A brit népszavazás után csak úgy habzik az internet (lásd még: közösségi média) azoktól az érvektől, amelyek szerint a (1) a britek (mármint a leave party) hülyék; (2) a vezetőik még hülyébbek; (3) a népszavazás pedig maga az intézményesített hülyeség. Az érvek valamelyest finomulnak, de lényegük szerint nem változnak, amikor azt olvassuk, hogy a  brit nyuggerek elvették a fiatalok elől a jövőt (azaz nemcsak hülyék, hanem még gonoszok is); a politikai elit (főleg a toryk, de különösen Cameron, Johnson, s bizony még Corbyn is) elszámolták magukat (azaz nemcsak hülyék, hanem bénák is); a népszavazás pedig populizmus, ami nem azonos a demokráciával (mert az előbbi hülyeség, az utóbbi meg nem). A hülyeség természetesen az ésszerűséggel áll ellentétben; továbbá, btw, a jóakarattal és persze egész Európával.

Csakhogy az érvek, sajnos, az érzelmek hullámain habzanak. A fentiek is. Kicsit bosszantó, kicsit nevetséges az a mély meggyőződésnek látszó valami, amit a maradáspártiak elsősorban osztanak (ideértve a baloldali véleményformálók döntő többségét Magyarországon is), hogy tudniillik nekik egyszerűen igazuk van, mivel ők képviselik az ésszerűséget, amely ellen nem is lehet érvelni, legföljebb szavazni.

Tényleg nem. Ámde mellette sem. Ennek ugyanis így semmi értelme. A politikai érvelésről az ókor óta tudjuk, hogy nem azonos sem a tudományos igazság keresésével, sem a gyakorlati problémamegoldással, sem az erkölcsi dilemmák eldöntésével. Nem ellentétes velük, hanem összefogja őket. A nagy politikai ügyek, mint a hovatartozás kérdése is, pontosan azért politikaiak, mert nem egyszerűsíthetők le egyetlen szempontra. Sokak kétségtelen bánatára, akik a jelek szerint éppen ezt az összetettséget nem képesek megemészteni. Ezen felül még az egyszerűbbnek látszó szempontok is szerfölött összetettek. A maradáspártiak például úgy vélték, hogy a jövőre vonatkozó gazdasági-jóléti megfontolások egyrészt borzasztó fontosak, másrészt kiszámíthatók; a távozáspártiak szerint meg nem annyira fontosak, ráadásul nem is annyira kiszámíthatók. A maradáspártiak azonosították Európát az Európai Unióval, a távozáspártiak meg nem. A maradáspártiak szerint Britannia kisebb lesz, a távozáspártiak meg azt mondják, de legalább függetlenebb és szabadabb. For heaven’s sake, hát miért vagy mitől lenne az egyik álláspont ésszerűbb a másiknál? Vagy mindkettő hülyeség, vagy egyik sem.

Ez még nem abszolút relativizmus. Voltak, vannak és lesznek is olyan politikai döntések, amelyek nem teljesítik például az erkölcsi vagy az ésszerűségi minimum követelményeit. A brit népszavazás azonban akkor is teljesítette ezeket, még ha el is hangzottak benne hazugságok (pro és kontra) vagy ha egyesek mondjuk kedvenc háziállatukkal húzatták is ki a döntő kártyát.

S ehhez még egy megfontolás tartozik. A britek nem a belépésről, hanem a kilépésről szavaztak. Több mint négy évtized tapasztalatai halmozódtak föl, mellesleg elsősorban az idősebb generáció körében, amely harminc év múlva már nem lesz életben, de negyven évet végigcsinált az Unióban. Ha érv, hogy a fiatalok meg a jövő, akkor miért ne lenne ugyanannyira érv az is, hogy az idősek meg a múlt és a tapasztalat? Miféle tudásunk lehet az emberek és emberi közösségek együttéléséről, ami nem történelmi? Miért ne lehetne akár még ésszerűbb is a tapasztalatra hivatkozni, főleg brit földön, mint az ígéretekre és egy identitásában, politikai szerkezetében, problémamegoldó képességében megrendült Unió jövőjéről még el sem kezdett viták esetleges eredményeire? Hogy az ésszerűség a maradáspártiak természetes szövetségese volna? Ugyan.

Hülyék-e a politikusok? Biztosan nem inkább, mint a nép. Miért is volnának? Még nem-demokratikus rezsimekben is nehéz tartósan szembemenni a népakarattal, de legalábbis a közhangulattal, az pedig mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a britek régóta mélyen megosztottak voltak az Unióval kapcsolatban. (Tegyük hozzá: ma már nem csak ők.) Ha nem ez a népszavazás, akkor egy másik esemény válthatott volna ki ugyanilyen földrengést: ne adj’ Isten, egy véres terrortámadás. Nincs az a Churchill, aki tartósan képes lenne addig taktikázni, amíg egy súlyos politikai ellentétet végleg a partvonalon kívülre taszigálhat. Főleg nem demokráciákban. Ügyeskedni lehet, de puszta ügyességből csak bűvészek élnek meg. Politikusok nem.

