Guillaume Bernard: „Magyar közkórházba nagyon nem szeretnék bekerülni”

HVG: Amikor húsz éve Magyarországra költözött, azonnal látta, hogy ez olyan vadászterület, ahonnan tömegével lehet külföldre szerződtetni különféle szakembereket, például orvosokat?

Guillaume Bernard: Erre eleinte még csak nem is gondoltam. Először ugyanis a budapesti francia–magyar iparkamaránál dolgoztam, csak később lettem fejvadász. A nyugat-európai orvoshiányra pedig csak akkor figyeltem fel, amikor tíz éve egy apró egészségügyi probléma miatt kivizsgálásra hazarepültem. A szülővárosom, a 23 ezres lotaringiai Saint-Dié-des-Vosges klinikáján a leleteimet böngésző gasztroenterológus – miután megtudta, hogy magyar munkaerő közvetítésével foglalkozom – megkérdezte, nem tudnék-e tíz orvost ajánlani, mert a kórházában égetően szükség volna jól képzett aneszteziológusra, de szülészre, sebészre, gasztroenterológusra is. Visszatérve Magyarországra kíváncsiságból is körülnéztem. Nehézséget csak az jelentett, hogy franciául is jól beszélő orvosokat kellett találnom. De barátaim bevezettek a legjobb orvostársaságokba; első ügyfelem még mindig a szülővárosom kórházában dolgozik, ma is tartjuk a kapcsolatot. Az első sikeres egészségügyi akció után otthagytam az addigi fejvadász céget, és megalakítottam saját vállalkozásomat. Azóta folyamatosan szerződtetek magyar, román, szlovák, bolgár és olasz orvosokat, leginkább francia, de német és belga köz- és magánkórházakhoz is.

Guillaume Bernard

Stiller Ákos

– Nehezen érthető, hogy a fejlett piacgazdaságokban mitől alakulhatott ki orvoshiány.

– Franciaországban ennek egészen biztosan az az oka, hogy a második világháború után diplomát szerzett nagy nemzedék lassan nyugdíjba megy. Az egymást váltó kormányok viszont takarékossági megfontolásokból csak szigorúan keretszámok alapján engedélyezték az orvosképzést, mert az nagyon drága. Emellett rosszul becsülték meg, hogy az elöregedő társadalomnak milyen speciális képzettségű gyógyító szakemberekre van szüksége; ezért kevés a radiológus, a kardiológus, a gasztroenterológus, a neurológus. Egymillió orvos hiányzik az európai országok egészségügyi rendszeréből, mert a társadalmi tervezés tévedései csak nehezen korrigálhatók, a szakorvosképzés pedig nemcsak költséges, de időigényes is. Egyszerűbbnek látszik a fizetéseket magasan tartani a fejlett országok egészségügyi rendszerében, és külföldről orvosokat importálni, mint szakembert képezni.

– Itthon csaknem két tucat szakterületen van orvoshiány, tíz kórháznyi szakorvos hiányzik a hazai rendszerből, és sok településen nincs háziorvos sem, mert körülbelül tízezren külföldre szerződtek. Ők könnyen beilleszkednek?

– Igen, bár kint is nagy a tempó. Egyik magyar ügyfelem szerint a francia mókuskerék is mókuskerék, ha luxus is. Korábban a közkórházak mindenképp megkapták a büdzsét, pár éve azonban csak a bizonyíthatóan magas színvonalú gyógyító munkát fizeti meg az állam. Harc folyik a betegekért, mert ahol nincs elég, azt a kórházat bezárják. Ez komoly nyomás, könnyű viszont eredményesen dolgozni, mert a francia egészségügyi rendszer korszerűen műszerezett, a magyar viszonyokhoz képest luxuskörülményeket kínál a betegeknek és jó munkafeltételeket az orvosoknak, így elviselhetőbb a stressz is. És persze jóval magasabbak a bérek, ami ha nem is mindig döntő oka a külföldi munkavállalásnak, de azért meghatározó szempont. A közkórházakban havi 4–6 ezer eurót fizetnek, és ha valaki vállalkozó szellemű, akkor bizonyos idő után magánpraxist kezdhet, abban még jobban lehet keresni.

– Tudtommal a WHO kidolgozta az olyan munkaerő-csábításnak az etikai kódexét, amilyennel ön is foglalkozik, hogy a szegény országok ne maradjanak orvos nélkül. Ön betartja ezt?

– A francia orvosi kamara nagyon nem szereti, amit csinálok.

– Gyaníthatóan a magyar sem.

– Lehet, mindketten agyelszívásnak tartják ezt a tevékenységet, aminek következtében nehezebb lesz a közép-európai országok élete. De én nem ártani akarok, hanem segíteni az orvosoknak, akik egyébként nélkülem is külföldre mennének dolgozni. Az említett kódex pedig még nem készült el.

– Az elvándorlás miatt a hazai egészségügyben drámai helyzet alakult ki, amit nyilván ön is érzékel. Az utóbbi tíz évben lát azért fejlődést, vagy csak a leépülést?

