Elek István
Elek István

Ez a lényeg. Vagyis ennek már régen evidenciának kéne lennie.

Épp egy esztendeje adtam közre két részben az ellenzéki összefogást sürgető terjedelmes cikkem az akkor még létező Magyar Nemzetben. Egy hónapra voltunk a hivatalos választási kampány kezdetétől. Az ellenzéki pártok vakon meneteltek az újabb katasztrófa, az újabb megsemmisítő választási vereség felé. Látni való volt, hogy semmit sem tanultak a 2014-es kudarcból, azóta sem néztek szembe a valóságos helyzetükkel, és ha csak nem történik valami csoda, 2018 tavaszán újra össze fogják hozni a kétharmados többséget a kormánypártoknak, a demokratikus homlokzat mögött épített, őszintétlen orbáni önkényuralom pallérainak.

Nem akartam elhinni, vagy inkább csak nem akartam belenyugodni, hogy az ellenzéki pártvezetők és véleményformáló híveik még mindig képtelenek felfogni, ami az internetes vitafórumokon már a saját szavazóik jelentős és érezhetően egyre növekvő részének is nyilvánvaló volt, hogy a saját pártjuk érdekét is, és a rendszer menesztését, vagyis az ország érdekét is ugyanaz a magatartás szolgálhatja a legjobban. Ha legalább az egyéni választókerületek minél nagyobb részében, a Jobbiktól a DK-ig a teljes ellenzéket átfogó együttműködéssel indítanak egyéni jelölteket. Vagyis megteremtik az egy az egy elleni küzdelem lehetőségét. És ezzel a kormánypártok ellen fordítják az őket kedvezményező, szélsőségesen aránytalan választási rendszer logikáját. Amelyet a kormánykoalíció kifejezetten az együttműködésre képtelen, tagolt ellenzékre számítva alkotott meg. Még a 89-90-es politikai rendszerváltással létrehozott liberális demokrácia hatalommegosztásra épülő rendszerének alkotmányellenes felszámolása során, 2011 végén.

Az ellenzék természetesen sokkal hatékonyabban hasznosíthatta volna az anyagi és szellemi erőforrásait, ha a rendszerváltó minimum programjában és a közös vagy legalább a koordinált jelöltállításban már jóval a választási kampány előtt meg tudtak volna állapodni. Nagyobb lehetett volna a mozgósító erejük, és a végén sokkal jobb eredményre számíthattak volna. De az egymás erősségeit figyelembe vevő kölcsönös visszaléptetésekkel az egy az egy elleni helyzet előállítására a választókerületek jelentős részében még az után is lett volna lehetőségük, hogy már hivatalosan bejelentették a jelöltjeiket. Egészen a szavazás kezdetéig lett volna rá lehetőség.

A választáshoz közeledve egyre többen, egyre erősebben ösztökélték erre a pártvezetőket cikkekben, interjúkban, internetes fórumokon, petíciókkal. Látva az ellenzéki pártok rendületlen menetelését a zsákutcába, a korábban alakult együttműködést szervező, civil nyomásgyakorló csoportokhoz újabbak társultak, és egyre összehangoltabban dolgoztak azon (Közös Ország Mozgalom, V18, Egy jelölt a változásért, Számolj Te is!, Nyomtass Te is!, 0Rendszerváltozás 18 stb.), hogy mentsék a még menthetőt, és legalább egy részét elvégezzék annak a munkának, amit az ellenzéki pártoknak kellett volna elvégezniük, hónapokkal, évekkel korábban. Hogy körvonalazzanak valamiféle rendszerváltó közös minimumot. Hogy erősítsék az egymás iránti bizalmat az ellenzéki pártok szavazóiban. A legvégén pedig, hogy ha a visszaléptetésekben mégsem sikerülne megegyeznie a pártoknak, legalább a legesélyesebb ellenzéki jelöltek megnevezésével segítsék a mindenáron kormányváltást akaró, és ezért átszavazni kész választókat.

A mozgalomnak új lendületet adott a hódmezővásárhelyi polgármester választás. A független Márki-Zay Péter győzelme felmutatta, hogy a legszélesebb ellenzéki összefogás igenis sikert hozhat. A kormánykoalíció ráadásul 19-re lapot húzva maga is látványosan az ellenzéki összefogás elmélyítésének propagátorai közé állt, amikor olyan óriásplakátokkal szórta tele az országot, amelyen Vonától Gyurcsányig a teljes, kerítésvágóval felszerelt ellenzéki vezérkart átöleltette Sorossal.

