Ferenc pápa csakis „demens vénember” vagy gazember lehet – ez egy komplett politikai közösség többségi álláspontjának fordítása a magyar nyelv közérthetően trágár verziójára. Tegyük emellé, hogy a Fidesz-kormány a bevett státuszt és a bőkezű közpénzt nem puszira adja: elvárja az idomulást, aktív kampánysegítséget. Máris kiviláglik, milyen nagy bajba kerültek egyes egyházi vezetők. Kutya nehéz megfelelni a migránssimogató Ferenc pápának, de tolni az idegengyűlölő kormány menekültellenes népszavazását is. Van, aki nem is balanszíroz: Márfi Gyula érsek például azt tartotta fontosnak közölni „a” muszlimokról egy minapi interjúban, hogy „ami nálunk bűn, náluk erény”, Európa elfoglalására törnek, a menekülő gyerekek pedig sokszor nem is sajátjaik, „csak tolják őket maguk előtt, hogy sajnálatot ébresszenek”. Makó plébánosa Pálfai Zoltán, Beer Miklós püspök és Székely János segédpüspök ezzel szemben az irgalmas szamaritánus magatartás, a humanitárius segítség és együttérzés szempontjait hangsúlyozták. Ezek többé-kevésbé egyértelmű állásfoglalások. Persze, a migránsozás gyűlölettel teli, és a gyűlölködőre nézve veszélytelen (mondhatnám: gyáva) magatartás, mivel egybevág a kormány milliárdos propagandájával, míg az irgalom sokkal rizikósabb és magányosabb misszió.

No, de nézzünk egy példát arra, amikor sikerül a kötéltánc reverendában! Ismeri ön a kiváló Keresztény Élet című sajtóterméket? És annak gyorsan változó tartalmait e témában? Jöjjön, érdekes utazásra indulunk! Mielőtt ugyanis a magyar kormány úgy döntött, hogy feltekeri a menekültellenességet, a Keresztény Élet híreiben a felebaráti szeretetről, a segítségre szorulók támogatásáról értekezett. Ekkor még ilyen címekkel találkozhattunk: „Francia püspökök: a bevándorlók nem számok, hanem személyek”, „Angol püspökök: ismerjük el a menedékjogot kérők kétségbeesettségét”, „Cserháti Ferenc püspök: Szeretet asszisztenciával álljunk a bevándorlók mellé”, „Európai püspökök a migrációról: A népek elvándorlása is része Isten gondviselő tervének”. Egyértelmű volt az irány: kötelességünk segíteni a menedékjogot kérőkön. Rendszeresen adtak hírt a Karitász akcióiról, Röszke, Szentgotthárd, Hegyeshalom, mindenhol ott van az egyház, segít az érkező szerencsétleneken. Teljesen világos volt, hogy mit emel ki a hírekből a Keresztény Élet, például: „A pápa mély aggodalma a menekült családokért: nagylelkűség és közelség”.

Aztán januárban hirtelen befordultak a sarkon. A továbbra is következetesen menekültpárti pápa „A migránsok és menekültek kihívása. Az irgalmasság evangéliumának válasza” címmel közölt gondolatait idézve a címből véletlenül kimarad az „irgalmasság”, a szövegből pedig véletlenül csak az alábbi sorokat szemlézik:

„Korunkban a migrációs áramlatok egyre inkább elárasztják az egész földet. A hazájukból menekülő menekültek és migránsok megszólítják úgy az egyes embereket mint a közösségeket, kihívást intézve a hagyományos életformával szemben, zavart keltve azokban a kulturális és társadalmi távlatokban, melyekkel találkoznak.” Véletlenül nem tértek ki arra, amikor a pápa ugyanitt leszögezi, hogy „a migránsok a testvéreink”, illetve közli, hogy „A bibliai kinyilatkoztatás az idegen befogadására bátorít, és azzal a bizonyossággal érvel, hogy ily módon megnyílnak az Istenhez vezető kapuk és az embertárs arcán megnyilvánulnak Jézus Krisztus arcvonásai”. Véletlenül átugranak azon is, hogy „A másik befogadása Isten személyes befogadását jelenti”. És ez nem egy kisiklás, hanem új irány, innentől 180 fokos a fordulat: „Egyensúlyt az európai polgárok jogainak védelme és a migránsbefogadás között” – követeli a soron következő cikk. Oké, eddig nem erről volt szó, de ettől még a pápa biztos következetesen menekültbarát maradt – vagy nem? Egyetlen félmondatot idéznek tőle egy másik szemlében, miszerint „nem lehet esztelenül kitárni a kapukat”. Hűha! Tényleg meggondolta magát a Szentatya? Migránsellenes lett? Dehogy. A hivatkozott interjú a La Croix katolikus francia napilapban jelent meg, ahol mondott mást is a pápa. Olyanokat, hogy a gettókba zárás helyett „fontos, hogy Európa ismét megtalálja integrációs képességét”, „lehetséges a keresztény-muzulmán együttélés”, és „mindenkinek legyen joga ahhoz, hogy szabadon kinyilváníthassa hitét. Ha egy muzulmán nő fejkendőt kíván viselni, ezt tehesse meg, ugyanígy egy katolikus is hordhasson keresztet”. Véletlenül kimaradt részek... de így is nehéz Ferencet beletörni a migránsellenes kampányba. A következő, „Ferenc pápa levele a Ventimiglia-San Remo-i püspökhöz a határmenti migránshelyzet kapcsán” című cikk csupán annyit közöl, hogy „a Szentatya lelki közelségéről biztosítja Suette püspököt és az egész egyházmegyét”. Akár úgy is tűnhet, hogy e „lelki közelség” kinyilvánítása a gonosz migránsok megyeszerte tapasztalható, borzalmas pusztítása miatt történt. Tűnhet, ha csak ennyit olvasunk el a pápai levélből, ugyanis Ferenc ugyanott megköszöni „mindazt az erőfeszítést, amivel az egyházmegye erői csodálatos evangéliumi karitásszal segítettek a háború és az erőszak elől menekülő embereken. A pápa bátorítja a papokat, szerzeteseket, egészségügyi dolgozókat és a különféle egyházmegyei csoportokat, hogy folytassák a továbbiakban is nagylelkű erőfeszítéseiket a befogadásban és a szolidaritásban”.

