Erdély sokadik elvesztése, vérzivatar az átokföldjén
Kisajátítások, kihallgatás közben agyonvert politikai foglyok, besúgóhálózat, polgári lakásokba beköltöztetett kényszerbérlők, sorban állás cipőért, vallási felekezetek üldözése, hézagmentes tömegpropaganda – most nem az '50-es évek kommunista Magyarországát idézzük fel, hanem Észak-Erdély 1940-es visszacsatolására emlékezünk egy új könyv kapcsán.
Erdélyről sokat beszélnek Magyarországon, de annál kevesebbet tudnak a diskurzusok határon inneni résztvevői. Ehhez képest meglepődve láthatjuk sokszor, hogy – különösen a szórványban élő erdélyi, partiumi magyarok – mennyire toleráns, a románsággal megértő, azokat megbecsülő, elfogadó állásponton vannak.
Hasonló visszafogottságról, türelmes elemzésről tesz tanúbizonyságot az a könyv is, amelyet Ablonczy Balázs írt, s amely A visszatért Erdély címet viseli. Mint alcíme is jelzi, 1940-1944-ről, azaz Észak-Erdélynek a Horthy irányította Magyarországhoz való visszacsatolásáról van benne szó. A szemben álló felek motívumainak megértése a Jaffa Kiadónál megjelent mű minden oldalán érzékelhető. A szerző az elérhető legteljesebb objektivitást tűzte ki célul – sikerrel.
Minden erdélyi diák tanuljon románul!
Mindazonáltal a könyv érzelmektől nem mentes, hiszen nem lehet tagadni, hogy az erdélyi magyarok és a trianoni Magyarország polgárai egyaránt túláradó örömmel fogadták a hitleri döntést Erdély északi felének 1940-es visszacsatolásakor. S nem vették figyelembe az adott pillanatban annak veszélyét, hogy ezzel egész Magyarország még inkább kiszolgáltatja magát a Harmadik Birodalomnak.
Persze a jelenségek minden oldalát megvilágító történésztől megkívánhatjuk, hogy mutassa be a dolgok pozitívumait is. Így olvashatunk a könyvben az 1940 és 1944 között Észak-Erdélyben lezajlott infrastrukturális fejlesztésekről, vasút- és útépítésekről, iskolafejlesztésről, a közegészségügy javításáról, a közigazgatás modernizálásáról és sok minden másról is. Így például Teleki Pál miniszterelnök – Közép-Kelet-Európában szinte egyedülálló – döntéséről, hogy az erdélyi (magyar) diákoknak heti két órában románul kell tanulniuk.
Csakhogy minden 1940-44 közötti állami döntést, az erőltetett és gyorsított magyar „nemzetépítést” olyan jelenségek kísérték, amelyeket elfogadhatatlannak tarthatunk – és nem is csak mai szemmel, hanem általános emberi, humanitárius szemszögből nézve is. Így a zsidónak minősített személyek és a román nemzetiség hátrányos megkülönböztetése erőteljesen jellemzi a Horthy irányította, kibővült Magyarország politikáját. (Még akkor is így van ez, ha például a két világháború közötti román állami intézkedésekre, a magyarok háttérbe szorítására adott válasz volt a románok hátrányos megkülönböztetése 1940-44 között.)
Diszkrimináció
A gazdaság, a kultúra, a mindennapi élet számos területén diszkriminálták felekezeti vagy faji alapon a kisebbségeket Erdélyben (is). Mindez nem maradt ki Ablonczy könyvéből, aki már az 1940-es visszacsatoláskor magyar részről elkövetett vérengzéseket sem kerüli meg. Ahogy azt sem, hogy a német megszállás után, 1944 márciusa után megkezdődik a magyar holokauszt, amely Észak-Erdélyben 130 ezernél is több ember eltűnéséhez, valószínűleg több mint százezer halálához vezetett. Időközben pedig számos diszkriminatív intézkedés történik a zsidók és a románok kiszorítására. A zsidó tulajdon kisajátítása sem marad el. A kisajátítás tehát nem kizárólag a második világháború utáni Magyarország jellemzője volt, a Horthy-korban a zsidó tulajdon minősült nemkívánatosnak, később pedig általában a tőkések ellen lépett fel az államszocializmus.
De a Horthy-kor utolsó éveiben az erdélyi városi üzletek bérlői közül is igyekeznek a zsidókat, románokat kiszorítani a hatóságok. Előfordult – akárcsak az ötvenes évek Magyarországán, vagy az adott korban a román fennhatóság alatt maradt Dél-Erdélyben –, hogy kényszerből albérlőket költöztetnek be a nagyobb polgári lakásokba. Az ötvenes években a „gazdagok”, a negyvenes évek magyar Észak-Erdélyében a „románok”, Dél-Erdélyben pedig a „magyarok” voltak a célpontok.
