„Szeptember 13-ára gyönyörű virág és lobogó díszben köszönti a város a falvak zarándokló lakosságát. (...) Déli 12 óra lehet, amikor megérkezik a honvédsereg. Hatalmas gépkocsik. Tankok. Ágyúk. Bámulat és öröm a szemekben. Újra virágeső hull. S a szívekből felszabadult tomboló érzés átfűti az ezrekre menő tömeget. Ünnepi percek. Talán a Magyarok Istene is mosolyogva tekint le a sokat szenvedett népre, melyre szabadulást hoztak a dicső magyar honvédek" – így írta le a magyar katonák kézdivásárhelyi bevonulását a Székely Újság hetvenhárom éve, 1940. szeptember 13-án. Ekkor érte el a magyar honvédség a székelyföldi településeket, ezzel befejeződött a magyarok bevonulása a II. bécsi döntéssel visszakapott Észak-Erdélybe.

A térség második világháború alatti történetének kiváló feldolgozása Ablonczy Balázs A visszatért Erdély 1940–1944 című, 2011-ben, a Jaffa kiadónál megjelent könyve, amelynek köszönhetően a magyar olvasók a korábbi évtizedeknél lényegesen tisztábban láthatnak a bécsi döntés körülményeit, a "magyar Erdély" megteremtésére tett utolsó kísérlet éveit, valamint az észak-erdélyi, zömmel magyar identitású zsidóság "anyaország" általi elárulását és elpusztítását illetően. A következőkben elsősorban Ablonczy művének adataira támaszkodva mutatjuk be Észak-Erdély 1940 és 1944 közötti történetét.

Fortepan

A magyar lakosság győztes felszabadítóként ünnepelte az érkező katonákat, mások a magyar diplomáciát méltatták, valójában azonban „Észak-Erdély visszatérésében” Magyarország kevés szerepet játszott: a döntés egy nagyhatalmi játszma része volt, aminek segítségével a náci Németország maga mellé állíthatta Romániát és Magyarországot is, valamint megakadályozhatta a Szovjetunió balkáni térnyerését.

A németeknek inkább Románia számított

A két világháború között az európai nagyhatalmak – mind a versailles-i békerendszer fenntartásában érdekelt szövetségesek, mind az az ellen küzdő tengelyhatalmak – ellentmondásosan viszonyultak Erdély kérdéséhez: Franciaország hagyományosan a fennálló határok megváltoztatása ellen érvelt, míg Nagy-Britannia egy bizonyos pontig elismerte a Romániával szembeni magyar területi követelések jogosságát, azonban kockázatosnak tartotta a status quo felbontását. Németország 1940-ig inkább Romániát támogatta, elsősorban a román kőolaj miatt, de igyekezett „mindkét vasat a tűzben tartani”. A fasiszta Olaszország ugyan teljes mértékben támogatta a magyar revíziós igényeket, elvi támogatáson túl nem nyújtott valódi segítséget.

A határrevízió szempontjából előnytelen közeg miatt Erdély kérdése egészen 1940-ig a levegőben lógott, amikor is a magyar politika elérkezettnek látta az időt területi követeléseik érvényesítésére: 1940 nyarára Nyugat-Európa, köztük Franciaország, Románia hagyományos szövetségese német megszállás alá került, Kelet-Európában pedig a Harmadik Birodalom mellett a Szovjetunió is megerősítette a befolyását. Korábban, 1938-39-ben Magyarország német és olasz diplomáciai segítséggel szerezte vissza a Felvidék magyar többségű területeit, majd Kárpátalját, így kézenfekvőnek tűnt, hogy Erdély ügyében is a Berlin–Róma-tengely segítségét kérjék.

