Alexander Gauland, a németországi szélsőjobboldali „sikerpárt”, az AfD vezetője, a Bundestag képviselője köztudomásúlag azt nyilatkozta, hogy – noha a Harmadik Birodalom tizenkét esztendeje azért „nem volt rendben” – az ezeréves német történelem egészéhez képest csupán „madárpiszok” (Vogelschiss), nem több. Björn Höcke, a párt egyik vezetője, türingiai pártelnök a berlini holokauszt-emlékjelet „a szégyen emlékművének” nevezte (Denkmal der Schande), ebben az értelemben: szégyen, hogy ott van. Ugyanez a Björn Höcke legutóbb azt javasolta, hogy az esedékes nyugdíjemelésből rekesszék ki a nem német eredetűeket.

Mi régebbről ismerjük az effélét. Még az Antall-kormány idején nevezte jobboldali magyar politikus „epizód”-nak az európai zsidóság kiirtását, aztán jött a „nem értek a focihoz”, az „idegenrendészeti eljárás”, a nemzetbiztonsági kockázatot jelentő, mert zsidó eredetű országgyűlési képviselők listája és a többi – no és több honfitársunk, hm, „írói munkássága”. (Emlékeznek Antall finom megjegyzésére Csurka „írói munkásságáról”? Úgy értve: Csurka – aki ekkoriban Antall pártjának alelnöke és  országgyűlési képviselője volt – antiszemitizmusa nem politika, hanem merőben művészi szeszély.)

Björn Höcke tavaly „180 fokos fordulatot” követelt „az emékezetpolitikában”, Kelet-Európa bizonyos részein ez már régen bekövetkezett, pl. Romániában – a már Ceauşescu idején rehabilitált Antonescu marsall után – megtörtént (szó szerint) a Vasgárda (Szt. Mihály Arkangyal Légió) szentté avatása: a görögkeleti-ortodox egyház kollektívan szentté avatta az elesett vagy (a monarchia által) meggyilkolt vagy (a sztálinista hatalom által) kivégzett vasgárdistákat. Kifogásokat nem nagyon hallottunk.

Robert Habeck, a németországi Zöldek elnöke szerint az AfD útja az euroszkeptikus állásponttól az idegenellenességig, majd a náci szemléletig vezetett meredeken. („Die Kurve der AfD von eurokritisch über ausländerfeindlich zu völkisch ist steil und abschüssig.”)

Nyilván nem mindenki járja végig ezt az utat, különösen azokban az országokban, ahol az antifasizmus a nemzeti történelem és a nemzeti identitás része, habár ez mindig vitatott persze.

Még Görögországban is vannak neonácik, bár mondjuk Spanyolországban és Portugáliában nem nagyon. De az antifasiszta hagyomány a legtöbb európai országban eleven és erős, ha támadják is. A legtöbb ember számára ott a partizán és az usztasa nem ugyanaz, akármit beszélnek némelyek. Ságvárit és Bajcsy-Zsilinszkyt csak elenyészően kevés helyen merészelnék terroristának és közönséges bűnözőnek minősíteni; az ellenállás emléke szent; Párizsban július 14-én a konzervatív elnökök is fölállnak, amikor a hadsereg zenekara és énekkara megszólaltatja a Chant des partisans-t, amelynek a kommunista eredete felől nem lehet semmi kétség, s amely „a munkásokhoz és a parasztokhoz” (Ohé partisans, ouvriers et paysans, c’est l’alarme!) szól.

Furán hangzik ez, nemde, nyájas magyar olvasóm?

Az is milyen furán hangzott volna Magyarországon, ha valaki el merte volna mondani a nagy nyilvánosság előtt, amit Christian Kern volt szövetségi kancellár, Ausztria Szociáldemokrata Pártjának elnöke minden további nélkül kimondott Bécsben május 1-jén, hogy Heinz-Christian Strache (FPÖ) Budapestről átvett „sorosozása” nem más, mint völkisch antiszemitizmus, a Mauthausen Bizottság meg jól tette, hogy visszavonta Strache hivatalban lévő alkancellár meghívását az idei megemlékezésre.

Mindenütt voltak és vannak hangok az 1945 után kötelezővé vált (ha tetszik: kötelezővé tett) antifasiszta konszenzus ellen. De Németországban – gettóba szorított és megvetett – neonácik kivételével soha nem voltak. (A híres Historikerstreit – minden ellenkező híresztelés ellenére – nem Hitler rehabilitásáról, de még a náci bűnök relativizálásáról se szólt, bár sokan ettől tartottak.)

Hát most vannak ilyen hangok. A tabu megtört. A konszenzus fölbomlott.