Az ellenzéki pártoknak azonban sajnos ez is kevés volt. A legutolsó pillanatig ment a huzavona a visszaléptetések körül. És még az említett civil szervezetek tudatosító, szervező munkáját is inkább csak hátráltatták, mintsem segítették. Ha történt is néhány visszalépés a végjátékban, amelyek mandátumot eredményeztek, ezek is többnyire egyéni belátásból, a pártok hivatalos álláspontja ellenére, függelemsértés árán történtek.

Az ellenzéki pártok vezetői nem akartak, nem tudtak élni a lehetőségeikkel. A kampány finisében sem voltak képesek a valósághoz igazítani a stratégiájukat.

Hogy közelebbről melyikőjük miért nem, arról még ma sem lehet pontos képünk. Mert jellemző módon a megsemmisítő választási vereség után sem érezték szükségét, hogy őszintén szembenézzenek magukkal, és elszámoljanak a cselekedeteikkel és mulasztásaikkal. Illetve levonják a megfelelő következtetéseket abból, hogy az önáltató, hibás stratégiájukkal ismét összehozták a kétharmadot a kormánypártoknak. Pedig ezzel nemcsak a saját párttagjaiknak tartoznak, hanem azoknak a százezreknek, millióknak is, akik az iránymutatásukat követve egyetlen nyerő ellenzéki helyett csak egymással is versengő ellenzéki vesztesekre szavazhattak. És ezzel szándéktalanul maguk is hozzájárultak a Fidesz–KDNP újabb fölényes győzelméhez.

Összességében persze nyilvánvaló, hogy a kampányidőszakban azért nem tudtak már átváltani a zéró összegű öngyilkos játszmáról a nyertes-nyertes játszmára, mert idejekorán elmulasztották elvégezni a szoros választási együttműködéshez szükséges helyzettisztázó, programalkotó és bizalomépítő munkát.

Enélkül valóban csodára lett volna ehhez szükség. A valóságismeret és a lényeglátás, az okos számítás és a kockázatvállaló képesség, az önzetlenség és az egymás iránti jóhiszeműség erényeinek egyszerre kellett volna megszállnia és megihletnie ezeket a pártokat, hogy a végén egyik pillanatról a másikra mégis létrehozhassák azokat az egyezségeket, amikre szükség lett volna. És erőiket egyesítve feküdhessenek neki aztán a választási kampány hátralévő heteinek.

Akkor talán sikerülhetett volna.

Ezt korántsem az utólagos bölcsesség mondatja velem. Szűk három hónappal a választás napja előtt nem véletlenül kezdtem már az említett cikket is azzal a felütéssel, hogy talán az utolsó utáni pillanatban vagyunk, amikor „még átállíthatjátok a váltókat”.

Ezt a csodát akartuk  előhívni, elővarázsolni, akik cikkekkel, nyilatkozatokkal, a sikerre vezető együttműködés útitervével, a pártvezetőknek szóló nyílt levelekkel és nem nyilvános üzenetekkel is a szavazás napjáig győzködtük az ellenzéki pártokat, hogy térjenek végre észhez, vegyék le magukról a szemellenzőt, és nézzenek szembe a valósággal, hogy egyedül semmire sem juthatnak.

Mindhiába.

2014 után másodszor is megtörtént, aminek nem kellett volna megtörténnie, ha az ellenzéki pártok a maga jelentőségének megfelelően értékelik azt az alkotmányellenes folyamatot, amelynek eredményeként 2010–2012 között, az Alaptörvény negyedik módosításával bezárólag lényegében végbement a 89-90-es politikai rendszerváltással létrehozott, nyugati típusú, vagyis hatalommegosztásra épülő, és döntően épp ezért liberálisnak, vagyis szabadelvűnek, szabadságközpontúnak nevezhető demokrácia rendszerének felszámolása. És levonják ebből az elkerülhetetlen következtetést. Hogy már nem lehet csupán kormányváltás a céljuk, az igazi feladat a rendszerváltás. Ebben pedig a többi rendszerellenzéki pártra szövetségesként kell tekinteniük, ha egyebekben ellenfelek is.

A gyászos eredményű választás után pontosan az következett, ami várható volt.

Ellenzéki stratégiákról

Bojár Gábor: A májusi választás tétje

Hegedűs Dániel: Ellenzéki bipoláris depresszió

Jávor Benedek: Kérem a téteket!