– A fejlődés nagyon ellentmondásos. Néhány kórház kívülről ugyanis megújul, de a benne uralkodó légkör még a régi. Üzleti tárgyalásaim során azt tapasztalom, amit minden magyar érez: az orvosok túlterheltek, fáradtak, hiányzik belőlük a motiváció a gyógyításra, rettegnek a túlterhelés okozta kiégéstől. A kórházak felszereltsége hiányos, kevés a nővér. Ráadásul a növekvő külföldi munkavállalás komoly teher az itthon maradóknak, mert szinte elvégezhetetlen mennyiségű pluszmunkát ró rájuk.

– Ugyanakkor a külföldön dolgozók jelentős tudásra tesznek szert, új eljárásokat tanulnak, tehát nem csak anyagilag gazdagodva jöhetnek haza, ha hazajönnek. Érzékeli a gyakorlatban, hogy a magyar kormány szeretné hazacsalogatni a külföldön dolgozó szakembereket?

– Inkább azt érzékelem, hogy adminisztratív eszközökkel megpróbálják visszatartani a külföldre igyekvőket. Pedig a terrormenedzsment manapság nem működik, pozitív ösztönzőket kellene alkalmazni. Ráadásul a fejlett országokban átlagosan a GDP tíz százalékát költik az egészségügyre, Magyarországon csak feleannyit, nominálisan pedig legfeljebb a tizedét. Érzésem szerint ez a probléma gyökere, hiszen egyébként lenne pénz fejlesztésre. Nálunk, franciáknál hagyományosan jó a foci, mégsem épül annyi stadion, mint Magyarországon. De hát ez minden nemzet saját döntése.

– Ön hová jár orvoshoz?

– Ma már Magyarországon fizetem a tb-t, ezen túl van külön egészségügyi biztosításom, ami korlátlan orvosi konzultációs lehetőséget kínál. Hála istennek eddig a műtétet sikerült elkerülnöm, magyar közkórházba ugyanis nagyon nem szeretnék bekerülni. Viszont most gyermeket várunk, azért biztos fizetni kell; félmillió forintot a magánklinikán, vagy 150 ezret az állami kórházban. Nincs más lehetőség. A hálapénznek fix tarifája alakult ki, amit én nem tartok normálisnak.

Fazekas István

– Pedig a szakértők szerint talán ez tartja fenn a magyar egészségügyet, különben ön a jelenleginél is több embert tudna külföldre szerződtetni.

– Nálunk a paraszolvenciát a páciensek nem tolerálnák, kimennének az utcára, mert az orvosok bérének kifizetése az állam feladata, nem pedig a betegeké. Tudom, ez önöknél történelmileg alakult ki, de ma már azt tapasztalom, a fiatal szakorvosok a paraszolvenciát olyan megalázónak tartják, hogy sokuk épp ezért hagyja el az országot. Egyszeri, nem szimbolikus béremelés mindenképp javítana az egészségügy helyzetén. Mindezt társadalmi konszenzusra alapozott egészségügyi reformnak kellene kísérnie. Ez persze fájhat is a társadalomnak, de hosszabb távon csak ezen az úton képzelhető el a rendszer átalakítása. Ma önöknél a páciens inkább teher, de a paradigmaváltás révén megbecsült ügyfél lehetne. Ez maga lenne a belső forradalom!

– Ha jelentős béremelés történne, akkor ön hoppon maradna, mert nem tudna innen orvosokat exportálni. Vagy akkor is lenne ügyfele?

– Ha innen nem tudnék, máshonnan vinnék. De úgy látom, amíg nem lesz igazi reform az egészségügyben, addig újabb és újabb orvosok és nővérek hagyják el az országot.

– Hallott arról, hogy ezer orvos fordult panaszaival a kormányhoz, de eddig nem kezdtek velük érdemi tárgyalásokat?

– Igen, ezt riasztónak tartom. Nálunk egy ilyen csoporttal azonnal egyezkedni kezd a kormány, ellenkező esetben sztrájkba lépnek, és legfeljebb a minimálisan szükséges szolgáltatást nyújtják. Ráadásul a francia betegek az ilyesmit meg is értik, mert tudják, hogy az ő egészségükért is megy a harc. Ott nagyon erős az egészségügyi lobbi, és valószínűleg akkor is az lenne, ha követeléseit a politikai erők figyelmen kívül hagynák.

– A jelenlegi magyarországi orvoshiányos helyzeten talán az segíthetne, ha működnének olyan privát vagy állami kórházak, amelyek uniós polgárokat éppúgy gyógyíthatnak, mint hazai betegeket. Nem az orvos, hanem a beteg vándorolna. Ez nem lehetne megoldás?

– Ez a jövő! Nem akarok titkot elárulni, de ilyen intézmény létrehozásán dolgozom. Magyarországon van ugyanis szakértelem, itt olcsóbb lehet a kórház fenntartása, és az ország bármelyik fapados repülőjárattal elérhető. Arra volna szükség, hogy a nyugati országok társadalombiztosítása megfizesse az itt gyorsan és olcsón elvégezhető esztétikai műtéteket, térd- és más protézisoperációt, hasonlóan a fogorvosi ellátáshoz. Ez az ország számára is komoly előnnyel járna.

KARDOS ERNŐ