HVG: Úgy hírlik, most megjelenő, Világló részletek című kötete után leteszi a tollat, mint Shakespeare A vihar után. Mi fogyott el, az erő, a mondanivaló?
Nádas Péter: Nem teszem le a tollat, csak nem fogok évtizedes munkába. 75 éves vagyok, fizikai erőm nem a régi. Egyre rövidül az idő, amit munkával tudok tölteni, mert a regeneráció egyre hosszabb időt vesz igénybe. Ha erőltetném, a munkának sem tenne jót. De nincs hiányérzetem. Eddigi munkáimban távolodni akartam a saját életemtől, most éppen fordítva, igyekeztem tényeket, adatokat, dokumentumokat gyűjteni, és ezekre építeni a történetet, a fikciót pedig lehetőség szerint száműzni.
HVG: A regény egyik fontos jelenete, amikor 1945-ben a Rudolf tér sarkán egy lincselésnek volt a tanúja. Nemcsak az esemény sokkolta, hanem az is, hogy édesanyja erőszakosan próbált közbeavatkozni.
N. P.: Nagy dilemma, hogy az erőszakra lehet-e erőszakkal válaszolni. Meggyőződésem szerint nem. A második világháború után olyan világrend jött létre a nyugati világban, mely a konfliktusokat igyekezett tárgyalások útján megoldani. Működik ma is. Igaz, csak látszólag, hiszen a háborúkat Európán kívülre helyezte, és bőszen táplálja a fegyverkereskedelemmel. Az is égető kérdés lett, hogy a nagy liberális demokráciák mennyire képesek megvédeni saját autonómiájukat.
HVG: „A nagy demokráciában még jelen van a józan ész” – mondta korábban, most azonban úgy tűnik, ott is fogytán. Mintha Trump is Orbán Viktortól tanulna...
N. P.: Azért Amerikában még van bíró, aki visszadobja az elnök menekültügyi rendelkezését, vagy a klímavédelem eredményeit visszametsző szénbányászatit. Veszélyes folyamat indult el, de nem marad ellenőrizetlen. Az elnök nem császár. Ma még nem. Már csak a nagyságrendi különbségek miatt is nevetséges lenne Orbán miniszterelnököt Trump elnökhöz mérni. A személyes történelmi tapasztalatom inkább azt súgja, hogy a világ más-más pontjain, egymástól függetlenül, látszólag más-más indíttatással majd mindig hasonló folyamatok zajlanak. 1968-ban Prágában és Párizsban sok tekintetben hasonló szabadságmozgalmak születtek. A berlini fal ledőlésével nem csak Kelet-Európa arculata változott meg, Nyugat-Európáé legalább annyira. A gondoskodó államot a liberális gazdaságpolitika éppen úgy leépítette, mint a szociális egyensúlyra építettet. Világossá vált, hogy demokratikus politikai ellenőrzés nélkül a kapitalizmus csupán esetileg és helyileg egyeztethető az értelemmel. Az amerikai választások eredménye ennek a folyamatnak a következménye. A nagy korszakváltást Kelet-Európa zsörtölődve követi, pedig a fejletlen civil társadalom és intézményrendszer miatt sokkal inkább ki van szolgáltatva a világtrend negatív következményeinek. Harmadszor akadt el a modernizáció, azaz rövid demokratikus időszakok után antidemokratikus rezsimek jutnak hatalomra, amelyek aztán nagyon gyenge hatásfokkal modernizálnak.
HVG: Miért fogadja ezt el a magyar társadalom?