Telepítési tervek
A különböző népcsoportok áttelepítése szintén napirendre került, ahogy az a második világháború utáni több államban meg is történt. Magyarok (székelyeket és „szórványmagyarokat” a magyar oldalon is megkülönböztették ekkoriban egymástól – ez nemcsak a későbbi román politikára volt jellemző), szerbek, románok, zsidók ide-odatelepítése mind magyar, mind román oldalon szerepelt a többnyire meg nem valósult elképzelések között. Kisebb telepítési akciók le is zajlottak: a bukovinai székelyek például ilyen akciók nyomán kerültek előbb a Délvidékre (a második világháború idején), majd a világégés után az elmenekült tolnai svábok helyére. Vagyis a svábok 1945 utáni kitelepítésének, a magyar-csehszlovák lakosságcserének voltak magyar szellemi előzményei is. Még a mérsékeltebb politikusok között is akadt olyan – Bethlen István 1921 és 1931 közötti magyar miniszterelnök –, aki támogatott volna hasonló ötleteket, de sikertelenül győzködte erről Teleki Pál akkori miniszterelnököt a negyvenes évek elején.
A telepítési, deportálási indítványok közül azonban a holokauszt nem maradt papíron. És Ablonczy ennek tragikumát sok oldalról mutatja be. A szenvedéseket ezúttal nem részletezzük, csupán arra hívjuk fel tudós szerzőnk nyomán a figyelmet, hogy a magyarul beszélő, magyar kultúrájú zsidóság deportálása, Auschwitzba szállítása és megsemmisítése a magyar nyelv használatának megritkulásához vezetett Erdély számos nagyvárosában. Az abszolút magyar nyelvi többség elvesztéséhez ez is hozzájárult például Nagyváradon. (Tegyük hozzá: a román betelepítési akciók több évtizeden át gyakorolt politikája mellett.)
Hiánygazdaság, besúgók, verések és kínzások
És itt el is jutunk a bevezetőben említett gondolathoz: 1940-ben nem csupán az történt, hogy Hitler döntése nyomán Magyarország visszakapta Erdély északi felét, és a bevonuló magyar katonaság – időnként vérengzésektől sem visszariadva – átvette az uralmat. A polgári közigazgatás pár hónappal később – finomabb módszerekkel - folytatta a katonák által megkezdett munkát: Észak-Erdélyt a magyar állam integráns részévé próbálták tenni, háttérbe szorítva a románságot és nagyjából ezzel egyidejűleg a zsidóságot is.
Minthogy sokszor kényszerről volt szó, illetve háborús helyzetben történtek az események, így sokban hasonlítottak az intézkedések az ötvenes évek hadikommunizmusára, Rákosi Magyarországára. Így sorba kellett állni a cipőkért, az élelmiszerért az erdélyi városokban is. A zúgolódó asszonyokra rendőrjárőrt hívtak az illetékesek, jegyrendszer is életbe lépett a negyvenes évek Magyarországán, ahol a buszok vagy mentőautók azért nem tudtak elindulni, mert hiányzott róluk a gumiabroncs.
Arról pedig már szinte beszélni sem kell, hogy miként bántak a politikai foglyokkal Erdélyben: a kínzás nem volt ritka dolog, ahogy az sem, hogy a kommunistagyanús személyeket agyonverjék kihallgatás közben a csendőr- vagy rendőrnyomozók. A beépített ügynökök, besúgók hálózata szintén kiépült Észak-Erdélyben csakúgy, mint a trianoni vagy a Rákosi- és Kádár-kori Magyarországon.
Mindez végül a háborús vereséggel zárult, ami ismét megpecsételte Erdély sorsát. Észak-Erdélyt a világháború után elcsatolták Magyarországtól, és megkezdődött a magyarok felelősségre vonása, internálótáborokba hurcolása és újbóli kiszorítása a politikai, kulturális és gazdasági életből. Mindez pedig további – már a romániai magyarok történelméhez tartozó – tragédiák kiindulópontja lett, ami azonban már egy másik könyv témája lesz majd.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Mementó 1920: Apponyi végzetes "trianoni" beszéde
Magyarország megpecsételte a sorsát a sok nyelven beszélő, de a magyaron kívül egyet sem "értő" Apponyi gróf Párizsba küldésével. A "bő szóköpés" mesterét - ahogy a grófot Ady jellemezte - magyarosítási törekvései miatt olyan világhírű írók támadták már 1907-ben, mint Lev Tolsztoj és a Nobel-díjas Björnsterne Björnson. Apponyi 1920-ban sem okozott csalódást ellenfeleinek: kilencven évvel ezelőtt a szomszédos államok "alacsonyabbrendű fajairól" szónokolt a párizsi békekonferencia vezetőinek.
Egy békediktátum anatómiája
Az 1940. augusztus 30-án aláírt békediktátum előzménye: a Hitlert a háta mögött érző Magyarország és Románia küldöttei augusztus közepén bő egy héten át tárgyaltak a trianoni szerződés revíziójáról, de nem sikerült egyezségre jutniuk.
Kisebbségek Nagy-Romániában: kiáltottak, de hova?
A román Egyesítés, vagyis Erdély Romániához csatolása és Nagy-Románia megalakulása 1918 és 1920 között megbénította az erdélyi magyarság közéletét. Az éledezés 1921 körül kezdődött, azután a nemzeti (kisebbségi) autonómia és az államok konföderációja lett az a két legfontosabb törekvés, amit a romániai magyarság el akart érni.
Édes Erdély, itt voltunk…
Hetven éve, 1940. augusztus 30-án született meg a második bécsi döntés, mely az 1938 és 1941 közötti magyar revíziós lépések közül a legjelentősebb volt – legalábbis a visszatért terület nagyságát és a lakosság létszámát tekintve. Magyarország tovább sodródott a világháborúba a náci Németország oldalán.
