Születtek 1925-ben. Egyikük németbarát dzsentricsaládban, másikuk zsidó–horvát családban nőtt fel. Magyarok. Szembefordultak a Horthy-korszakkal, majd antifasiszta ellenállók lettek. A két barát demokratikus Magyarországot akart. 1947-ben mégis beléptek a kommunista pártba. Miért?

„Valahol Albertfalva határában, de akkor már esteledett, elfogtak [az oroszok], és betereltek valami helyre sok mással együtt. […] betereltek egy emberhez, akinek megmondtam, hogy micsoda hülyeség, én nagy ellenálló vagyok. És akkor ő rögtön megbízott, hogy szervezzem meg azonnal a kommunista pártot. Budán. De mondtam neki, hogy »Ne haragudjon, én nem kommunista vagyok, hanem kisgazda«. Azt mondta: »Az mindegy.«” A 20 éves fiatalembernek akkor szerencséje volt, gyorsan szabadult, mégsem ő szervezte párttá a budai kommunistákat.

Idézte fel a 45 évvel korábban történteket Kemény István szociológus 1990-ben barátjának, Batár Attila építésznek. Kettejük beszélgetése csak most, két évvel Kemény halála után jelent meg két részben a Holmi februári és a márciusi számában. A „közös interjú” torzó, az 1940 és 1947 közötti évek párhuzamos történeteinek felidézésére szorítkozik – a II. kerületi Ferenc József Királyi Katolikus Egyetemi Gimnáziumtól nagyjából a kommunista pártba történő belépésükig. A háború utáni néhány rövid év tanulmányozásához, az eszmék zűrzavarának, a politikai alternatívák leszűkülésének, az ifjú Magyarország lázasan tétova útkeresésének megértéséhez azonban biztosan hozzájárul ez a hetven oldal.

Kemény István
©

A koalíciós korszak iránt érdeklődőnek pedig egyenesen csemege látni, mi tekinthető rendeltetésszerűnek és végzetszerűnek abból, hogy azok a fiatalok, akik „a polgári Magyarország” megteremtésének hívei voltak, az MKP-hoz sodródtak, illetve azt, mennyire voltak egyéniek, mennyire determináltak ezek az életutak. Történelmi kényszerek közepette volt-e esélye a szabad akaratnak?

Batár és Kemény ide-oda kacskaringázó, de mégiscsak párhuzamos történetéből úgy tűnik, hogy a Horthy-korszakot tudatosan és egészében elutasító, a náciellenes ellenállásban részt vevő, a társadalmi igazságot kereső fiatalok közül sokan, legyenek bármennyire autonómok, szuverének, kelepcébe kerültek és előbb-utóbb az MKP-nál kötöttek ki. Türelmetlen útkeresésükkel, vergődéseikkel maguk is hozzájárultak ahhoz, hogy úgy járjanak, mint a varsába szorult hal vagy a hálóba keveredett madár. De a rabság nem mindenkinél szólt életfogytig, Batárnál és Keménynél is csak rövid ideig tartott. Meglehet, rendszeridegenségüket a párt hamarabb felismerte, mint ők maguk, és gyorsan kizárta őket. Ezt azonban most nem tudhatjuk meg, mert az interjú csak a belépésig követi nyomon őket.

Még 43 év múltán is nehéz volt választ találniuk arra, miért is kötöttek ki rövid időre annál a pártnál, amelyiktől voltaképpen kezdetektől fogva idegenkedtek, „hogyan lehetett rásiklani arra a tévútra”. Kemény felidézi, hogy mindketten mennyire kínosan érezték magukat, amikor társaságukban a kommunista népi kollégisták teljes extázisban énekelték a Bunkócskát. Ezek meg vannak őrülve, gondolták, és mégis kis idő múlva ők is beléptek a „bunkócska” szervezetbe. Miért?

Batár Attila

Batár Attila, aki nem úszta meg néhány órával az oroszokkal való személyes találkozást, és hónapokig tartott míg a vérhastól halálosan legyengülve, 45 kilósan hazaérkezett (szó szerint az anyja sem ismert rá), ’45-ben többször próbát tett a kommunistákkal, de nem tetszettek neki. A többszöri próbálkozás azonban mégis „azért azt jelenti, hogy volt ennek vonzása. És a vonzásban nem az elmélet volt, nem a rendszer, amit létrehoztak, hanem a radikalizmus.” Márpedig a huszonéves Batár és Kemény éppolyan türelmetlen volt, mint a kommunisták.