Sztálin is odaadta volna

1940-ben azonban ez mégsem volt ennyire egyértelmű: az év júniusában a Szovjetunió ultimátumot adott a Román Királyságnak, hogy adja át az akkor hozzájuk tartozó Besszarábiát (ma Moldova) és Észak-Bukovinát. A szovjet követeléseknek Németország sem állt ellen, mivel egy évvel korábban a Molotov–Ribbentrop-paktum értelmében befolyási övezetekre osztották Kelet-Európát, és Románia keleti része a szovjet érdekszférába került. A magyar vezetés hamarosan komolyan kezdett foglalkozni a gondolattal, hogy Erdélyt szovjet segítséggel szerezzék vissza. A tervek között szerepelt, hogy egy szovjet-német közös bizottságot kérnek fel döntőbírának (esetleg az olaszokkal kiegészítve), sőt Erdély katonai erővel való visszaszerzése is: az ultimátum után Molotov szovjet külügyi népbiztos jelezte Kristóffy József moszkvai magyar nagykövetnek, hogy kész lenne egy Románia elleni katonai fellépésre Magyarországgal együtt.

Werth Henrik, a Magyar Királyi Honvédség vezérkari főnöke hajlandó lett volt elfogadni a szovjet ajánlatot, azonban Teleki Pál miniszterelnök végül túl kockázatosnak ítélte a Sztálinnal való együttműködést. Más katonai vezetők arra figyelmeztettek, hogy a magyar honvédség nem áll készen a románok elleni háborúra: a román hadsereg jelentős létszámbeli fölényben volt, ráadásul nehézfegyverek és repülők számában két-háromszorosan is felülmúlta a Honvédséget. A közös magyar-szovjet akcióra végül nem került sor, június 28-án II. Károly román király engedett a szovjet nyomásnak és kivonult Besszarábiából és Észak-Bukovinából – a nyugati határ pedig érintetlen maradt.

A nagy játszma

A magyar külügy még Besszarábia megszállása előtt puhatolózni kezdett a náci Németországnál, hogy elérje, a szovjetek helyett Berlin gyakoroljon nyomást Romániára a revízió érdekében. A német diplomatákat propagandaanyagokkal és Erdély népességi adataival bombázták. Hamarosan a román külügy is jelezte: elfogad egy német-olasz döntést Erdély ügyében. A magyarok pozícióján jelentősen javított az ekkor még levegőben lógó szovjet-magyar együttműködés lehetősége. Németország számára komoly kockázatot jelentett volna, ha egy Románia elleni támadással Sztálin kiterjeszthette volna a befolyását az országra, vagy a balkáni térség többi részére is. A döntőbíráskodással azonban Hitler nemcsak a szovjet terjeszkedést akadályozhatta meg, hanem saját befolyását is erősíthette Magyarország és Románia felett.

A Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter által – Románia és Magyarország kizárásával – hozott döntést augusztus 30-án hirdették ki a Bécsben összegyűlt román és magyar küldöttek előtt. A magyar diplomácia ekkorra lemondott egész Erdély visszacsatolásáról, legmerészebb követelése Erdély a Marostól északra fekvő fele volt. Románia ezzel szemben csak a határ menti sávról lett volna hajlandó lemondani, keletebbi területekről, köztük a magyar többségű Székelyföldről nem. A nagyhatalmak végül magyar szempontból rendkívül előnyös döntést hoztak: a Kárpátok északi gerince mentén, a Székelyföldet is magába foglaló 43 104 négyzetkilométeres területet ítéltek Magyarországnak. A teljes területen 1930-as román adatok szerint 49 százalékkal a románság létszáma nagyobb volt, mint a 38 százalékos magyarságé, azonban az 1941-es, már a magyar állam által szervezett népszámlálás szerint 53,6 százalékkal a magyarok voltak többségben. A döntés kihirdetésekor a román külügyminiszter, Mihail Manoilescu összeesett és elájult. Hasonlóan reagált egész Románia: a döntés hírére több helyen zavargások törtek ki, a kormány megbukott, és a szélsőjobboldali Vasgárda által támogatott Ion Antonescu marsall került hatalomra.

