Kocsis Györgyi: Nemzeti operett

Rendszeres szubjektív lapajánlónk célja, hogy lehetőleg szórakoztató „összekötő szöveggel” ellátva ajánlja a tisztelt nagyérdemű figyelmébe aktuális lapszámunk legfontosabb cikkeit. Az e heti „felkonf” azonban olyan, említés nélkül nem hagyható eseménnyel kénytelen indítani, amely nem szerepelhet a nyomtatott lapban, így olvasóink csak a HVG online változatából tájékozódhatnak róla kiküldött tudósítónktól. Jóval lapzártánk után fejeződnek be ugyanis az Egyesült Államokban a minden korábbinál feszültebb légkörben zajló félidős kongresszusi választások, amelyek talán a két évvel ezelőtti Trump-győzelemnél is nagyobb hatást gyakorolhatnak majd a világpolitikára, benne az Európai Unió, az utóbbin belül pedig Magyarország jövőjére. Több írásunkat ezen - a lapzárta idején - ismeretlen tényező fényében érdemes böngészni, köztük mindenekelőtt a Világ rovat két cikkét, amelyek az EU két vezető nagyhatalma – következésképp az európai integráció – irányítási kockázatait elemzik. Németországban a fő bizonytalanságot az jelenti, vajon ki tudja-e cselezni Angela Merkel a pártja elnökségére pályázókat, és marad-e kancellár 2021-ig, míg Franciaországban az, hogy a személyes népszerűségéből jócskán vesztett Emmanuel Macron államfő pártja bizonyítani fog-e a jövő tavaszi európai parlamenti választásokon.

Merkelnek és Macronnak persze nagy pechje, hogy elfelejtették még közkedveltségük csúcsán sebesen lebontani országukban a demokráciát, a jogállamot és a szabad sajtót (igaz, alkotmányos, politikai és kulturális okokból erre akkor sem lett volna módjuk, ha eszükbe jutott volna), így aztán

csak irigykedhetnek, hogy Orbán Viktor Magyarországa a stabilitás bástyája lett a kontinensen.

Mint a legfrissebb Medián-felmérésből kitűnik, a Fidesz népszerűsége hamar kiheverte a Sargentini-jelentés okozta kisebb szeptemberi visszaesést. A családtámogatásokról szóló úgynevezett nemzeti konzultáció közepette aligha ingatja meg ezt az állapotot, hogy a kereszténydemokrata kormány – mint Magyarország rovatunkban olvasható – történetesen mindenszentekre időzítve, két nap alatt rúgott ki közel 7 ezer közszolgát az állásából (hogy mire kellhet az így megspórolható költségvetési forrás, arról kicsivel lejjebb), de az sem, hogy

a magánembereket bűncselekmény gyanúja és bírói engedély nélkül megfigyelő központosított állami térfigyelő kamerarendszer épül ki.

Fókuszban rovatunk ír arról, hogy e nagyszabású konstrukció anyagi haszonélvezője és egyben politikai felügyelője várhatóan nem más lesz, mint a rendszereken és kormányokon át velünk élő Pintér Sándor belügyminiszter-kémfőnök.

Bocs, ha az ígérettel ellentétben a fentiek eddig nem voltak eléggé szórakoztatóak, ez most jön. Mire is kell a költségvetési pénz? Természetesen a megújult vezetésű Operettszínház finanszírozására. Maga Alföldi Róbert sem tudná jobban megrendezni azt a bohózatot, amelyben – mint Magyarország rovatunk cikkéből kiderül – a honi kultúrharc olyan nagy nevettetői, mint például a Nemzeti Színházat igazgató Vidnyánszky Attila, az Operett élén eddig állt Lőrinczy György és az exminiszter Lázár János kergetőzik, hogy azután az állami lóvét egy jobbról beugró operaénekes és egy, a balettcipőt kormánypárti Martens bakancsra váltó táncos csenje el. A nyertes pályázatokból megtudható, hogy

az Operettszínház a jövőben az országról alkotott belső és külső kép meghatározó eleme lesz, mégpedig úgy, hogy az elsők között a Háry Jánost fogják színre vinni.

Ne csodálkozzunk: olyan országban élünk, ahol a kulturális államtitkár cirkuszigazgató.

A szerző a HVG szerkesztője