Weisshaus Aladár
©

Felsejlik azonban, hogy a proletárromantikán, az antifasizmuson és radikalizmuson túl más is az MKP-hoz lökte őket. A félelem. Néhányszor ugyanis érdeklődőként ők is megjelentek a Weisshaus Aladár szervezte „titkos” összejöveteleken, amelyeken a fő téma a formálódó Rákosi-rezsimmel szembeni baloldali alternatíva volt. Az ülésezések hatásukat tekintve nem jelenthettek többet tét nélküli szócséplésnél, mégis alkalmat adtak Weisshaus 1946. decemberi letartóztatására és bebörtönzésére. Mindketten, Kemény és Batár is megijedtek, s bár bajuk egy ideig nem származott a találkozókból, és még hónapok teltek el a belépésig, de a végső lökést mégis tán a felelősségre vonástól való félelem adhatta. (Ez magyarázhatja azt is, hogy – mint mondják – előbb jött a párttagság, csak aztán a felvállalt kommunistaság.) No meg az, hogy a pártokat, amelyekhez korábban csatlakoztak (Kemény a kisgazdákhoz, Batár a Parasztpárthoz), a kommunisták addigra szép lassan felmorzsolták, maguk alá gyűrték. Tenni vágyó fiataloknak egyre kevesebb közéleti lehetőségük maradt.

A két emlékező igyekszik minél pontosabban felidézni az akkor körülöttük és bennük dúló eszmei zűrzavart; a liberalizmust, az anarchizmust, a Sós Aladár képviselte georgeizmust vagy a tolsztojanizmust próbálták összebékíteni egymással, ha már a korszak rideg valóságával nem sikerülhetett harmóniába kerülniük. Korán felismerik, hogy nem fog menni, nem lesz polgári Magyarország, hiába minden a magyar társadalom nem lesz olyan, mint a francia. Csakhogy emellett ott munkál bennük az az érzés is, hogy soha nem volt még akkora a szabadság, mint a háborút követő egy-két évben, maradt tehát némi remény a demokratikus világra. Mikor, ha nem most? – biztatják magukat. Nem csak ők, fiatalok kábították magukat ezzel, ezt diktálta a korszellem is.

Kemény István önironikusan jegyzi meg egy helyütt: „Ez, hogy én forradalmár vagyok, tizenhét éves koromban valahogy kényszerképzetté vált bennem. Nyilvánvaló, hogy nem vagyok alkalmas forradalmárnak, egyáltalán nem az az ember vagyok, de az ember becsaphatja önmagát.”

Az interjúkészítők a „sorselemzésre”, a lényegi motívumok felidézésére helyezik a hangsúlyt. Nem látni táblabírós kedélyeskedést, annál több tépelődést, és erős a szándék az élettények társadalomismeretté desztillálására. Így aztán az olvasó is velük örül, amikor a két okos, sokat tudó emlékezőnek néha-néha sikerül egymást meglepni. Például amikor Batár elmondja, hogyan szervezett gyárlátogatásokat Hajnal István professzornak, aki aztán az újpesti kocsmákban rögtönzött szemináriumokat tartott a látottak és az ipari forradalom összefüggéseiről. Vagy amikor Kemény arról beszél, a két zsidó nagyszülője ellenére 1943–1944-ben hogyan sikerült mégis orvosi tanulmányokat folytatnia a pesti egyetemen. Ekkor érződik, hogy valóban, ahogy Kemény bátorítja barátját, „nem csak a történelem van, én is itt ülök”. Vagy amikor Batár azzal cukkolja a viviszekcióban megfáradó másik emlékezőt, aki már „nagyon unja” magát, hogy „hát még én hogy unlak. No, mondd!”

– De miért volt olyan fontos valahová tartozni? – kérdi Batár Attila. – Hát igen. Nem kellett volna sehova sem tartozni – válaszolja rezignáltan Kemény István. Csakhogy ez az „álláspont” – szecesszió vagy egzisztenciális veszélyek nélkül – egyedül a polgári társadalomban képviselhető. Individualizmusra a negyvenes évek Magyarországán sem nekik, sem másoknak nem volt lehetőségük.

(Holmi, 2010/2; 2010/3)

zádori

Legyen HVG pártoló tag!

Köszönjük a több mint 4000 tagnak és támogatónak, akik idáig 45 millió forinttal segítették munkánkat.
2019-ben is olyan exkluzív sztorikat fogunk olvasóinknak bemutatni, mint tavaly a kamupártok pénzlenyúlásai, Lázár János bécsi videójának háttere vagy a szlovákiai újságírógyilkosság magyarországi szálai.
Ha önnek is fontos a minőségi újságírás, csatlakozzon!
Köszönjük a több mint 4000 tagnak és támogatónak, akik idáig 45 millió forinttal segítették munkánkat.
2019-ben is olyan exkluzív sztorikat fogunk olvasóinknak bemutatni, mint tavaly a kamupártok pénzlenyúlásai, Lázár János bécsi videójának háttere vagy a szlovákiai újságírógyilkosság magyarországi szálai.
Ha önnek is fontos a minőségi újságírás, csatlakozzon!
hvg.hu Sorkövető

„A halott felül, és enni kér”

A XX. századi magyar irodalom két jeles alakjának életútinterjújából közölt részleteket az októberi Holmi. A folyóirat joggal tekintheti őket „saját halottjának”, mindketten szerzői voltak, a költő szerkesztőbizottsági tagja, az irodalmár szerkesztője is volt a lapnak: Petri György és Domokos Mátyás.