Oszd meg és uralkodj

A második bécsi döntés következménye az lett, hogy mind Magyarország, mind Románia elkötelezte magát a náci Németország mellett: az új román vezető, Antonescu Hitlerrel való első megbeszélésén, 1940. november 22-én kijelentette, akár fegyverrel is kész harcolni a tengelyhatalmak győzelméért, abban a reményben, hogy hűsége jutalmaként végül visszakaphatja Észak-Erdélyt. Erre lényegében Hitler is ígéretet tett, amikor azt mondta neki: „a történelem nem áll meg az 1940-es esztendőben”, a bécsi döntés pedig nem „a történelem utolsó lapja”. A Szovjetunió elleni háborúban Románia erején felül vett részt, ami Magyarországot arra sarkallta, hogy szintén igyekezzen jó pontokat szerezni Hitlernél, aminek egyenes következménye lett a Szovjetunió elleni hadüzenet Don-kanyar tragédiája.

„Köszönjük, Hitler! Köszönjük, Mussolini!”

Magyarországon a II. bécsi döntés kihirdetésekor népünnepély tört ki a, a hazatérő delegációt éljenző tömeg fogadta a fellobogózott Keleti pályaudvaron, a lelkesedést nem lohasztotta le Teleki Pál komor hangú beszéde sem. „Újra előttünk áll az a feladat, amely egy sok nemzetiséget magában foglaló államnak vezetésével jár. Becsülje meg ezt a nemzet minden tagja. (...) Senki se handabandázzék, senki a nemzet bizalmával és értékeivel vissza ne éljen! Ez az, amivel hazajöttünk.” – mondta a miniszterelnök, aki nem osztozott a többség örömében. Teleki jól látta: a döntés valójában a tengelyhatalmi tábor melletti elköteleződést fogja eredményezni. Észak-Erdélyért cserébe Budapest számos gazdasági engedményt kényszerült tenni Németországnak, ezzel csökkent Magyarország gazdasági függetlensége. A Volksbundnak adott különleges jogosítványok szintén Hitler befolyását erősítették.

A döntést követően 1940. szeptember 5-én megkezdődött a magyar honvédség bevonulása a visszacsatolt területekre. A magyar katonai jelenlét 13-án vált teljessé, ezután novemberig katonai közigazgatás alatt állt Észak-Erdély. A kilencvenes évek elején egy asszony, aki kislányként nézte végig a honvédek bevonulását, így emlékezett vissza: „A port mind lenyaltuk róluk, nem én, hanem mindenki, férfiak és gyermekek, ahányan voltunk, mindenki, ahányan ráfértek egy katonára, mind csókolták, úgy örvendtünk.” A bevonuló csapatokat a magyar lakosság általános ünnepléssel fogadta, mindenhol magyar, olasz és horogkeresztes német zászlókat húztak fel, pár helyen „Köszönjük, Hitler! Köszönjük, Mussolini!” feliratú transzparenseket feszítettek ki. Az erdélyi románok gyászoltak, többnyire visszahúzódtak otthonaikba, egyesek Dél-Erdélybe menekültek, de néhány incidenstől eltekintve nem tanúsítottak ellenállást.

Bár Észak-Erdélyt nem fegyverrel, hanem diplomáciával sikerült visszaszerezni, a bevonulás közel sem volt vértelen esemény. Ördögkútnál magyar katonák 87 román és hat zsidó civilt öltek meg, Bihardiószegen pedig a kivonuló román katonák lőttek agyon két magyar lakost, majd lövöldözésbe kezdtek a bevonuló magyar katonákkal. A román kézen maradt Dél-Erdélyben több helyen támadtak az ott maradt magyar, zsidó és német kisebbségre, bosszúból a területveszteségért. Mindkét oldalról megindult a spontán lakosságcsere, és a magyar és román kormány tárgyalni kezdett szervezett áttelepítésekről is, amelyek azonban sosem valósultak meg, elsősorban azért, mert valójában Románia nem mondott le Észak-Erdélyről.

