, szakértelmiségiekből mindig rosszul álltunk, aránytévesztőnek tartom, amit Szerencsés ír, miszerint a középosztályt a húszas évektől „tudatosan erősítették” volna. A „történeti” középosztályt talán igen, de annak pandanját, a zsidó polgárságot éppenséggel nem. A zsidótörvények és a holokauszt százezreket űzött el és ölt meg, akik a háború utáni demokratikus átalakulás támogatói lehettek volna. (Pontatlan az is, hogy a személy- és vagyonbiztonság az 1944-es német megszállással vette volna kezdetét minálunk. Az előtte történtekről se kellene megfeledkezni.) Ahogy a háború után a hazai németeket, a svábságot sújtó kitelepítések is (ami egyáltalán nem volt kommunista találmány, a szövetségesek kezdeményezték, és bizony némi megszorítással Bibó maga is szükségesnek tartotta) újabb középosztályi tízezreket raboltak el a köztársaságtól. Akik itt maradtak a hazai németek közül, azokat a biztonság kedvéért megfosztották választójoguktól. Adós marad az elemzés a földosztás elementáris hatásának felvillantásával, pedig izgalmas kérdés, miért nem sikerülhetett megnyerni az újgazdákat, a vidéket a demokrácia ügyének.

A magyar „történelmi osztályok” a két világháború között és különösen a háború során csúnyán leszerepeltek, katasztrófába vezették a nemzetet. A baloldal a háború után szerte Európában mindenütt előretört, ott is, ahol nem volt jelen a megszálló Vörös Hadsereg, a Szovjetuniónak pedig köszönhetően háborús erőfeszítéseinek nyugaton is megnőtt az ázsiója. E körülmények is magyarázzák, miért indult mindegyik párt baloldali, sőt szocialista programmal az 1945-ös választáson. A királyság intézményének megszüntetése nem lehetett kérdés abban az országban, ahol 1918 óta nem volt király, nem érteni hát, miért kerül fel a Magyar Királyság eltűnése Szerencsés egyebekben pontos veszteséglistájára. Hacsak nem az a magyarázat, hogy szerzőnk hisz a Szent Korona tanában („a Szent Korona nem volt jelen az országban, s 1978-ig távol is maradt” – kiem. tőlem Z. Zs.).

Szerencsés jóval elnézőbb a háborút megelőző politikai osztállyal, mint amilyenek a koalíciós időszak demokratái voltak. Amikor azt vizsgálja, hogy kik lehettek volna a kommunista nyomulással szemben a demokrácia „integráló személyiségei”, szinte csupa az előző rendszerhez kötődő figurára talál, akik közül ráadásul egyik sem volt demokrata. Mindszenty József esztergomi érsek ugyan karakán jellem volt, de alkalmatlan a demokratikus politikára, ilyen szerepre maga se vágyott. A szovjetek által elhurcolt Bethlen István egykoron józan politikai vezetőként ugyan valós érdemeket szerzett, de minden ízében kötődött a meghaladni kívánt Horthy-korszakhoz, régi vágású konzervativizmusa nem illet az új rendszerhez. Horthy Miklós kormányzó pedig sem nem volt karakán, sem nem volt jó politikus, örülhetett, hogy megúszta utólagos felelősségre vonás nélkül.

A „korábbi politikai elit likvidálását” Szerencsés Károly egyértelműen a kommunisták számlájára írja, de ezzel a leszerepelt és bukott elittel, mint csoporttal a demokraták sem akartak együttkormányozni (személyes kivételek persze voltak). Ha nem is a „likvidálásukat”, de a háttérbe szorításukat a koalíció összes pártja támogatta. Túlzásnak tűnik az is, hogy a népbíróságok működését egyedül a gleichchaltoláshoz köti. Kutatások bizonyítják, hogy a háború utáni hazai „rendkívüli” igazságszolgáltatási gyakorlat egyáltalán nem volt véresebb vagy törvénysértőbb, mint a nyugat-európai, sőt. Igaz, idővel a kommunisták a népbíróságokat egyre inkább saját sunyi céljaikra használták, de az ítéletek túlnyomó részt háborús és emberiség ellenes bűnöket elkövetőket sújtottak. Az igazolási eljárások és a B-listázás során sem csak talpig becsületes köztisztviselőket távolítottak el. Más kérdés, mennyi ésszerűség rejlett a tömeges számonkérés mögött a közigazgatás működőképességének fenntartása szempontjából nézve.

Üzenetek

Az efféle aránytalanságok, ha jól sejtjük, leginkább annak köszönhetők, hogy Szerencsés Károly nem szorosan vett történeti (korfestő) tanulmányt írt, cikke olykor a történelmi esszé műfajához közelít, amely hangsúlyosan a kortársakhoz, aktuális helyzetünkhöz kíván hozzászólni a múlt felidézésével. Ez egyáltalán nem baj, nemes műfajról van szó. Jó ötlet, hogy írását idézetekkel tagolja, amelyek közül valóban vannak megvilágosító erejűek (többnyire kortársiak), igaz, vannak kevésbé frappánsak is (többnyire nem korabeliek). Olykor lendülete elsodorja szakmája szigorú szabályaitól, így például egy helyütt arról értekezik, hogy „valószínűleg” Teleki Pált is elhurcolták volna az oroszok, ha 1941-ben nem lesz öngyilkos. Valószínűleg? De egyáltalán fontos ez? Így is volt elég a rovásukon, minek még ezt is az orruk alá dörgölni?

A cikk legjobb részei szorosabban tapadnak az 1945 és 1949 közti időszak értékeléséhez, a gyengébbek attól elrugaszkodnak. „A választások szükségesek, de nem elegendőek a demokrácia létezéséhez. Legalább ilyen fontos, hogy a két választás közti működés – »a hivatali szint« – összhangban legyen a demokratikus elvekkel. Ez hiányzott 1945–1949 között, s ez lett a demokrácia bukásának belső oka” – szűri le a történelmi tapasztalatot Szerencsés Károly. Ezzel együtt világossá teszi, ha nincs szovjet megszállás, a demokrácia megszűnésének „külső oka”, akkor nincs e belső ok sem.

Éppen ezért némileg kimódoltnak érzem a párhuzamot korunk és a második köztársaság időszaka között. Minden okunk megvan aggódni a demokratikus berendezkedésünkért, valóban, most is jelen van – mint ahogy cikke végén Szerencsés írja – „a hazugság, a párthoz, államhoz kötődő korrupció, a megbélyegzés, a megfélemlítés”, de egyelőre nem látni azt a hatalmas külső erőt, amelynek érdekeit szolgálná demokráciánk válsága, vagy amely tevőlegesen és hatékonyan támogatná a rombolás hazai gárdáit. Sőt a szóba jöhető potens külső erők (Amerika és az unió) mind a magyar demokrácia sikerében érdekeltek, épp ezért istápolják is azt. Így, ha megint elszúrjuk, most csak magunkat hibáztathatjuk, nem pedig a „ruszkikat”.

(Rubicon, 2010/2)

Zádori Zsolt