Kult

„Jelenem nincs, jövőm Isten és Aczél kezében”

A hatvanas évek elején Vas István költő azt mondta fiatal pályatársainak: „Aztán tudjátok, ugye, hogy ez a marha Béla az egyetlen zseni köztetek?” Abody Béla tragikus élete Vajda Miklós tanúsága szerint.

Sorkövető

„A magyar hangya a legintelligensebb”

Invázió, beszivárgás, fertőzés, rombolás, aláásás. Titkos háború, amelyet egy idegen hatalom indított egy mit sem sejtő magyar város ellen. A „titkos férgek” a termeszek, a felszabadító erők a magyar hangyák. Egy elfeledett gyerekkönyv tudós újraolvasása.

Sorkövető

A kád víztől a kád vízig

„Zárkatársam nem tudta hova tenni, hogy nem szeretem sem a kommunizmust, sem a nácizmust. Aztán vita közben hosszasan méregetett, majd felkiáltott: – Ja, már értem! – Vagyis hogy ezt a dumát csak egy zsidó mondhatja. Félek, hogy majdnem igaza volt.” Kőszeg Ferenc K. történetei című visszaemlékezése bizonyosan a tavaszi könyvpiac slágere lesz.

Sorkövető

„Büszke a magyar, különösen arra, hogy ő nem tót”

A legnagyobb jószándék és a bravúros előadásmód dacára hogyan válik Petőfi kultusz-Petőfivé? Miként működik a kultusz rituáléja Illyés Gyula nagyszerű könyvében? Miért tűnnek el a „legnagyobb magyar költő” szlovák gyökerei? Margócsy István magyarázatai.

Itthon

Az önutálat mint szervi probléma és hajtóerő

Petri György üstökösként tűnt fel, hogy aztán költőként többször évekre elhallgasson. A szilenciumokat nem csak az aczéli kultúrpolitika vagy zűrös magánélete kényszerítették rá, hanem „realista felismerések” is. Ugyanazok, amelyekből máskor meg alkotókedve táplálkozott.

Sorkövető

„Tarkólövés. – Így végzed hát te is”

Boldoggá avatja a költő halott költőtársát. Az 1944 novemberében meggyilkolt Radnóti Miklósra emlékezik az egykori barát, Vas István. A ’40-es évek végén született írást Radnóti tudós monográfusa, Ferencz Győző közli nyomtatásban először a Holmi legfrissebb számában.

Sorkövető

Röhögjünk a politikusokon, jót teszünk velük

A fenségesség és a nevetés, a tisztelet és a röhögés összeér az igazságban, a vallásban – és a politikában – véli Balázs Zoltán politológus. Az udvari bolond a király mása, mélyebb énje, a hívő, az igazságkereső és a politikus közös jelképe, amit a nevetés tesz elevenné.

hvg.hu Sorkövető

Letartóztatták, megsemmisítették, visszadobják

Bűn-e, ha a költő jótőgyű szüzekről, énekes combokról, csóktól fulladó lányokról ír, vagy az ifjú Krisztushoz hasonlítja magát? Nem volt rég, mikor vádat emeltek effélék miatt. Ma az alkotót más kínok gyötrik.

Irányváltást vár a Néppárt a Fidesztől

Irányváltást vár a Néppárt a Fidesztől

Még további fél évig fennáll a bevándorlási válsághelyzet

Még további fél évig fennáll a bevándorlási válsághelyzet

Hogy lesz egy kövér srácból világsztár? Új előzetes jött Elton John életrajzi filmjéhez

Hogy lesz egy kövér srácból világsztár? Új előzetes jött Elton John életrajzi filmjéhez

Főhetnek a fejek a Sonynál, minden érkező okostelefonjuk kiszivárgott

Főhetnek a fejek a Sonynál, minden érkező okostelefonjuk kiszivárgott

Budapesten ehetik Európa ötödik legjobb hamburgerét

Budapesten ehetik Európa ötödik legjobb hamburgerét

Dezertálnak a határt őrző venezuelai katonák

Dezertálnak a határt őrző venezuelai katonák