A britek természetesen megosztottak maradnak, Skócia akár ki is válhat (népessége ötmillió, súlyos adósságokkal kezdhetné az önállóságot), de van egy új helyzet, amelyben új, korábban nem ismert esélyek rajzolódhatnak ki. Ezekkel persze már egy másik politikai vezetésnek lesz lehetősége élni vagy nem élni. A politikai tehetség nem a földrengés megakadályozásában mutatkozik meg, mert az a politikus számára is lehetetlenség, hanem abban, hogy utána mit tud tenni. Csak illusztrációképpen, nem az analógia kedvéért: Mohács valószínűleg így vagy úgy, de bekövetkezett volna. Hiába próbált Fráter György úgy ügyeskedni, hogy Buda a bár vazallus, de egységes Magyar Királyság fővárosa maradjon, diplomáciai trükkjei semmit sem értek. Az azonban már sok tekintetben igenis rajta múlott, hogy a romokon megalapítsa a sokkal kisebb Erdélyi Fejedelemséget, amely viszont a magyar államiság különleges örökösévé és a magyar kultúra egyik felévé lépett elő.

S végül: a demokrácia. Olvassunk Mikszáthot: „Még jobban elkeserít a nép, ez a szemét nép. Te láttad, mennyire csüggtek rajtam. – A főispán mosolygott. – És most? – Elhagytak. – Úgy kell, felelte a főispán gúnyosan, én sohasem engedném magam szavazás alá, hogy a varga meg a szűcs elé vigyenek tulipános tányéron, akik aztán kijelenthessék fölöttem: kellek-e vagy nem kellek?”

Hát így. Ez a szemét nép. Igen, éppen ezért kell a demokráciához valamennyi politikai kultúra is – jöhetne a Tisza István-i klasszikus liberális érvelés, csakhogy ez éppen a brit szigeten nem hangzik igazán meggyőzően. Tényleg elvesztették volna a britek az érzéküket a demokrácia és a demagógok rémuralma közötti megkülönböztetés iránt? Hány ottani magyar beszámolóját olvashattuk a bunkó, tahó, szűklátókörű angol szavazóról, akik most jól pofára fognak esni... – bezzeg az intelligens, jól nevelt, keményen dolgozó kelet-európai migránsok! A lényeg itt is az, hogy a bevándorló saját becses személyének és családjának boldogulásához keresett ki és mért föl tényleg racionálisan egy lehetőséget; a bunkó, tahó, satöbbi bennszülött meg valamilyen rejtélyes oknál fogva éppen ezt a lehetőséget volt kedves megteremteni egy bonyolult, nem individuális, hanem nagyon is társas vállalkozás keretében, amelyet talán mélyebben, ha nem is tudatosabban ért meg és érez át, mint a bevándorló. Politikai kultúrát nem szokás egyik napról a másikra elveszíteni. Megtanulni sem. Nyugodjunk bele, a britek demokratikus kultúrája eléggé rendben van.

Na de a népszavazás! – jajdul föl az elit, ahhoz ők sincsenek hozzászokva! Pláne ilyen bonyolult kérdésben! A helyzet azonban az, hogy népszavazni igazából csak bonyolult kérdésben szabadna és lenne érdemes. Személy szerint sokkal több problémát látok az olyan ügyekben kiírt népszavazásokkal kapcsolatban, mint például az írországi melegházasság volt (ami után az elit valamiért nem jajongott); itt kivétel Svájc, ahol valóban egészen rendhagyó az a bizonyos politikai kultúra. A parlamentáris tradíció világában viszont egy Brexit-típusú kérdés pontosan olyan bonyolult ügy, mint egy parlamenti választás, ahol pártokról, vezetőkről, kormányról, politikai irányról, világnézetről, nemzeti sorskérdésekről szavaz a nép, s amelyet nem szokás kifogásolni azon az alapon, hogy hát ha valamihez nem ért az átlagember, akkor az a magas politika. Éppen fordítva: mivel a politikai bölcsek köve senki zsebében nincs ott, éspedig azért, mert nem is létezik (szélsőséges eseteket leszámítva politikailag igen ellentétes álláspontok is egyaránt ésszerűek); ezért minél bonyolultabb egy politikai kérdés, annál célszerűbb eldöntését a sokaságra bízni – ha ezt a demokratikus politikai kultúra tényleg lehetővé teszi. Ha a nép megválaszthatja a kormányát, miért ne választhatná meg, hogy hová tartozzon?