„1990 óta ugyanúgy »birodalmi függésben« élünk, mint az elmúlt félévezred során mindig. Csak mivel ez a »birodalom« nem fizikai, hanem »szimbolikus« térben épült fel, és a konstruált hamis narratívák védik, még kevésbé kontrollálható alávetettségünk intenzitása. Számos jel utal arra, hogy a társadalmi lepusztulási lejtője e birodalmi »erőszivattyúk« teljes ellenőrizetlenségének köszönhetők [sic!] elsősorban.”

„Ne szégyelljük határozottan kimondani, hogy mi nem a nyugati világ hanyatlásában, hanem annak erősebbé és magabiztosabbá válásában vagyunk érdekeltek. Ezért van szükségünk erős atlanti szövetségesre [ a NATO-ra]. […] Ami pedig az Európai Uniót illeti, a jelenleginél erősebb és mélyebb európai integrációban vagyunk érdekeltek. Az Európai Unió adja a történelmi léptékű nemzeti felzárkózásunk alapvető kereteit és esélyét.”

Két részlet ugyanabból a könyvből, amelyeket Laki Mihály közgazdász idéz a BUKSZ-ban közölt recenziójában. A kötet az Új államalapítás címet viseli és egy hasonló című kecskeméti konferencia apropóján jelent meg, amelyen Orbán Viktor a jobboldal előtt álló történelmi, az országnak új irányt szabó lehetőségről beszélt. Az első citátum Bogár Lászlótól, a másik Martonyi Jánostól való. A „hatvan nemzeti elkötelezettségű értelmiségi” nézetei közül, akik a könyvet jegyzik, még csak nem is ezek jelentik a szélső pontokat. Mindenesetre jól illusztrálják azt az „eszmei sokszínűséget” vagy „szellemi katyvaszt” (lehet választani), amely 2009 végén jellemezte a Fidesz-dominálta, kormányváltásra készülő magyar jobboldalt. A szerzők túlnyomó többsége ugyanis a párt szellemi hátországából verbuválódott. A téma az állam szerepe volt, s a szerkesztők, Mészáros László és Szőcs Géza azt kérdezték, hogy szükség van-e „a nemzetünk életét alapvetően meghatározó” területek leltárának összeállítására. Nyilván arra számítottak, hogy a válasz igen lesz. És nem csalódtak. Abban azonban már eltértek a vélemények, hogy szükség lenne-e egy „új államlapításra” vagy egyenesen „új honalapításra”.

Orbán Viktor bejelenti kormánya tagjainak névsorát a Parlamentben

Stiller Ákos

Rostálás

Többek, elsősorban persze hívei szerint a Fidesz abban is különbözik politikai vetélytársaitól, hogy van világosan megfogalmazott jövőképe, jól azonosítható társadalompolitikai célja, ideológiai irányultsága. És abban is különb a többi pártnál, hogy eszmeileg nyitott, nincsenek ideológiai skrupulusai, nem doktriner, kellőképpen pragmatikus. Mint a mesében, egyszerre mindkettő.

Hogy valóban létezik-e és mit is jelent a gyakorlatban ez az arany közép a határozott jövőkép és a politikai hajlékonyság között, most válik csak igazán fontossá, amikor a Fidesz nem egyszerűen kormányon van, de nincs parlamenti korlátja kinevezési és jogszabály-alkotási hatalmának.

A gyűjtőpártok szükségképpen felszívnak, szerencsén esetben integrálnak számos politikai eszmét, tradíciót, amelyek korábban összebékíthetetlennek látszottak. A német CDU vagy a brit Munkáspárt is sokszor merít politikai ellenfelei programjából. Már csak azért is, hogy kifogja a szelet riválisai vitorlájából, meg azért is, mert az általános választójog és a tömegkommunikáció forradalma következtében az osztálypártok megszűntek, a hatalom megszerzésére törekvő erőknek a társadalom egésze képviseletét kell felvállalniuk, legalábbis ennek a látszatát kell kelteniük. Lopni a politikában nem szégyen, sőt, kötelező, a választók azt büntetik, aki nem teszi.