N. P.: Egy része elfogadja, másik része nem. Példamutató volt, hogy 15 évig, a felívelő modernizációs szakaszban a választók pontosan tudták, kire, mire szavaznak, de hatalmas csalódást okoztak nekik a pártjaik. A radikalizációs és regressziós folyamatok ebből a realitásból születtek. Nem csak nálunk, az atlanti világ számos pontján antiliberális, antidemokratikus és antiintellektuális regresszió kerül a kormányzás közelébe. A demokratikusan kormányzott államok képtelenek elfogadható magyarázatot adni arra, hogy a gazdaság irányítása miért került ki az ellenőrzésük alól. Immár sehol sem a politika irányítja a gazdaságot, hanem a globális gazdaság irányítja a helyi politikát. A pénzügyi válság sokkja is kevés volt ahhoz, hogy az európai kormányok elhatározzák magukat, és globális módon törvénykezzenek, hiszen csak így lehetne megfékezni a globális tőkét az esztelen buborékfúvásban. Ezt nem én találtam ki, hanem Helmut Schmidt zsolozsmázta évekig, de a halála előtt már ő is belefáradt.
Nádas Péter. A hűbérség szelleme erősödik
Fazekas István
HVG: Orbán azt ígéri, hogy a bezárkózással, a nacionalizmussal, a politikai kereszténységgel, a multiknak való beszólogatással vissza lehet térni a nemzetállamok korába.
N. P.: Soha sehová nem lehet visszatérni. A perifériák rezsimjei konstruálhatnak maguknak saját kis világokat, de ezek még erősebben elszigetelik őket a világ mérvadó felétől, ahol a dolgokat nem másolják, hanem kitalálják. Minden bizonnyal ebből a zsákutcából is vissza fogunk fordulni egyszer, ha majd változik a választók kedélye. A rezsimek egyelőre leválthatók. Nálunk persze, ellenzék híján, ez némileg nehezebb.
HVG: Miért nincs olyan politikai erő, amely a győzelem esélyével szállhatna ringbe a Fidesszel?
N. P.: Győzelem? Ezt a szót nem merném ebben a kontextusban a számra venni. De egyszerű a magyarázat: a magyar társadalom végletes strukturálatlansága. Azok a személyek, akik ma az országot irányítják, egykor személyes okokból hagyták el a vidéket, ma pedig politikai számításból hagyják megdögleni. Magyarország néhány alulfejlett város. A köztük fekvő területek pedig hálóhelyek, ahol az állampolgárok munka és kultúra híján orientálatlanul tébolyognak. Mégis a rendszer legnagyobb vesztesei – a munkanélküliek, a kirekesztettek, a multik gyártósorain ájulásig dolgoztatottak – fordulnak a legkevésbé szembe a rezsimmel. Ennél is erőszakosabb rezsimet akarnak. Orbán korábban azt ismerte fel, hogy a magyar társadalom erős polgárság híján egyik végletből a másikba csúszik, mert nincs olyan egyensúlyra törekvő erő, mely ezeket a mozgásokat csillapítaná. A polgárság, a birtokos parasztság és az arisztokrácia mindenkor a stabilitásban volt érdekelt, de ezeket az osztályokat már Rákosi felszámolta. Maguk a politikai pártok is strukturálatlan és minden szellemi mozgalomtól mentes alakulatok; egyetlen céljuk a kormányhatalom megragadása. Már Szlovénia másként néz ki. Le van kaszálva az árokpart, azaz működik a mezőgazdaság, legel a tehénke, minden kis földnek gazdája van, termel. Nálunk monokulturális gazdálkodás folyik, aminek nem termény a célja, hanem kizárólag a lehívható uniós pénz.
HVG: Ha vitatható módszerekkel is, de Orbán új polgári réteget igyekszik létrehívni a családi adózással, csokkal, és persze nemzeti burzsoáziát is az irányított közbeszerzésekkel.
N. P.: Orbán Viktor kiválóan felismerte, hogy az unió kolonialista szemléletével szemben meg kell teremtenie a magyar polgárságot, ha kell, akkor protekcionista alapon. Ez utóbbi viszont a nagy történelmi tévedése. Polgárságot, kapitalizmust nem lehet protekcionista alapon megteremteni. A versenyen kívül alapított cégek egyik pillanatról a másikra omlanak össze, ha elengedi a kezüket a gondoskodó állam. Amitől nem a polgárság, hanem kizárólag a hűbériség szelleme erősödik.
HVG: Orbán talán épp a Kádár-kori és a rendszerváltás utáni determinációkat akarja meghaladni, például szakítani a „kedvezményekért kuncsorgó” külpolitikával, és saját politikával lép fel.