A magyar állam elárulja az észak-erdélyi zsidóságot

A második világháború előtt Észak-Erdélyben élt az erdélyi zsidóság közel négyötöde, több mint 165 000 ember. Mind a Dél-, mind az Észak-Erdélyben élő zsidók túlnyomó többsége magyar anyanyelvű és identitású volt, amit jól mutat, hogy a Trianonban bemutatott Teleki-féle „vörös-térképen” is következetesen magyarként van feltüntetve a zsidóság. Az erdélyi zsidók nyelvüket és identitásukat Erdély elcsatolása után is megőrizték. Aradon például 1910-ben az ott élő több mint 7000 zsidó 96,3 százaléka vallotta magát magyar anyanyelvűnek. A Trianon utáni népszámlálásokon a zsidókat a magyartól külön nemzetiségnek számolták, hogy ezzel is csökkentsék a magyarok látszólagos arányát, de az anyanyelvről szóló statisztikákban a magyar ajkúak arányát növelték a zsidóként regisztráltak is: 1930-ban 29 978 magyar nemzetiségű személyt regisztráltak, ugyanakkor 41 161 lakos nyilatkozott úgy, hogy magyar anyanyelvű, köztük az aradi zsidók nagy része, akik közül csak 687-en nyilatkozták, hogy jiddis anyanyelvűek.

Fortepan

Az észak-erdélyi magyar bevonulást a magyar ajkú zsidóság nagy része is ünnepelte, annak ellenére, hogy Magyarországon már érvényben volt a második zsidótörvény is. Erre utal az a mai szemmel zavarba ejtő korabeli fénykép is, amelyen egy rabbi üdvözli a magyar katonákat, háta mögött a horogkeresztes német zászlóval. Ennek ellenére 1944-ben, a Sztójay-kormány hatalomra kerülése és a német megszállás után szinte a teljes, észak-erdélyi zsidóságot, közel 140 000 embert Auschwitzba és más táborokba deportáltak – ez a magyar hatóságok közreműködése miatt alig három hétbe telt. A háborút az észak-erdélyi zsidók alig 15 százaléka, 8-10 ezer ember élte túl.

Ezzel szemben a román fennhatóság alatt maradt 40 ezres, szintén nagyrészt magyar ajkú dél-erdélyi zsidóság minimális veszteségekkel vészelte át a háborút. Igaz, nem Antonescu jóindulatának köszönhetően: a II. bécsi döntés után Romániában rendkívül heves antiszemita közhangulat alakult ki, ami sok helyen pogromokhoz vezetett. Az Antonescu-rezsim „teljesítési politikája” kiterjedt a zsidókérdésre is, így, különösen 1941 után, Hitler ilyen irányú követeléseit is szinte maradéktalanul teljesítették: a Szovjetuniótól visszaszerzett Besszarábiában és Transznisztriában gettókat, sőt egy koncentrációs tábort is felállítottak, ahol 3-400 000 óromániai zsidó esett áldozatul az éhezésnek, betegségeknek és a német és román katonák kegyetlenkedéseinek. Azonban a magyar ajkú dél-erdélyi zsidóság deportálására már nem került sor: a sztálingrádi csata után Antonescu már nem teljesítette akkora hévvel Hitler kívánságait, így a dél-erdélyi zsidóság néhány elszigetelt atrocitás mellett egy-két ezer fős veszteséggel élte túl a háborút.

A magyar anyanyelvű észak-erdélyi zsidóság elpusztítása a magyar állam közreműködésével hozzájárult az erdélyi nemzetiségi arányok felborulásához a románok javára: Nagyvárad magyar lakossága például a háború alatt 92 százalékról 27 százalékra csökkent, amihez nagyban hozzájárult a 30 ezres zsidó közösség deportálása és meggyilkolása. Egész Erdélyben a magyarok aránya az 1910-es 32 százalékról a háború alatt 20 százalék alá csökkent, ebben jelentős szerepe volt a 120-130 ezer észak-erdélyi zsidó elpusztításának. A kollaboráns Sztójay-kormány és a késői Horthy-rendszer a magyar identitású észak-erdélyi zsidóság elárulásával és a legyilkolásukban történt tevőleges részvételével a legnagyobb lépést tette Erdély 1944 után felgyorsult elrománosodása felé.