„Nem csak a történelem van, én is itt ülök”
Születtek 1925-ben. Egyikük németbarát dzsentricsaládban, másikuk zsidó–horvát családban nőtt fel. Magyarok. Szembefordultak a Horthy-korszakkal, majd antifasiszta ellenállók lettek. A két barát demokratikus Magyarországot akart. 1947-ben mégis beléptek a kommunista pártba. Miért?
„Valahol Albertfalva határában, de akkor már esteledett, elfogtak [az oroszok], és betereltek valami helyre sok mással együtt. […] betereltek egy emberhez, akinek megmondtam, hogy micsoda hülyeség, én nagy ellenálló vagyok. És akkor ő rögtön megbízott, hogy szervezzem meg azonnal a kommunista pártot. Budán. De mondtam neki, hogy »Ne haragudjon, én nem kommunista vagyok, hanem kisgazda«. Azt mondta: »Az mindegy.«” A 20 éves fiatalembernek akkor szerencséje volt, gyorsan szabadult, mégsem ő szervezte párttá a budai kommunistákat.
Idézte fel a 45 évvel korábban történteket Kemény István szociológus 1990-ben barátjának, Batár Attila építésznek. Kettejük beszélgetése csak most, két évvel Kemény halála után jelent meg két részben a Holmi februári és a márciusi számában. A „közös interjú” torzó, az 1940 és 1947 közötti évek párhuzamos történeteinek felidézésére szorítkozik – a II. kerületi Ferenc József Királyi Katolikus Egyetemi Gimnáziumtól nagyjából a kommunista pártba történő belépésükig. A háború utáni néhány rövid év tanulmányozásához, az eszmék zűrzavarának, a politikai alternatívák leszűkülésének, az ifjú Magyarország lázasan tétova útkeresésének megértéséhez azonban biztosan hozzájárul ez a hetven oldal.
A koalíciós korszak iránt érdeklődőnek pedig egyenesen csemege látni, mi tekinthető rendeltetésszerűnek és végzetszerűnek abból, hogy azok a fiatalok, akik „a polgári Magyarország” megteremtésének hívei voltak, az MKP-hoz sodródtak, illetve azt, mennyire voltak egyéniek, mennyire determináltak ezek az életutak. Történelmi kényszerek közepette volt-e esélye a szabad akaratnak?
Batár és Kemény ide-oda kacskaringázó, de mégiscsak párhuzamos történetéből úgy tűnik, hogy a Horthy-korszakot tudatosan és egészében elutasító, a náciellenes ellenállásban részt vevő, a társadalmi igazságot kereső fiatalok közül sokan, legyenek bármennyire autonómok, szuverének, kelepcébe kerültek és előbb-utóbb az MKP-nál kötöttek ki. Türelmetlen útkeresésükkel, vergődéseikkel maguk is hozzájárultak ahhoz, hogy úgy járjanak, mint a varsába szorult hal vagy a hálóba keveredett madár. De a rabság nem mindenkinél szólt életfogytig, Batárnál és Keménynél is csak rövid ideig tartott. Meglehet, rendszeridegenségüket a párt hamarabb felismerte, mint ők maguk, és gyorsan kizárta őket. Ezt azonban most nem tudhatjuk meg, mert az interjú csak a belépésig követi nyomon őket.
Még 43 év múltán is nehéz volt választ találniuk arra, miért is kötöttek ki rövid időre annál a pártnál, amelyiktől voltaképpen kezdetektől fogva idegenkedtek, „hogyan lehetett rásiklani arra a tévútra”. Kemény felidézi, hogy mindketten mennyire kínosan érezték magukat, amikor társaságukban a kommunista népi kollégisták teljes extázisban énekelték a Bunkócskát. Ezek meg vannak őrülve, gondolták, és mégis kis idő múlva ők is beléptek a „bunkócska” szervezetbe. Miért?