N. P.: Eszes ember. Kiismerte a brüsszeli politizálás trükkjeit, viszont a szubsztanciáját sajnos nem. Ennek egyik legfontosabb elve, hogy diplomáciája nem megy bele olyan döntésekbe, amelyeknek nem látja a kijáratát. Ezért volt mérhetetlen naivitás a magyar ellenzéktől, amikor azt remélte, hogy Brüsszel majd megvédi neki a demokráciát. Nem teszi, mert nem teheti. A demokratikus Európa nem mehet szembe a legitim magyar választói akarattal, bárkinek bármilyen lesújtó véleménye legyen is egy antidemokratikus és antiliberális rezsimről. Ráadásul Orbán be tud vonulni az Európai Néppárt védőszárnyai alá, amely az Európai Parlamentben élvezett többségével mellé is áll, mert fontosabbnak tartja a pártpolitika, mint a demokrácia szempontjait. A szociáldemokraták pártszövetségében sincs másként.
HVG: 1968-ban, amikor a magyar csapatok részvételével a Varsói Szerződés tagállamai eltiporták a prágai tavaszt, ön önkéntes száműzetésbe, Gombosszegre vonult el. Ma is száműzöttként él itt?
N. P.: Eszemben sincs száműzöttként élni. Szülővárosom, Budapest mára végtelenül idegenné vált, új városrészek nőttek, megváltoztak az utcák nevei, talán csak a brutalitása maradt a régi. Mindenkor brutálisan olvasztotta magába a környezetét, de mára éppolyan strukturálatlanná vált, mint körötte maga az ország. Ráadásul minden húsz évben lecsapolják, jönnek a rezsimek és elüldözik a legérdekesebb, legmozgékonyabb agyú állampolgárokat.
HVG: Soha nem gondolt arra, hogy külföldön éljen?
N. P.: A nyelv, amivel az író dolgozik, nem ugyanaz, ha kiszakítják élő környezetéből. Éltem külföldön, láttam, hogy egy pillanat alatt válik semmivé a vendéget övező szeretet és tisztelet, ha valaki kilép a saját szerepéből, és nem akar hazatérni. Ösztöndíjasként bájosan töröd a nyelvet, de ha ott dolgozol, vagy menedékjogot kérsz, akkor az akcentusodra figyelnek. A most külföldön dolgozó és tanuló fiatalok is hasonlókat élhetnek át.
HVG: Egykori újságíróként milyen érzésekkel nézte végig, ami a magyar sajtóval – Népszabadság, Figyelő, Tv2, Origo – az utóbbi időben történt?
N. P.: Mint diktatúrában járatos embert ez a folyamat nem lepett meg. A rezsimekhez szokott magyar népesség azonnal alkalmazkodik, és azonnal ellenáll. Sokkal erősebben érint a nyelvromlás, ami a sajtó szabadon rendelkező részét jellemzi. Nemcsak arra gondolok, hogy olvasószerkesztők híján hibáktól hemzsegő szövegek jelennek meg, hanem arra, hogy a mértékadó újságok is átveszik a populista szóhasználatot. Hajam szála égnek mered, amikor liberális vagy baloldali sajtótermékben „emberekről” írnak.
HVG: Nem apró stilisztikai nüansz ez?
N. P.: Egyáltalán nem. Az MSZMP kezdett „emberekről” beszélni, mert rossz volt a lelkiismerete, és nem merte az állampolgár szót a szájára venni, később a szóhasználat átcsorgott a Fideszbe, amikor észrevették, hogy állampolgárt ők mégsem akarnak. Holott kizárólag ez a fogalom jelzi, hogy milyen kölcsönös jogokkal és kötelezettségekkel járó viszonyról van szó a demokráciában az állam és az egyén között.
HVG: Dühöng ezeken a tévé előtt?
N. P.: Magyar nyelvű televíziós csatornát nincs miért néznem. Meg amúgy is igen ritkán dühöngök. Ha mégis, akkor inkább a nüanszokon.
