Egy behugyozás története és a zsebkendőé. Két írás, amelyet, meglehet, a véletlen és nem a szerkesztői szándék sodort egymás mellé a Holmi április számában, mégis jól megférnek egymás mellett. Az egyik Vajda Miklósé, aki egy víg londoni ebéd kínos következményeit idézi fel, a másik Herta Mülleré, és rövidített változata a Nobel-díj átvételekor hangzott el tavaly december 7-én.

Mi a közös bennük mégis? Hát hogy kelet-európai történetek, anekdoták, igaztörtének, amiket kelet-európaiak írtak, akiknek a szocializmus idején – mint tudni való – tépett volt az idegzetük és kemény a vécépapírjuk. A papír a rendszerváltás óta sokat javult, az idegrendszer (a miénk) nagyjából maradt, mi volt. Voltaképpen Vajda és Müller is a politikai rendszer és a test nyomorúságainak összefüggéseiről ír. A német, romániai szász írónő esszébe hajló emlékezésénél a politikai–történelmi nyomortartalom nyilvánvaló, a magyar szerzőnél tán kevésbé, de azért ahhoz éppen eléggé, hogy el ne andalodjunk.

Vajda Miklós írása (Én nagy, bús, magyar sörözésem) látszólag mintha csak teljes részletességgel felidézne egy a maga idejében, 1978 tavaszán roppantul megalázó eseményt, s egy-két kiszóláson túl nem traktálja túl olvasóját korfestő részletekkel. Azért megtudhatjuk tőle, hogy egyáltalán nem volt mindennapos részt venni egy angliai Ady-szemináriumon, és az sem, hogy egy magyar szerkesztő saját kezdeményezésre és saját erőből még néhány napot ráhúzhasson a hivatalos „kiküldetésre”. Felbukkan a koholt vádakkal 1950-ben elítélt anya figurája is, akinek Márianosztrára menet a fegyőr katonás parancsára negyven összeláncolt nő társával együtt kellett: „Hugyozni!”

A hetvenes években a fiának már senki se parancsol ilyesmit, nagyadag ököruszályleves és egy korsó langy sör után Londonban bolyongva nagyon is könnyítene magán. A hugyozás félóra alatt egzisztenciális kérdéssé duzzad, de kocsmát, nyilvános vécét nem talál, az utcán pedig – hiába engedékeny (permissive) társadalom angol – nem mer vizelni. „Azért egy kelet-európainak is van önérzete, és volt gyerekszobája, még ha lebombázták is” – gondolja, miközben a túlfeszülő hólyagjától tébolyultan rója Hampstead utcáit. Tanácstalan, vesztes, magányos, mint a szükségét végző vadállat, csak hát ő éppen arra vágyik, az szeretne lenni. Nem, neki más sors adatik, és mint Ady „eltévedt lovasa”, hazátlan bujdosó támolyog itt, akinek helyzetét az teszi különösen reménytelenné, hogy egy illusztris diplomata–irodalmár társaság várja vacsorára. A házigazda lakásáig elvonszolja magát, hogy aztán ott teljesedjen be sorsa: a feltartóztathatatlan és fékezhetetlen áradás. Mindez vendéglátói szeme láttára, az előszobai perzsaszőnyeg kárára. Megszégyenülés, amit a kelet-európai kisebbrendűségi érzés tesz elviselhetetlenné.

Hősünk feltakarít maga után, s a háziaktól még ruhát is kap, és a lovagias vendégsereg tapssal fogadja az áldozatot. De happy and mégsincs. „Disszidens” anyjától kapott minden pénzét az eláztatott szőnyeg tisztítószámlájára költi, és szégyenében hazamenekül Magyarországra. S hiába írja vendéglátójának szabadkozó levelében, hogy reméli, „a szégyenletes esetnek nem lettek maradandó nyomai, és régi barátságunk nem sínylette meg” – válasz nem érkezik.

Nem egy, hanem több szégyenletes esetről ír Herta Müller. Ám a szégyen itt végképp nem az övé, hanem a történelemé, a hatalomé, a rendszereké vagy tán magáé, Kelet-Európáé. Az emléktöredékek főszereplője a zsebkendő, ami valóságos civilizációs ágenssé válik az elbeszélésben. A szocialista nagyüzemben, a faluban, a fronton, a gulágon vagy az őrszobán ez a ruhadarab (?) menedéket jelent a diktatúra valóságával szemben, polgári világot, sőt az emberi méltóság meghitt szegletét, rezervátumát. Az anyától sokat hallott mondat, Van zsebkendő nálad?, egyenesen erkölcsi imperatívusszá magasztosul az elbeszélésben.

Felvillannak Herta Müllernek és családjának történetei. A szocialista Románia egyik gépgyárban német fordítóként dolgozó emlékezőt a Secu fenyegetéssel próbálja meg beszervezni, de ő nemet mond. Mire aljas módon elterjesztik róla, hogy besúgó. Barátnője elfordul tőle, irodájából kirakják, és hetekig az üzemi lépcsőházában húzza meg magát, mikor aztán végképp kirúgják. Menedéke egy ideig az anyától kapott zsebkendő, azon üldögél a lépcsőkön. Történetek sorjáznak itt a diktatúrák mindennapjairól, Müller olyanokról ír, akiknek „az esze lecsúszott a trombitába”, valamint olyanokról, akiknek nem. (Az író nagyapja mondogatta egykor: „Bizony, ha lobognak a zászlók, az ész lecsúszik a trombitába.”)

Helyzeteket látunk, amelyeknél az abszurd és az ésszerű közt elmosódik a határvonal, felcserélődnek az előjelek. A Németországba emigrált szerző anyjáért eljön a rendőr, az asszony még visszaszalad, zicher bis zicher, hogy legyen nála zsebkendő. A koszlott falusi őrszobán egy teljes napon át magára hagyják bezárva. Egy idő után aztán a könnyáztatta zsebkendőjével tisztogatni kezdi a poros bútorokat, s még a padlót is felmossa. Nekünk, idevalósiaknak tán nem is kéne magyarázni, miért. Herta Müller a díjátadó öntudatos nyugati közönségének mégis megteszi, elvégre e munkájáért kapta az elismerést.

(Holmi, 2010/4)

zádori