Batár Attila, aki nem úszta meg néhány órával az oroszokkal való személyes találkozást, és hónapokig tartott míg a vérhastól halálosan legyengülve, 45 kilósan hazaérkezett (szó szerint az anyja sem ismert rá), ’45-ben többször próbát tett a kommunistákkal, de nem tetszettek neki. A többszöri próbálkozás azonban mégis „azért azt jelenti, hogy volt ennek vonzása. És a vonzásban nem az elmélet volt, nem a rendszer, amit létrehoztak, hanem a radikalizmus.” Márpedig a huszonéves Batár és Kemény éppolyan türelmetlen volt, mint a kommunisták.
Felsejlik azonban, hogy a proletárromantikán, az antifasizmuson és radikalizmuson túl más is az MKP-hoz lökte őket. A félelem. Néhányszor ugyanis érdeklődőként ők is megjelentek a Weisshaus Aladár szervezte „titkos” összejöveteleken, amelyeken a fő téma a formálódó Rákosi-rezsimmel szembeni baloldali alternatíva volt. Az ülésezések hatásukat tekintve nem jelenthettek többet tét nélküli szócséplésnél, mégis alkalmat adtak Weisshaus 1946. decemberi letartóztatására és bebörtönzésére. Mindketten, Kemény és Batár is megijedtek, s bár bajuk egy ideig nem származott a találkozókból, és még hónapok teltek el a belépésig, de a végső lökést mégis tán a felelősségre vonástól való félelem adhatta. (Ez magyarázhatja azt is, hogy – mint mondják – előbb jött a párttagság, csak aztán a felvállalt kommunistaság.) No meg az, hogy a pártokat, amelyekhez korábban csatlakoztak (Kemény a kisgazdákhoz, Batár a Parasztpárthoz), a kommunisták addigra szép lassan felmorzsolták, maguk alá gyűrték. Tenni vágyó fiataloknak egyre kevesebb közéleti lehetőségük maradt.
A két emlékező igyekszik minél pontosabban felidézni az akkor körülöttük és bennük dúló eszmei zűrzavart; a liberalizmust, az anarchizmust, a Sós Aladár képviselte georgeizmust vagy a tolsztojanizmust próbálták összebékíteni egymással, ha már a korszak rideg valóságával nem sikerülhetett harmóniába kerülniük. Korán felismerik, hogy nem fog menni, nem lesz polgári Magyarország, hiába minden a magyar társadalom nem lesz olyan, mint a francia. Csakhogy emellett ott munkál bennük az az érzés is, hogy soha nem volt még akkora a szabadság, mint a háborút követő egy-két évben, maradt tehát némi remény a demokratikus világra. Mikor, ha nem most? – biztatják magukat. Nem csak ők, fiatalok kábították magukat ezzel, ezt diktálta a korszellem is.
Kemény István önironikusan jegyzi meg egy helyütt: „Ez, hogy én forradalmár vagyok, tizenhét éves koromban valahogy kényszerképzetté vált bennem. Nyilvánvaló, hogy nem vagyok alkalmas forradalmárnak, egyáltalán nem az az ember vagyok, de az ember becsaphatja önmagát.”
Az interjúkészítők a „sorselemzésre”, a lényegi motívumok felidézésére helyezik a hangsúlyt. Nem látni táblabírós kedélyeskedést, annál több tépelődést, és erős a szándék az élettények társadalomismeretté desztillálására. Így aztán az olvasó is velük örül, amikor a két okos, sokat tudó emlékezőnek néha-néha sikerül egymást meglepni. Például amikor Batár elmondja, hogyan szervezett gyárlátogatásokat Hajnal István professzornak, aki aztán az újpesti kocsmákban rögtönzött szemináriumokat tartott a látottak és az ipari forradalom összefüggéseiről. Vagy amikor Kemény arról beszél, a két zsidó nagyszülője ellenére 1943–1944-ben hogyan sikerült mégis orvosi tanulmányokat folytatnia a pesti egyetemen. Ekkor érződik, hogy valóban, ahogy Kemény bátorítja barátját, „nem csak a történelem van, én is itt ülök”. Vagy amikor Batár azzal cukkolja a viviszekcióban megfáradó másik emlékezőt, aki már „nagyon unja” magát, hogy „hát még én hogy unlak. No, mondd!”
