Kocsis Györgyi: Arany élet

„Ha az Isten íródiák volna / S éjjel nappal mozogna a tolla / Úgy se győzné, ő se, följegyezni, / Mennyit kell a szegénynek szenvedni. / Aki szegény, az a legszegényebb, /  Fázósságát odadja a télnek, / Melegét meg odadja a nyárnak, / Üres kedvét a puszta határnak.” A fülszövegíró rendelkezésére álló terjedelem nem engedi, pedig most legszívesebben idemásolnám József Attila szívszorongató versét teljes egészében, merthogy a száraz hírlapírói nyelvezet olykor kevésnek bizonyulhat a legnyomasztóbb társadalmi problémák teljes súlyának érzékeltetéséhez.

E heti számunk több írása is a szociális kirekesztettség mélységeibe próbál ugyanis levilágítani. Az autizmus mellett – amiről Szellem rovatunkban olvashatnak – mindenekelőtt a hajléktalanságéba: Vélemény rovatunk mindkét cikke ezt, a kormány által immár – teljesen céltalan és hiábavaló – büntetéssel „orvosolni” kívánt társadalmi peremhelyzetet teszi nagyító alá. Az egyik szerző arra mutat rá, hogy a hajléktalanok mind eleve valamilyen hátrányból indultak, míg a másik azt a régóta tartó perverz állami újraelosztási gyakorlatot idézi fel, amely mindig a kevésbé rászorultak lakhatását támogatja. A lecsúszott hajléktalanokat lenézni hajlamos alsó középosztálybeliek számára figyelmeztető jel, ahogy a

 kormány őket is taszigálja lefelé a lejtőn

 – derül ki a lakástakarékok rapid megsemmisítéséről szóló, a Gazdaság rovatban megjelent elemzésből csakúgy, mint abból a Kőszeghy Lea szociológussal készült interjúból, amely bemutatja, miként kövezi ki lakáspolitikájával a Fidesz-kormány maga az emberek otthonvesztéséhez vezető utat.

Miközben pedig a Titanic halad a jéghegy felé, a legfelső táncparketten átrendezik a székeket. Generalisszimusz Orbán állítólag megelégelte, hogy túl sokan lopják – mármint a saját főtisztjei – az állami propagandára szánt közpénzeket, ezért most nonprofit állami alapítványba vonnák össze a kormányközeli média különféle lerakatait. Magyarország rovatunk cikke az új nagy-nagy-nagy állami médiamonstrum létrehozása kapcsán

a selyemzsinór várományosainak kilétét is latolgatja.

Eközben az állami és kormányközeli üzleti pozíciókért egymás nyakára lépő fidelitasos aranyifjaknak valószínűleg fogalmuk sincs arról, milyen nevetségesen hasonlítanak azokra az üresfejű régi KISZ-funkcikra, akik a nyolcvanas évek végi, halódó Kádár-rendszerben könyököltek előre a kinyíló gazdasági karrierlehetőségekért. Fókuszban rovatunk ebbe a – hm – sajátos atmoszférájú közegbe kalauzol el.

Átrendezik a berendezést az MNB-ben is, ahol nemrégiben titokzatos módon megtízszerezték Magyarország aranytartalékát. Mint a vele készült interjúban Surányi György volt jegybankelnök kifejti, ő fölöslegesnek és kockázatosnak tartja ezt a lépést, de hát nem mindenkinek jár egy rugóra az agya. Lehetséges például, hogy Matolcsy – aki, mint tudjuk, Orbán két jobbkeze közül az egyik – arra „gyúr”, hogy rövidesen mind a dollár, mind az euró elveszti tartalékvaluta jellegét, ekkor pedig az orosz rubel vagy a kínai jüan mégsem a legbiztosabb fogódzó, még ha e baráti nagyhatalmak agresszív nyomulása – lásd a Világ rovatot a Balkánról – nincs is kormányunk ellenére. Ez esetben persze a megtakarításképes honpolgárok számára sem éppen a legelőrelátóbb akció államkötvényt vásárolni, holott – mint Gazdaság rovatunkban olvasható – most már a nyugdíjasokat is behúzná a magyar állam finanszírozói közé a kormány. „Ne tarts minden tojást egy kosárban!” – szólt a híres befektető, André Kosztolányi örökbecsű tanácsa. Ha már ebben a kockázatos országban élünk, kövessük az MNB példáját, tartsuk tartalékainkat mi is inkább aranyban!

A szerző a HVG szerkesztője