Ennek több oka is van, de a legfontosabb: a hidegháború (másik nevén: a „békés egymás mellett élés”) vége 1989-ben, amikor mind a szovjet tömb, mind a nyugati kommunista pártok és kommunista szakszervezetek befolyása megszűnt, ami – „a kölcsönös elrettentés” révén – kompromisszumokra kényszerítette a Nyugatot (részben ennek is köszönhető a népjóléti állam, a welfare state létrejötte és a szociáldemokrácia kelet-nyugati szintézise, az Ostpolitik és így tovább).

Ezt a konszenzust testesítette meg az ENSZ és az emberi jogok alapelvére alapozott nemzetközi jogi konstrukció, amelyet számos nemzetközi szervezet (ezeknek hazánk mind tagja) garantál és véd.

Emögött állt az a históriai helyzet, amelyben 1815 óta az európai egyensúly külső kezese Anglia volt, később az ún. angolszász hatalmak együtt. Európa – ha ezen, mint ma megint, a kontinentális Európát értjük csak – önmaga nem tudta megvédeni magát a fasizmustól és nácizmustól, ehhöz Nagy-Britannia, Amerika és a Szovjetunió kellett. A Szovjetunió megszűnt, a Brexit és Trump után pedig „az angolszász hatalmak” hátat fordítottak Európának, amelyet most magára hagytak démonaival.

Ez a nagyon is régimódi „európai egyensúly” (inkább szentszövetségi, mintsem vesztfáliai) tette lehetővé Magyarországon a Kádár-korszak lassú fejlődését, szűkös nyugalmát, ma annyira hiányolt létbiztonságát is.

1989 óta kivétel nélkül mindenütt bekövetkezett a reakciós-rasszista („bevándorlóellenes”) fordulat (érdekes módon a magyarországi szélsőjobboldali kormánysajtónak azt kell füllentenie, hogy Nyugaton nincs ilyen fordulat, mert különben nem gyalázhatná az EU-t, pedig ez sajnos nem igaz: Nyugaton is megtörtént ez így vagy úgy).

Európának nincs többé aufklärista „fölöttes énje”, se az amerikaias fogyasztói társadalom, se a posztsztálini-hruscsovi mérsékelt államszocializmus alakjában – mindkettőt mennyire utáltuk ifjúkorunkban!

A sok tekintetben valóban álszent és ellentmondásos „haladó közmegegyezés” (amelynek a tudatából eleinte kimaradtak az európai imperializmus és neokolonializmus pokoli rémtettei, amelyek a második világháború után folytatódtak, s a sztálini Gulag iszonyata is elég hamar kiveszett a történeti emlékezetből) megbukott, de helyette nem lett Thuküdidész és Tacitus szellemében illúziótlan és kíméletlen igazmondás, hanem – a paternalista-elitista, bágyadt jószándék félhumanista frázisai után – a fasiszta és völkisch „eszmekincs” föléledése „demokratikus körülmények között” (ld. erről régebbi, „Posztfasizmus” [2000] c. írásomat). Ez előrelátható volt, előre is láttuk nem kevesen.

Mindennek a belátását megnehezítette az a gyerekesen naiv, „liberálisnak” nevezett elképzelés, amely szerint a piaci kapitalizmus valamiképpen egylényegű a „demokráciával” (Kelet-Európában a szokott műveletlenség folytán „demokráciának” nevezik a képviseleti kormányzat és a jogállamiság, joguralom együttesét, amely egyáltalán nem demokratikus, bár sokak szerint összeegyeztethető lenne a sehol se létező demokratikus formákkal), míg az államkapitalizmus nem vagy kevésbé.

A hét végén olvastam – elképedve – magyar liberális cikket, amelyben a rokonszenves szerző a jelenlegi magyarországi rendszer szabadságellenes aspektusaiért a magas újraelosztási hányadot és az állami alkalmazottak nagy számát teszi felelőssé. Ugyanezt az 1970/80-as évek neokonzervatívjai mint „kommunista veszélyt” perhorreszkálták. Ezek csacsiságok (az Orbán-rezsim nem etatista), de igen jellemzőek. Egyrészt figyelmen kívül hagyják a politika autonómiáját (egyfajta antimarxista vulgáris marxizmussal), másrészt azt kínálják gyógyszerül, ami a kórokozó volt (az ultrapiaci válságpolitikát).

A technikai, gazdasági és foglalkoztatási változások miatti kóros bizonytalanság és a harmadik világ (bizonyára gyógyíthatatlan) válsága egyáltalán nem szükségképpen váltotta ki az egyre jobban elnáculó szélsőjobboldal világsikerét. Ez a baloldal üzemi szervezetekre épülő politikai struktúráinak enyészetét „modernizációnak” és „fejlődésnek” tekintő szociáldemokrácia indolenciája és elméletellenessége nélkül, az eurokommunista aggiornamento rövidlátása nélkül érthetetlen.