Ez a Ferenc menthetetlenül migránssimogató, gyártsunk inkább saját tartalmat! – gondolhatták eztán a Keresztény Élet kiváló munkatársai, és így is lett. Júliusban egy munkáslevelező, pardon, kereszténylevelező aggódó sorait közli a portál, tessenek ide kattintva elolvasni az egészet, hihetetlenül szépen mondja fel a Habony-összest. A pápa szerinte kételyt ébreszt, a migránsok borzalmasak, a „kötelező betelepítés” még inkább. A válasz sem késik, a drótpostás „Lelkiatya” elébb leszögezi, hogy „az Egyház politikai kérdésekben nem foglal állást”, majd válasza végén, a habonyos-riogatós memoriter után arra a konklúzióra jut, hogy „az illegális bevándorlók kvóta szerinti befogadása, amit az Európai Unió az egyes tagországokra rá akar erőltetni, nem jogszerű, nem helyes. Egy határok nélküli ország nem tud hosszú távon létezni. Az egyes államok saját joga és feladata eldönteni azt, hogy hány bevándorlót, és milyen feltételekkel tudnak befogadni”. Mi lenne, ha még állást is akarna foglalni? Mise után személyesen vezetné a híveket a nem választ beikszelni? Ó, nem, ez már nagyon túlzásnak hangzik, elképzelhetetlen, ilyen biztos nem fog történni október 2-án.

Kiváló módszer, folytatták is, itt egy még frissebb levél. Németországi magyar panaszkodik: ezek a szörnyű liberális német keresztények (WTF?!) migránspártit prédikálnak, de nem gyóntatnak, kérdi, hogyan kellene szavaznia a Németországban élő magyar polgárnak? A „Lelkiatya” kezdésnek szintúgy megtapossa a németországi egyházat, majd közli, hogy „Az egyház nem egy zöldhatáron való tömeges bevándorlást tart helyesnek, és nem is egy külső hatalom által szuverén országokra rákényszerített betelepítést”. Hogy mégis irgalom meg befogadás a krisztusi parancs és pápai javaslat? Sebaj, van rá trükk, ezt írja a „Lelkiatya”: „Fontos volna az, hogy Magyarország is befogadjon arra valóban rászoruló menekülteket. Ahogyan ezt megtettük az elmúlt években, amikor sok kopt keresztényt fogadtunk be (akiknek nagy része aztán nyugatabbra utazott tovább), úgy fontos volna ezt újra és újra felajánlani, megtenni”. Ügyes, ügyes, ugye mind emlékszünk arra, amikor elébb Balog Zoltán, majd Orbán Viktor nyilatkozott arról, hogy Magyarország befogadott 1500 kopt keresztény családot, majd mikor ezeket senki, még a Magyarországi Ortodox Kopt Keresztény Egyház vezetője sem találta, hozzátették, hogy hát biztos továbbmentek nyugatra?

Az „elvitte a cica” szórakoztatóbb válasz lett volna. Sebaj, „Lelkiatya” velük érvel, bizonyítandó, hogy van itt keresztényi irgalom és befogadás, ha virtuális koptok 1500 családjáról van szó. Csak a hús-vér menekültek pattanjanak le róluk.

Az elmúlt száz év magyar történelméből több epizódra is emlékezhetünk, amikor egyes (számos) egyházi vezetők úgy döntöttek, hogy a Bibliában jól mutat könyvjelzőként a politikai szórólap. Hosszú, kitartó munkával lehetne lemosni olyan szégyenfoltokat, melyeket politikai beszédek ejtettek egyes szószékeken. Csak nagyon bőkezű, nagyon odaadó szociális és humanitárius munka tudná feledtetni, hogy amikor nagy volt a szükség, dúlt a jézusi parancsoknak minden szóval és tettel ellentmondó diktatúra, elébb erről, majd arról, akkor túl sokan kushadtak, sőt, álltak ki szétszórni a gyűlölet spóráit. Ha van konklúziója a huszadik század, illetve a jelenkor fent leírt egyházi magatartásának (tisztelet a kivételnek), az talán az, hogy amikor ők lapozgatják, szinte sose „jön ki” a Bibliából az elesettet segítő, önfeláldozó, irgalmas keresztényi példa. Marad papírízű, távoli mese, aminek semmi köze nincs ahhoz, hogy tömegek halálos ítéletét mondják ki egyházi lapban, prédikációban, reverendás interjúban az igét hirdető szájak. Félreértés ne essék: én egyetlen egyháznak és egyházi sajtóterméknek sem akarom megszabni, hogy álljon-e egy széljobbra csúszó kormány zsoldjába, híveit és hitét elárulva egy emberellenes, sőt, istentelen kampány sokadik sameszaként. Dehogy akarom. Tudni fogjuk, minek tartsuk eztán, de ha így dönt, lelke rajta.

Szó szerint.