Az ellenzékben lévő pártoknál természetszerűen nagyobb a platformszabadság, színesebb a kínálat, mint a kormányzó erőknél. Hatalomra kerülve a pártvezetés egyik legnehezebb feladata megrostálni, mi az, amit érdemes megtartani az ellenzéki időszak szellemi produktumai közül – azok az ideológiai–politikai ellentmondások, amelyek korábban nem számítottak, kormányon már sokszor vállalhatatlanok. Az egykor felvázolt irányok közül választani kell, mint ahogy az őket képviselő személyek között is. Több korábban kifizetődőnek vagy hasznosnak tartott idiótától és idiotizmustól kell lehetőleg csöndben megszabadulni, nehogy az állami politika rangjára emlekedjenek.

Bús düledékeiden

Most, hogy létrejött az Orbán Viktor vizionálta „centrális politikai erőtér”, amely a „maga természetességével” képes leend a nemzeti ügyek megfogalmazására, egyáltalán nem mellékes, hogyan gondolkodik a fideszes értelmiség, milyen történelmi célokat és pártjával szemben milyen elvárásokat fogalmaz meg. Laki Mihály is kíváncsi arra, hogy a könyv általa rekonstruált szemlélete „mennyire uralja a politikai jobboldalt. Ma még nem tudjuk tehát, hogy mekkora befolyásra tesznek szert a kötet szerzői. Az sem haszontalan azonban, ha látjuk, mire szeretnék használni hatalmukat az államalapítás és -építés forgatagában.”

Orbán Viktor és leendő kormánya

Stiller Ákos

A szerzők közül mindenesetre Martonyi János és Hende Csaba az új Orbán-kormány minisztere lesz, Ángyán József, Szócska Miklós, Szőcs Géza, Fodor Lajos pedig államtitkár lehet, emellett a könyv számos megállapítása a Fidesz választási programjában köszön vissza. A válaszadók névsora más szempontból is reprezentatív: Chikán Attila, Stumpf István, Granasztói György, Mellár Tamás, Vukovich Gabriella, Vizy E. Szilveszter, Széles Gábor, Parragh László, Duray Miklós, Bayer Zsolt vagy Lánczi András – ha más-más módon is, de egyaránt – a Fidesz-tábor fontos figuráinak számítanak.

A könyv szinte egységes helyzetértékelése szerint az országot folyamatos és tartós romlás, morális széthullás (Hende), már-már tarthatatlan állapotok jellemzik; az állam kivérezve, tehetetlenül vergődik, miközben a társadalom agonizál. A vidéket maga alá gyűrte „az új-gyarmatosítás folyamata” (Ángyán), a vízgazdálkodástól az egészségügyig nincs olyan terület, ami ne szenvedne mély depresszióban és ne fenyegetné a megszűnés.

Kinn a farkas

De hol találni a bajok forrását? Laki azonosítja a szerzők gondolatmenetét, amely szerint az okokat, az ország hanyatlását és sodródását okozó folyamatokat kívül kell keresni. Éppen ezért általános az ellenszenvük a jeles tollforgatóknak a globalizációval, a multinacionális cégekkel, a magántőkével vagy éppen az unióval szemben, s csak elvétve ejtenek szót az óriási egységes piac kínálta lehetőségekről. Mészáros László szerkesztő odáig megy, hogy valójában az unió „tárgyalótermeiben” máig folyik a második világháború, „csupán a forma változott, vált kulturáltabbá”.

A magyarság életerejét sorvasztó külső folyamatoknak (lásd a Bogár-féle „erőszivattyúkat”) persze vannak magyarországi haszonélvezői, a külföldi tőke szálláscsinálói, az „áruló” privatizátorok (Csath Magdolna). Nem is kell mondani, e „szűk csoportot” az illusztris szerzőgárda bizonyosan nem Martonyi Jánossal – aki előbb kormánybiztosként, később ügyvédi irodája révén segítette a privatizációt –, hanem Gyurcsány Ferenccel személyesítené meg.

Hangot kap a könyvben az a politikai paranoia is, hogy a hatalomra került „árulók” tudatosan gyengítették le/el/meg az államot. Ez érzésünk szerint összecseng a Fidesznél 1995-ben bekövetkezett „nyelvi fordulattal”, amelynek nyomán a párt politikai ellenfeleit már nem egyszerűen tehetségtelennek, ügyeskedőnek vagy hazugnak tartja, mint korábban, hanem egyenesen a nemzet árulóinak tekinti, így természetesen a nemzettől idegeneknek, „idegenszerűeknek”. E logika szülte meg azt a hamis eszmét, amely azonosítja a Fideszt a nemzettel, a párt ellenfeleit, kritikusait pedig a nemzet ellenségeivel.

