Ma az Orbán és az elkábított többség közti társadalmi szerződésnek a következő a lényege: Orbán nemzeti fölényérzetet és könnyen megszerezhető büszkeségekkel telített identitástudatot ad nekik, amiért a többség őt cserében Istennek, de minimum vallási vezetőnek látja.

Ezért teljesen érdektelen, hogy Orbánnal mi történik a földi világban, hiszen a személye a szakrális dimenziókban van jelen, a földies tulajdonságai vagy egyáltalán nem is látszódnak, vagy teljesen érdektelenek. Orbán tehát a többség szeme előtt soha nem fog amiatt megbukni, mert lop, csal és akár elképesztő szemérmetlenséggel urizál. Pénzügyi manipulációinak leleplezése tehát ugyan nélkülözhetetlen, de a legkisebb hatásfokú politikai program, ami egyébként látható is. Hiszen lényegében évek óta mindent tudunk róla, ez mégsem számít semmit.

A kérdés tehát az, hogy miként lehet meggyőzni a társadalmat egyrészt ennek a szerződésnek a mérhetetlen erkölcstelenségéről, másrészt pedig ezzel összefüggésben arról, hogy Orbán működésében az erkölcsi rombolás, a folyamatos hazudozás, a fogalmak gyökeres átírása, a jogrend lebontása és a társadalom következetes kettévágása az iszonyatos nagy károkozás.

Ez nem könnyű feladat, de néhány megoldási próbálkozást máris kilőhetünk.

Azt például első helyen, ha a másik oldalon hazafiságban kezdenek versengeni vele, ahelyett, hogy kimondanák: a hazafiság önmagában egy nagy semmi. Ez se nem politikai program, se nem értékmérője egy ember hasznos tevékenységeinek.

Már csak azért sem az, mert a hazafiság nem egy colstokkal mérhető, pontosan bizonyítható dolog. Bizonyítsd be, hogy neked több szőrszál áll fel a hátadon a Himnusz hallatán, mint a másiknak! Nem tudod bizonyítani, de ráadásul nem is kell, mert attól nem leszel se jobb, se hasznosabb, ha hárommal több, mint a szomszédodnak.

A hazafiság egy érzelem, egy viszonyulás, amelyről mindenki azt mond, amit akar, és akár akkorát is hazudhat róla, amekkorát nem szégyell – pontosan úgy, ahogyan Orbán és nemzetrontó társasága azt ma teszi. Az ugyanis nem hazafiság, hogy származási-etnikai alapon akarok egységet létrehozni egy országban, miközben a politikai tevékenységemmel a földig rombolom az ország presztízsét a felvilágosult világ előtt.

A hazafiság éppen ezért legfeljebb a kísérő jelzője lehet az olyan cselekvéseknek, amelyek viszont valóban mérhetőek. Emellett egyáltalán nem a feltétele annak, hogy valaki jót tegyen és hasznos dolgokat hozzon létre. Igenis mindenkinek jogában áll éppen nem szeretni a hazáját, például mert annak állama ocsmányul bánik vele, vagy mert a kormány által gerjesztett, gyűlöletekkel terhelt közhangulat egyszerűen undorító és kibírhatatlan.

Ma rengeteg olyan ember dolgozik azon, mondhatni reggeltől estig – tehát szorgalmas hazafi módjára –, hogy jobb ország váljék ebből az országból, mint amilyen ma, miközben kifejezetten undorodik már attól, amiben élnie kell.

Az semmi, de ha őszinték lennének magukhoz, a hazafiságot harsogó jobboldaliaknak kéne a leghangosabban kimondaniuk, hogy náluk jobban kevesebben utálják ezt az országot, kevesen elégedetlenebbek vele. Hiszen mást se hallunk tőlük, mint hogy az még mindig teli van a számukra mérhetetlenül ellenszenves „kommunistákkal” (ugyan, hol a francban láthatnak ilyeneket?!), meg liberálisokkal, és hogy ez számukra mennyire elviselhetetlen. Hogy úgymond még mindig az egész országot ezek uralják.

Hát akkor ki van itt egyáltalán, aki hazafinak lenne mondható, aki valóban szereti is ezt a hazát? Csupa egymásra vicsorgó, habzó szájú gyűlölködőt látni, minden oldalon.

Úgyhogy hagyjuk már ezt az egész témát, hagyjuk a hazafiság bizonygatását, pro és kontra, látszik, hogy ezzel semmire se megyünk. A haza amúgy is elvont fogalom, a hozzá való viszonya mindenkinek a magánügye, ahogy a vallásának, világnézetének is annak kéne lennie.

Itt csak azok a pártok tudnának változást elérni, amelyek nem manipulálnak ezzel a fogalommal, hanem merik vállalni, hogy kiiktatják a szótárukból, és nem tekintik önmagában értékmérőnek. Akik mernek országról és társadalomról beszélni ott, ahol az ellenfeleik a „haza” és a „nemzet” fogalmait pufogtatják.

Amitől pedig igencsak sokan megkönnyebbülnének. Hiszen végre fölmentenék őket az alól, hogy miközben éppen vicsorítanak a fogaikkal, és görcsöt kap a kezük az ökölbe szorulástól, azt kelljen hazudniuk, hogy nincs is náluk senki, aki szerelmesebb lenne ebbe az egészbe, ami itt van.