A politika (szakszervezet, párt, elmélet, elkötelezett értelmiség, forradalmi kultúra) nélkül maradt munkásosztálynak a szélsőjobboldal mondja meg, hogyan kell védekeznie és ki ellen: ez a faji ellenfél (a bevándorló, a vendégunkás) egyrészt, a kulturális ellenfél (a prekariátus, a munkanélküli, hajléktalan underclass, az idős, a meleg, a kisebbségijog-védő stb.) másrészt. Még a kisebbségek között is faji harcot hirdetnek (főleg) magyarok Európában: „őshonos kisebbségek” és „fajidegen” (sippenfremd, artfremd) kisebbségek megkülönböztetése érdekes apró részlete a mai európai politikának.

A proletariátus megosztása a kvintesszenciális náci taktika, mutatis mutandis, ilyesmit látunk ma is. Walter Benjamint parafrazálva, nincs olyan szélsőjobboldal, amely ne lenne a baloldal bűne. (Baloldalon nem a neokonzervatívokat értve, amint ez Pesten szokás. Mellesleg: önök értik, hogy alakult ki ez a szokás? Számomra fölfoghatatlan. Ez a portál, amelyen önök az én baloldali cikkemet olvassák, jobboldali. Ám toleráns irányomban.)

Mindezek pusztán stratégiai kérdések, miközben a fő kérdés bizony morális természetű.

Ha a náci tizenkét év „madárpiszok”, akkor a kedves olvasó esetleges elpusztítása is az lesz. Ha pedig a kedves olvasó azt gondolja, hogy „a zsidó ügy más ügy”, akkor azt gondolja, hogy az emberi nem faji kasztokra oszlik, amelyek különböző arányban részesülnek emberi mivoltunk határozmányaiból. Ha azt gondolja, hogy nem tartozik rá, akkor nem tartozik rá az emberiség ügye se, és akkor egyetlen szót se szólhat, ha majd rá kerül a sor.

A XVIII. század óta – amióta bebizonyosodott a zsidókérdés „erkölcsi kérdés”, „elvi kérdés” mivolta – ez vízválasztó. Az volt, az maradt. „Európa” többek között azt jelenti, hogy ezt tudjuk.

II. József kora tudta, utókora elfeledte. Az új osztrák kormány már bemutatta, hogy nemcsak az ázsiai muszlimokat, hanem a kelet-európai „keresztyéneket” is másodrendűnek tekinti, akikre a szociális jogok csak korlátozottan érvényesek. Beszéltem Bécsben élő szerb nacionalistával, aki az FPÖ-re szavazott. Azt mondta: tudja, hogy ez neki és közösségének hátrányos, de „mi gyűlöljük a törököket”. Inkább csökkentsék a gyedet és a gyest minden külföldinek, semmint hogy a muzulmánok is kapjanak belőle. Így megy ez.

Elvi kérdés, ahogyan bécsi szerb ismerősöm mondotta.

Csakugyan elvi kérdés.

(Utóirat) Már megjelent ez az írás, amikor egyik kedves barátom átküldte az izraeli Háárec angol nyelvű kiadásának egyik tegnapi, 2018. június 4-ei cikkét, amelyből kiderül, hogy az Egyesült Lista – ez főleg az izraeli arab kisebbség pártjainak szövetsége, benne a részben zsidó Hadas tömb (amelynek egyik eleme az Izraeli Kommunista Párt) – három képviselője alkotmánymódosítási javaslatot nyújtott be a Kneszetnek (parlamentnek), amely szerint kijelentené az állam, hogy Izrael az összes állampolgárának, lakosának az állama. A Kneszet jogi tanácsadója, Ejál Jinon kijelentette, hogy ez az indítvány megfosztaná Izraelt a zsidó jellegétől („a zsidó nép állama”), ezért a parlament elnökségének (ez nálunk a házbizottságnak felelne meg) joga van megakadályoznia a napirendre tűzését, illetve a tárgyalását, mert így az alkotmány nem tenne különbséget nemzetiségi szempontból zsidó és arab között, hatálytalanítaná a Visszatérés Törvényét, s az izraeli állampolgárság kritériumává nem a zsidó származást, hanem az állam valamelyik polgárához fűződő rokoni kapcsolatot tenné. A házbizottság 7:2 arányban úgy döntött, hogy az alkotmánymódosítási indítványt nem tűzi a Kneszet napirendjére. Ezt nevezzük definícióm értelmében „etnicizmus”-nak, ahol egyazon állam honpolgárainak egyik részét (kisebbségét) különböztetik meg hátrányosan a jellegadó etnikum előnyére, amivel alkotmányjogilag megszüntetik a politikai egyenlőséget és a jogegyenlőség eszmei és hivatkozási alapját.

Ide jutottunk.