Az ellenzéki pártok mély depresszióba estek. A csalódott ellenzéki választók pedig civil aktivisták hívására, ellenzékváltást hirdető és együttműködést követelő, százezres ellenzéki tüntetéseken kiáltották világgá, hogy mi vagyunk a többség. Ami az ellenzékre leadott szavazatok összesített száma szerint igaz is volt. Mi, ellenzéki szavazók voltunk a többség, a pártjaink által zsákutcába vezetett, magára hagyott többség. E tüntetések azonban valójában már és még csak a gyászmunkát végezhették el. Új medret szabni az ellenzéki történéseknek nem voltak képesek.

A lecsendesedésük után a nyilvánosságot késő őszig, tél elejéig a kormánykoalíció újabb és újabb csapásainak bénult, eszköztelen elszenvedése uralta. Az ellenzéki pártok vezetőinek céltalan botorkálása a pártjuk romjai, a Parlament és a még fennmaradt ellenzékbarát tv-stúdiók között. Egyfelől az önsajnálat, a felelősségáthárítás, a vádaskodás ismerős rutinja az őszinte számvetés helyett, némely pártoknál a biliborogatás színpadias jeleneteivel megtűzdelve. Másfelől pedig a meddő ellenzéki felháborodás és tiltakozás az ellenzék életterének megjósolt további szűkítését, az újabb kormányzati határátlépéseket, a korábbiaknál is szemérmetlenebb és kíméletlenebb támadásokat tapasztalva. A kormánytól független civil társadalom és sajtó fórumaival, az egyetemi világgal, a CEU-val, az Akadémiával szemben.

Mindezek után az a történéssor, aminek múlt év végétől tanúi lehettünk a Parlamentben a túlórabővítésről és a közigazgatási bíróságokról szóló törvény megszavazása kapcsán, majd az utcán, az MTVA előtt és odabent a székházban, már csakugyan csodaszámba ment. Mintha egy varázspálca intésére ébredtek volna fel valami mély álomból az ellenzék pártjai.

Hogy a választás után miért volt szükségük újabb háromnegyed évre és a kormányzati semmibevétel és megaláztatások újabb sorozatára, hogy magukra eszméljenek, és a politikusaik boldog örömmel ismerjék fel egymásban a sorstársat a tüntetések színpadán, és elkezdjék a lépéseiket összehangolni, rejtély előttem. De mindenesetre örömmel látom.

Most már csak az a kérdés, hogy miért nem követi ezt a következő logikus lépés, a közös választási lista felállítása az Európai Uniós választásra.

Néhány politikai autista ugyan változatlanul nyomja a választás előtti szövegeit. A „rasszista” Jobbikkal nem lehet, a „szemkilövető” Gyurcsánnyal nem lehet. De érdemi ellenérvvel én még nem találkoztam. Mert azt ugye nem lehet komoly ellenérvnek tekinteni, amit a Momentum két politikusnőjének interjújában olvastam, hogy most végre minden ellenzéki párt megmutathatja magát az összefogás kényszere nélkül. Ez ugyanis vicc. Tessék nézegetni a közvélemény-kutatási adatokat. Háromnegyed éve volt a legutóbbi megméretés. Értem én, hogy a momentumosok az utcai aktivitásuk nyomán kicsit ma jobb eredményre számítanak, mint néhány hónapja. De miért kéne ezt a népszerűségnövekedést rögtön aprópénzre váltani?

Az igaz, hogy más az uniós választási rendszer, mint a tavaly tavaszi országgyűlési volt, de az is igaz, hogy az ötszázalékos választási küszöböt el nem érő pártok szavazatai most is a kukába kerülnének. Illetve a kormánypártok mandátumszámát növelnék. A közös listával fellépő rendszerváltó ellenzéknek viszont jó esélye lenne rá, hogy kisebbségbe szorítsa a kormánypárti listát. És mi sem hiányzik jobban az őszi önkormányzati választás előtt az ellenzéknek, mint egy önbizalomerősítő siker.

Az összefüggés persze fordítva is igaz. Mivel az őszi önkormányzati választáson a megindult tapogatózásokból sejthetően az ország településeinek jelentős részében már közös polgármester-jelölttel és közösen támogatott képviselőjelölti listával készül fellépni az Orbán-rendszerrel valóban szemben álló ellenzék, ennek az előkészületi folyamatnak is segíthetne, hiszen felbecsülhetetlen bizalomerősítő hatása lenne az ellenzéki szavazótáborok közötti viszonyra, ha az ellenzéki pártoknak már a május végi EU-s választásra sikerülne egyeztetni a szempontjaikat és összefésülni az érdekeiket. És felmutatni ezt egy közös listával. Függetlenül attól, hogy végül a mandátumok száma szerint mennyire lesz sikeres az összefogás.

