Szilárdan benne van a magyar társadalomban a tekintélyelvű berendezkedés, a mentalitásnak a Horthy- és a Kádár-rendszer is megfelelt. A liberális demokrácia nem idomult ehhez, ám a következő tekintélyelvű rendszer Orbán Viktor vezetésével újra tökéletesen megfelelt ennek - adta meg a választ Síklaki István szociálpszichológus arra, miért vagyunk "Kádár népe", és miért tartunk itt a rendszerváltás után 30 évvel. Azt mondja, csak a felszínen volt polgári átalakulás 1900 környékén, a feudalizmus a gyarkolatban szilárdan megmaradt. A tekintélyelvű vezető iránti vágy tehát régről eredeztethető.

A tekintélyelvűség abban is megnyilvánul, hogy az ember nem a saját erejére, tehetségére támaszkodik, hanem az államhatalomtól vár megoldást. Ez a fajta hozzáállás volt jellemző a Horthy- és a Kádár-rendszerre, és ez tért vissza most is.

Jólétet, de azonnal

Érdemes megnézni, hogyan fordultak rá a magyarok 1990-re: egy hónappal a köztársaság kikiáltása előtt a magyarok azt mondták, a Kádár-rendszerben a legjobb az ingyenes oktatás (61 százalék), az ingyenes orvosi ellátás (58 százalék) és az államilag garantált nyugdíj (55 százalék). A felmérést végző Közvéleménykutató Intézet megjegyezte, "ezeket a többség vélhetően meg is akarja tartani." A rendszer egyik legfontosabb erénye a biztonságérzet volt.

A történelmi közgondolkodásban is tetten érhető az utóbbi harminc év legfőbb játékszabálya, az, hogy a társadalom a mérsékelt gazdagodási lehetőségek és a korábbi tömeges zaklatásoktól mentes, békés élet fejében lemondott szabadságjogainak gyakorlásáról

- emelte ki annak idején a hosszú évekig titkos kutatásból az Origo.

Az "átmenet országaiban" a rendszerváltást az emberek túlnyomó többsége támogatta és helyeselte, Magyarországon elég nagy csalódás lett már az eleje is. Ferge Zsuzsa szociológus írja egy 1996-ban megjelent tanulmányában, hogy itthon a rendszerváltás megítélése negatívabb, az emberek veszteségérzete nagyobb, mint másutt.

Szokatlanul nagyra nõtt a távolság a polgárok várakozásai és a tényleges tendenciák között.

Ferge akkor azt írta, amennyire az adatokból megítélhető, nem különleges magyar pesszimizmusról van szó: a pozitívumokat, például a politikai szabadságot biztosító struktúrák erõsségét értékelik az emberek, ám "a mindenki által magasra értékelt biztonságok egy részének megrendülése sokakat nagyon rosszul érint."

De mire is vágytak a magyarok? Természetesen a jólétre. Síklaki István azt mondja, az ország felszabadulásához, a szuverenitáshoz rögtön társult az a szegénység "hagyományából" eredő materiális vágy, hogy ezzel egy csapásra a nyugathoz fogunk tartozni, ebből következően jelentős mértékben közelít ahhoz az életszínvonalunk is.

Egy anyagias elvárás társult a rendszerváltáshoz, ebből fakadt a lelkesedés, hogy mi akkor ugyanolyan demokrácia leszünk, mint a nyugat, beköszönt itt is az irigyelt jólét. A felelősségvállalás, a teljesítményelv és hasonló értékek nem voltak emögött.

Szerinte érdekes módon a szabadság a hétköznapi szinten először abban nyilvánult meg, hogy hiánygazdaságból hirtelen árubőségbe jutottunk, szabadon választhattunk a különböző termékek és szolgáltatások között, tehát "a fogyasztói társadalom megjelenése összekapcsolódott a szabadságérzettel."

Hamar lett 100 forint a hideg lángos

Közvetlenül a rendszerváltás után, 1991-ben a magyarok 40 százaléka tartotta jobbnak a Kádár-kort, négy évre rá már az 51 százalék mondta ugyanezt. Nem véletlen, hogy 1999-ben a magyarok Kádár Jánost "választották" a XX. század legnagyobb politikusának, akkorra már a magyar kétharmada élte meg kudarcnak a rendszerváltást. A Kádár-rendszer iránti nosztalgia azóta is töretlen, két éve a relatív többség, 42 százalék azt mondta,

az elmúlt 100 év rendszerei közül még mindig a kádári volt a legjobb időszak.

