Az európai pártcsaládok csúcsjelöltet választanak maguknak, akik programot hirdetnek az európai parlamenti választások előtt. A riválisok nyilvános viták során védik meg álláspontjukat, majd a voksolás után az lehet az Európai Bizottság elnöke, aki a pártcsaládjával a legjobb eredmény érte el, vagyis a legnagyobb strasbourgi frakciót alakíthatja. Ez az elv, de fontos megjegyezni, hogy ezt előírás nem rögzíti.

A szerződés azt mondja ki, hogy az állam- és a kormányfőkből álló Tanács tesz javaslatot az Európai Bizottság elnökének személyére, a végső szó pedig a Parlamenté, amely az előterjesztést szentesítheti vagy visszadobhatja.

Jelen állás szerint a demokrácia erősítését szolgáló csúcsjelölti rendszer tehát azon múlik, hogy

• a Tanács azt mennyire veszi komolyan a választás eredményét,
• és a Parlament milyen erőket mozgat meg, hogy a legnagyobb frakció jogát a kormány- és államfőkkel szemben érvényesítse.

Öt évvel ezelőtt Jean-Claude Juncker volt a néppárti csúcsjelölt, és a választások győztese. A Tanácsban viszont jelentős volt az ellenállás személyével kapcsolatban. A szocialisták csúcsjelöltje, Martin Schulz azonban a Parlamentben alkut kötött Junckerrel, és mivel a két frakciónak többsége volt a testületben, megüzenték a Tanácsnak, hogy ők csak a csúcsjelölt személyét tudják elfogadni a Bizottság élén (Schulz pedig vigaszágon EP-elnök lett).

Idén két csúcsjelöltet neveztek meg a pártcsaládok. Manfred Weber a volt finn kormányfővel szemben nyerte el 2018 novemberében a néppárti jelöltséget – Orbán Viktor és a Fidesz támogatásával. Frans Timmermans pedig a szocialisták jelöltje lett az MSZP szavazataival (a DK nem tagja a pártcsaládnak, csak a frakciónak). A harmadikként emlegetett csúcsjelölt, Margrethe Vestager mindössze a liberálisok hét vezetőjének egyike volt, és a választás estéjén jelentette be igényét Európa legfontosabb posztjára.

A néppártiak és szocialisták jelöltje a kampány során televíziós vitákon állt ki egymás ellen, de szavazólapon csak a hazájukban voltak. Weber és Timmermans listavezetőként egyébként megnyerte Németországban, illetve Hollandiában a májusi EP-választást. Kettejük demokratikus legitimációja ebben a két országban tehát megkérdőjelezhetetlen.

De Magyarországon?

Orbán Viktor május elején előbb Matteo Salvini olasz belügyminiszter, majd Heinz-Christian Strache (idő közben lemondott) osztrák alkancellár oldalán megüzente: a néppárt jelenlegi irányvonalát nem tartja helyesnek, Manfred Weber pedig alkalmatlan a Bizottság vezetésére. Abból indult ki ugyanis, hogy a populista erők áttörését hozza majd az EP-választás, és akkor teljesen új opciók nyílnak majd meg előtte. Elszámolta magát. Strache megbukott még a voksolás előtt, és hiába teljesített jól Salvini, a kontinens nacionalista erői gyengébben szerepeltek a vártnál, míg a középen és attól balra álló erők összességében izmosabbnak bizonyultak a prognózisokban jósoltnál. Orbán arcán május 26-án este látni is lehetett a csalódottságot. Akkor mégis Weber lesz a befutó?

Azt bizton állíthatjuk, hogy Orbán saját érdekből harcolt Weber ellen. Egy általa megsértett embert nyilván nem akart látni a Bizottság élén. De az ő személyes érdeke ez alkalommal megegyezett a magyar szavazók akaratával.

A 21 magyar EP-képviselő közül egyetlen egy sem kapott egyértelmű felhatalmazást bármelyik csúcsjelölt támogatására.

Miért?

• A Fidesz-KDNP szavazói tudták, hogy az európai konzervatívokat erősítik voksukkal, de hangsúlyosan nem Manfred Webert.
• A DK szavazói ugyan kiindulhattak abból, hogy az európai szocialistákat támogatják, de Timmermans nem volt hivatalos csúcsjelöltjük, és Gyurcsányék a voksolás után a liberálisok ajánlatát is meghallgatták, hátha oda csapódnak.
• A Momentum mellszélességgel vállalta a liberális identitást, de ott meg Vestager maradt takarásban az urnák lezárásáig.
• Az MSZP ugyan megszavazta Timmermanst, és többször fogadta is Magyarországon, de ők voltak „az egyetlen közös lista”, amelyről a zöld frakcióba pályázó Párbeszéd-politikusok is voltak. A végül bejutott egy szem szocialista így olyan szavazókat is képvisel, akiknek Timmermans nem volt embere.
• A Jobbik pedig ugyanolyan apátlan-anyátlan Európában, mint Magyarországon.

Legközelebb tehát Ujhelyi István van ahhoz, hogy a csúcsjelölteket Orbánon számon kérje. A helyzet ugyanakkor az, hogy a magyar kormányfő demokratikus legitimitással járt el:

• a szabályok szerint neki van joga a Tanácsban személyi javaslatot tenni, így szolgaian nem kell követnie Európa összes választójának akaratát,
• a Tanácsban a tavaly április választások adnak legitimációt szavának,
• a most képviselt véleménye pedig megegyezik a magyar választók EP-választáson kifejezett akaratának.

Bár a helyzetet véletlen szülte, és joggal hihetjük, hogy Orbán nem a magyarok akaratának hű szószólójaként választotta meg európai politikáját, pillanatnyilag a demokráciát Merkelen és Macronon kell számon kérni, nem a magyar kormányfő. Ha tesztelni akarja valaki Orbán demokratikus elkötelezettségét, írja megkerülhetetlen szabályba a csúcsjelölt megválasztását.