És én akkor a kormánypárti lista kisebbségbe szorításának nem lényegtelen európai politikai tétjéről még egy árva szót sem szóltam.

Azzal indítottam ezt a cikket, már régen evidenciának kéne lennie, hogy az Orbán-rendszer ellenzékének közös listával kell megjelennie a májusi választáson. Igen, mert azoknak, aki a kormányellenzéki szerepet képesek alárendelni a rendszerellenzéki fellépés érdekének, egyetlen lényeges kérdésük lehet, mi hozhat több mandátumot az ellenzéknek, mi eredményezhet sikeresebb ellenzéki szereplést. Mivel még az ellenzői sem állítják azt, hogy a közös lista kevesebb mandátumot hozhatna az ellenzéknek, mint ha külön indulnának a pártjai, a kérdés szerintem eldőlt.

Ha azonban valakinek mégis szüksége lenne még részletes, meggyőző érvekre, hogy belássa a közös listát szorgalmazók igazságát, olvassa el Jávor Benedek kiváló cikkét itt a hvg.hu-n vagy Kozák Mártonét a január 11-i Élet és Irodalomban. Aztán mielőbb sorakozzon fel a közös listát sürgetők közé.

Hogy együtt üzenhessük meg az ellenzéki pártoknak, örömmel tapasztaljuk az elmúlt hetekben az együttműködési hajlandóságuk erősödését az Orbán-rendszerrel szembeni társadalmi ellenállás szervezésében és képviseletében. Jó úton járnak. Épp ezért azt javasoljuk, hogy minél előbb tegyék meg e folyamat következő logikus lépését. A rendszerellenes pártok az Európai Uniós választásra készülve ne csupán a kampányukat hangolják össze, hanem egyezzenek meg közös egyéni jelöltekben és egyetlen közös listában. Hogy a májusi választáson a rendszer ellenzőinek képviselői egy az egyben állhassanak szemben az önkényuralmi rendszert építő kormánypártok jelöltjeivel és listájával. Az orbáni alkotmányellenes önkényuralom ellenfeleinek társadalmi tábora az önkényuralom támogatóival. És e választást az Orbán-rendszer felszámolásáért folytatott küzdelem fontos állomásává tehessük.

Ne kövessék el újra azt a hibát, amit a tavalyi országgyűlési választáson, hallják meg idejekorán a társadalom követelését a legszorosabb és ezért leghatékonyabb választási összefogásra!

Legyen HVG pártoló tag!

Köszönjük a több mint 4000 tagnak és támogatónak, akik idáig 45 millió forinttal segítették munkánkat.
2019-ben is olyan exkluzív sztorikat fogunk olvasóinknak bemutatni, mint tavaly a kamupártok pénzlenyúlásai, Lázár János bécsi videójának háttere vagy a szlovákiai újságírógyilkosság magyarországi szálai.
Ha önnek is fontos a minőségi újságírás, csatlakozzon!
Köszönjük a több mint 4000 tagnak és támogatónak, akik idáig 45 millió forinttal segítették munkánkat.
2019-ben is olyan exkluzív sztorikat fogunk olvasóinknak bemutatni, mint tavaly a kamupártok pénzlenyúlásai, Lázár János bécsi videójának háttere vagy a szlovákiai újságírógyilkosság magyarországi szálai.
Ha önnek is fontos a minőségi újságírás, csatlakozzon!
Semjén a svéd nagykövet bekéretéséről: Legalább lesz alkalmuk bocsánatot kérni

Semjén a svéd nagykövet bekéretéséről: Legalább lesz alkalmuk bocsánatot kérni

A Microsoft szerint megpróbálják majd meghackelni az EP-választást

A Microsoft szerint megpróbálják majd meghackelni az EP-választást

Ez már tényleg egy korszak vége: a Samsung feladta a Blu-rayt

Ez már tényleg egy korszak vége: a Samsung feladta a Blu-rayt

Tovább drágulhat a kenyér

Tovább drágulhat a kenyér

Csalók éltek vissza a Nemzeti Közművek nevével

Csalók éltek vissza a Nemzeti Közművek nevével

Lehet, hogy ez egy kínai BMW-koppintás, de nem néz ki rosszabbul

Lehet, hogy ez egy kínai BMW-koppintás, de nem néz ki rosszabbul