Az ifjúságkutatások alapján kimondható az is, hogy a nosztalgia öröklődik: tavaly a 40 év alattiak többsége úgy gondolta, 40 éve jobb volt az élet. Bár Síklaki szerint ők inkább a létbiztonságot idézhetik fel nosztalgikusan és nem az ahhoz párosuló "hihetetlenül igénytelen" rendszert. Sokan helyezik a jólétet a demokrácia elé, de ez is mélyen gyökerezik - magyarázza a szociálpszichológus:

sok generációba ivódott bele történelmileg, hogy életben kell maradni. A Kádár-rendszer a maga igénytelen szintjén, de mégiscsak minimálisra csökkentette az egzisztenciális bizonytalanságot. A vérünkben van, hogy valahogy meg kell élni, ehhez képest az egyéni szabadság és az ehhez kapcsolódó demokratikus értékek a második vonalban vannak.

Demokrácia, diktatúra, orbáni demokrácia

30 évvel a rendszerváltás után Gerő Márton és Szabó Andrea, az MTA két munkatársa arra jutott, hogy a gazdagabbak egyre nyitottabbak a diktatúrára, amit semmilyen mérési hiba nem magyaráz, ugyanakkor a demokrácia iránti elköteleződés is nő.

A középosztálybeliek, de különösen az önmagukat felső és felső középosztályba sorolók nagyon is elégedettek azzal, ahogyan ma Magyarországon működik a demokrácia, míg az alsó osztályok inkább elégedetlenek azzal.

Ezeken Síklaki nem lepődött meg, azt azonban mások mellett vitatja, hogy ez még demokrácia lenne, szerinte ez inkább már autokrácia.

Magyarázata szerint a közép- és felsőosztály hagyományosan kötődik a tekintélyelvű rendszerekhez, ugyanis ők a haszonélvezői annak. "A magát kiváltságosnak gondoló rétegnek nem feltétlen a diktatúra, de egy ilyen autokrácia bőven megfelel." Egy ilyen rendszerben az előrejutáshoz nem kell teljesítmény, elég a születésből, származásból adódó kiváltság. "Mészáros Lőrincnek sem volt szüksége különösebb teljesítményre ahhoz, hogy a világ leggazdagabb emberei közé kerüljön."

Egyenes út vezetett vissza

Azt, ahol most tart az ország, a csalódottságból és a régi mintába kapaszkodásból vezeti le. A rendszerváltáshoz, "mint a jólét beköszöntéhez" fűződő vágyak nagyon durván nem teljesültek, óriási csalódást okozott a munkanélküliség is, a Bokros-csomaggal konszolidált gazdaság ugyan némi türelmi időhöz juttatta az országot, de a kiábrándultság stabilan benne maradt a társadalomban.

Nem azt kapták, amit vártak, úgy érezték, ez nem jött be. Mi volt hát a másik alternatíva? A régi, jól ismert tekintélyelvű megoldás, hogy majd egy erős vezető meg majd az állam helyrehozza a félrement dolgokat.

Ugyanerről beszélt néhány éve Csepeli György szociálpszichológus a HVG-ben, mikor a Kádár iránti nosztalgiára, a "gondoskodó főtitkár" iránti igényre azt mondta,

a magyarok borzasztóan igénylik a teljesítménytől független egyenlőséget. Ezen túl azt is szeretnék, ha ingyen járnának a társadalmi szolgáltatások – meg minden, ami lehet. A harmadik, hogy semmiért sem kell felelősséget vállalni, minden csak úgy bekövetkezik. Ez probléma, az egész magyarság problémája máig.

Síklaki szerint ugyan ez hosszútávon egy kudarcos rendszer, nemzedékek és megfelelő körülmények kellenek ahhoz, hogy a tekintélyelvű berendezkedésre való igény megváltozzon. Ha a nevelés, iskoláztatás nem követi le a polgári világ értékeit - a teljesítmény és tudás jelentőségét a behódolással, lojalitással szemben -, hiába lázadnának fel az emberek a rendszer ellen, a változtatáshoz szükséges mentális készlet nincs meg.

Ha valami komolyabb tömegelégedetlenség törne ki és létrejönne egy új politikai rendszer, nagy valószínűséggel az is ugyanebbe csúszna vissza.

Síklaki szerint ahogy a rendszerváltáskor, úgy most sincs meg a társadalomban a teljesítményelvű, demokratikus rendszerben szükséges tudás és készség, Orbánék keményen dolgoznak azon, hogy ez ne is alakuljon ki. "Valószínűleg sokáig tart, míg a társadalom ki tud kecmeregni a jobbágymentalitásból."