Három hete utalta be az orvosa a Budai Irgalmasrendi Kórházba olvasónkat, Annát, aki megérkezve, elsőre kifejezetten szerencsésnek gondolta magát, amiért a rendkívül lerobbant épület-együttesnek a modernebb, Árpád fejedelem úti szárnyába került (a márciusban kezdődött felújítás fejleményeiről épp a napokban számoltunk be). Öröme azonban csak aznap estig, az első zuhanyozásig tartott, a folyosóról nyíló közös fürdőhelyiségbe lépve ugyanis a fény elől iszkoló csótánycsapatba botlott.
A bogaraktól alapból irtózó nő ezek után inkább elállt a zuhanyzástól, de amikor a kórterembe visszatérve az ágya alatt is csótányt talált, kiborult. Amikor a „felfedezéséről” szólt a nővérnek, az egyáltalán nem tűnt meglepettnek, hanem együttérző hangon azt mondta,
ez egy régi probléma, amivel sajnos nem tudnak mit kezdeni,
illetve: ha Anna jót akar magának,
tegye fel a táskáját a székre, nehogy a csótányok beleköltözzenek és haza is vigyen belőlük emlékbe.
Egy napi csótányűzés-hadakozás után Anna egy másik nővérnek is említetést tett a rovarokról - tőle azt a tanácsot kapta, hogy nehogy eltapossa őket, mert a bennük lévő, eltaposáskor a cipőtalpra ragadó petéket is hazaviszi és otthon majd szépen kikelnek.
AFP / DPA / Ton Koene
Ilyen felvezetés után Anna legszívesebben hazament volna, amit állapota miatt nem tehetett meg, a kórházban töltött két hete azonban az állandó rovarvizslatás és -iszony jegyében telt. Az utolsó benti éjszakáját pedig kénytelen volt átvirrasztani, mert a sötétben annyi csótány merészkedett elő, hogy szobatársai egyike – egy hetvenen túli, szintén rovariszonyos hölgy – szabályos sokkot kapott tőlük, nyugtatót kellett neki adni, utána pedig inkább egész éjjel felkapcsolva hagyták a villanyt. A fénytől kétségkívül megfogyatkoztak a rovarok, cserébe a szemüket sem tudták lehunyni a betegek.
Ezután az éjszaka után Anna állítása szerint reggel három csótánycsapdával jelent meg szobájukban a nővér, de hogy ezt miért nem tette meg korábban, miért kellett megvárni, míg egy idős beteg kis híján szívrohamot kap a rovarinváziótól, arra nem kapott választ. A probléma ráadásul – a még bent maradtak elmondása szerint – ezektől sem oldódott meg, a csótányok nem tűntek el, legfeljebb kevesebb lett belőlük.
Anna történetével megkerestük a kórház főigazgatóságát, egyebek mellett azt tudakolva, hogy általános probléma-e a rovarok jelenléte az intézményben, vagy csak ebben a részlegben, hogy mikor és milyen technológiával tartottak utoljára csótányirtást a kórházban, meggyőződtek-e annak hatékonyságáról, illetve, ha van, milyen akadálya van, hogy újabb irtást tartsanak. A főigazgatóság végül többszöri ígérete ellenére sem válaszolt kérdéseinkre.
Az Országos Epidemiológiai Központ csótányokról szóló figyelmeztető cikke szerint „ártalmuk részben fertőző betegségek terjesztésében nyilvánulhat meg, részben pedig allergiás reakciókat idézhetnek elő, de undorkeltésük miatt pszichés visszatetszést is kelthetnek.”
Megjelenésük és elszaporodásuk pedig higiénés szempontból különösen olyan helyeken kritikus, ahol kórokozók jelentős számban fordulhatnak elő – például kórházakban
vagy otthon ápolt fertőző beteg környezetében.