– De miért volt olyan fontos valahová tartozni? – kérdi Batár Attila. – Hát igen. Nem kellett volna sehova sem tartozni – válaszolja rezignáltan Kemény István. Csakhogy ez az „álláspont” – szecesszió vagy egzisztenciális veszélyek nélkül – egyedül a polgári társadalomban képviselhető. Individualizmusra a negyvenes évek Magyarországán sem nekik, sem másoknak nem volt lehetőségük.
(Holmi, 2010/2; 2010/3)
zádori
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
„A halott felül, és enni kér”
A XX. századi magyar irodalom két jeles alakjának életútinterjújából közölt részleteket az októberi Holmi. A folyóirat joggal tekintheti őket „saját halottjának”, mindketten szerzői voltak, a költő szerkesztőbizottsági tagja, az irodalmár szerkesztője is volt a lapnak: Petri György és Domokos Mátyás.
„Jelenem nincs, jövőm Isten és Aczél kezében”
A hatvanas évek elején Vas István költő azt mondta fiatal pályatársainak: „Aztán tudjátok, ugye, hogy ez a marha Béla az egyetlen zseni köztetek?” Abody Béla tragikus élete Vajda Miklós tanúsága szerint.
„A magyar hangya a legintelligensebb”
Invázió, beszivárgás, fertőzés, rombolás, aláásás. Titkos háború, amelyet egy idegen hatalom indított egy mit sem sejtő magyar város ellen. A „titkos férgek” a termeszek, a felszabadító erők a magyar hangyák. Egy elfeledett gyerekkönyv tudós újraolvasása.
A kád víztől a kád vízig
„Zárkatársam nem tudta hova tenni, hogy nem szeretem sem a kommunizmust, sem a nácizmust. Aztán vita közben hosszasan méregetett, majd felkiáltott: – Ja, már értem! – Vagyis hogy ezt a dumát csak egy zsidó mondhatja. Félek, hogy majdnem igaza volt.” Kőszeg Ferenc K. történetei című visszaemlékezése bizonyosan a tavaszi könyvpiac slágere lesz.
„Büszke a magyar, különösen arra, hogy ő nem tót”
A legnagyobb jószándék és a bravúros előadásmód dacára hogyan válik Petőfi kultusz-Petőfivé? Miként működik a kultusz rituáléja Illyés Gyula nagyszerű könyvében? Miért tűnnek el a „legnagyobb magyar költő” szlovák gyökerei? Margócsy István magyarázatai.
Az önutálat mint szervi probléma és hajtóerő
Petri György üstökösként tűnt fel, hogy aztán költőként többször évekre elhallgasson. A szilenciumokat nem csak az aczéli kultúrpolitika vagy zűrös magánélete kényszerítették rá, hanem „realista felismerések” is. Ugyanazok, amelyekből máskor meg alkotókedve táplálkozott.
„Tarkólövés. – Így végzed hát te is”
Boldoggá avatja a költő halott költőtársát. Az 1944 novemberében meggyilkolt Radnóti Miklósra emlékezik az egykori barát, Vas István. A ’40-es évek végén született írást Radnóti tudós monográfusa, Ferencz Győző közli nyomtatásban először a Holmi legfrissebb számában.
Röhögjünk a politikusokon, jót teszünk velük
A fenségesség és a nevetés, a tisztelet és a röhögés összeér az igazságban, a vallásban – és a politikában – véli Balázs Zoltán politológus. Az udvari bolond a király mása, mélyebb énje, a hívő, az igazságkereső és a politikus közös jelképe, amit a nevetés tesz elevenné.
Letartóztatták, megsemmisítették, visszadobják
Bűn-e, ha a költő jótőgyű szüzekről, énekes combokról, csóktól fulladó lányokról ír, vagy az ifjú Krisztushoz hasonlítja magát? Nem volt rég, mikor vádat emeltek effélék miatt. Ma az alkotót más kínok gyötrik.