A nagy löttyös indulattal megfogalmazott írások mellett Laki kitér a könyv józanság hangján szóló közleményeire és szerzőire is. Őket nevezi „másként gondolkodóknak”. Salamon László, Martonyi vagy Chikán tagadják, hogy szükség lenne „új állam építésére” vagy „igazi rendszerváltásra”. „Nem beszélnek például gyarmati alávetettségről, nem figyelik bizalmatlanul és szorongva a külső feltételeket. A gyorsuló globalizációban, a világpiac mozgásaiban és a nemzetek feletti intézmények (főként az Európai Unió) működésében számos előnyt, kihasználható jelenséget látnak” – írja Laki Mihály.

Állami forradalom

De mi lenne a teendő, hogy kilábaljunk az általános magyar válságból? Makovecz Imre szerint „minden kertben legyen aprójószág”. Bayer Zsolt inkább Nemzeti Reneszánsz Alapítványt hozna létre, amit a magyarok havi száz forinttal támogathatnának. Lánczi András a gyökeres kádercserében bízik, mondván, „ebben a kérdésben igaza volt Csurka Istvánnak kezdetektől fogva. A köztisztviselői kart a harmincas, kora negyvenes éveikben járókkal kell feltölteni”. Többek szerint a középosztályok javára történő jövedelem-átcsoportosítás lenne a kilábalás feltétele.

A némileg földhözragadtabb javaslatok egy-egy gazdasági, elosztási vagy szolgáltatási ágazat kiemelt támogatását szorgalmazzák. Több pénzt munkahelyteremtésre, egészségügyre, oktatásra, rendvédelemre, mezőgazdaságra stb. Csath Magdolna a privatizált cégek újbóli önkormányzati–állami tulajdonba vételét, majd a feljavított cégek újraeladását sürgeti. A beavatkozások költségeivel azonban egyetlen írás sem számol. „A többek által javasolt növekvő, tartós állami jelenlét nem csak hozná, de vinné is a közpénzt. Ennek mérlegéről nincs szó a kötet egyetlen tanulmányában sem” – legalábbis Laki Mihály nem találta.

A szerzők teli vannak várakozásokkal a jó állammal, a jól kézben tartott kormányzással kapcsolatban, noha a jobboldalon is hallani, ha halkan is, óvatosságra intő hangokat. A könyv írói a piaccal, a nemzetek feletti intézményekkel vagy a multinacionális cégekkel szemben csak a magyar államban bíznak. Erős tehát az ő bizodalmuk, de mint a recenzens figyelmeztet, „nem a szolgáltató vagy a jóléti, hanem a rendteremtő, a polgárok felett őrködő államot kedvelik”.

Szűkebb patrióták

A szerkesztők a szerzőgárdát „nemzeti elkötelezettségű értelmiségieknek” nevezik. Laki Mihály ezzel kapcsolatban egyik jegyzetében csak annyit jegyez meg: „egyes értelmiségiek ezt a jelszót folyamatosan a nevük elé biggyesztik, mások meg csak teszik a dolgukat”.

Valahogy így látta ezt 1871-ben Baráth Ferenc is. A „nemzeti elkötelezettségű értelmiségi” higgadt szavait a nacionalista politikai érvek mai gátrepesztő dagálya idején nem árt felidézni: „A patriotizmus magába véve vajmi kevés akár arra, hogy egy nemzetet naggyá tegyen, akár arra, hogy az egyént boldoggá tegye, vagy hogy feladatának betöltését benne megtalálja. Annyira nem minden erény foglalatja, hogy voltaképpen ott fog kezdődni a normális lét, ahol megszűnik erény lenni, s lesz mint magától értetődő természetes dolog, tulajdona mindenkinek, mint a beszélési képesség vagy a gondolkodás. S a patriotizmus mellett még lehet az egyén vagy a nemzet igen barbár, igen nyomorult, és csupa hazafiságból meg lehet ölni a nemzetet.”

(BUKSZ, 2010/tavasz)

Zádori Zsolt