Noha az új generációk tagjai már azt gondolták, hogy a pandémiák kora a nyugati világban lejárt, a járványok az emberiség múltját jelentik, néhány hónapja mindannyiunkat arcul csapta a globális valóság, hogy ez koránt sincs így. Szimbolikus ez, hiszen sokan épp így vagy legalábbis hasonlóan gondolkodtak a populista diktatúrákról, miszerint az a felvilágosodott, a második világháborút és annak előzményeit átélő európai országokban már csak történelem; a gondolkodó ember tudja és látja, hogy sajnos ez sincs így. De mi van, amikor egy populista vezető és a járvány találkoznak egymással? Természetesen a populista vezető a hatalma szolgálatába próbálja állítani a járványt. Hogy hogyan? Jóval cselesebben, ahogyan sokan gondolják. Erről szól az alábbi írás.
A történelmi sorsfordítók sajátossága, hogy mindig megjelenik valamiféle szikra az emberi szemekben. A változás szikrája, ami sokszor valóssággá válik. A magyar politika is változás előtt áll, de nem biztos, hogy úgy, mint ahogyan azt sokan várják.
Mindannyian tudjuk, látjuk, hogy a demokrácia válságban van Magyarországon. Orbán egy populizmusra épülő hibridrezsimet épített ki a szemünk láttára, és egykori diktátorokat megszégyenítő hatalmi technikával gyűri maga alá a magyar szabadságot. De ennek nincs köze, pontosabban nem úgy van köze a sokat emlegetett felhatalmazási törvényhez, mint ahogyan azt sokan hirdetik, illetve gondolják. Már az elején világossá teszem az álláspontomat: Orbánnak valóban korlátlan időre adott korlátlan hatalmat az általa „133 legbátrabb embernek” nevezett gyáva parlamenti fideszes biodíszlet, történelmi léptékkel nézve arctalan és névtelen szavazógép, azonban ezt a „vezér” nagy kegyesen majd visszaszolgáltatja, megnyugtatva ezzel a hazai és a nemzetközi közvéleményt. Miért?
A felhatalmazási törvény valóban egy, a magyar ellenzék számára felállított csapda volt, de ebben a csapdában épelméjű ellenzékinek nem maradt választási lehetősége. Orbán teljhatalmát akkor sem szavazhatja meg egy felelős képviselő, ha 100 százalékosan biztos abban, hogy Orbán a hatalmat visszaadja. Egy a hatalmat ily mértékben akaró, attól függő és megbomló, ahhoz ennyire betegesen ragaszkodó ember esetében pedig sajnos semmi sem garantált…
A csapda tehát az volt, hogy Orbán immáron formálisan is magához ragadta ideiglenesen a hatalmat, de az általa kétharmaddal uralt parlament informálisan ugyanezt a hatalmat biztosítja számára. Az egész hajcihő valójában csak arra kellett Orbánnak, hogy teátrálisan bemutassa a külvilágnak, ha reszkető kézzel is, de „visszaadom a hatalmat, nem vagyok zsarnok”. Ennek a színjátéknak több oka is volt. Egyrészről jól tudjuk, hogy Orbánnak már most is teljhatalma van, hiszen – az igazságszolgáltatás egy szeletét, a bíróságok egy részét kivéve – a hatalmi ágak mindegyikét kézi vezérléssel irányítja. Aki azt gondolta, hogy Orbánnak a felhatalmazás a teljhatalom megragadásához kellett, az tévedett. A teljhatalom, ugyanis Orbánnak már rég a kezében van, ezt hívjuk csak nemes egyszerűséggel „kétharmadnak”.
Az orbáni csel leglényege éppen ez a színpadias gesztus, ugyanis ezzel elhessegeti az eddigi „diktátorozós” vádakat, annak érdekében, hogy egy újabb választáson – legkésőbb 2022-ben – újra győzni tudjon.
Másrészről Orbán ennél közvetlenebb hasznot is húzott a felhatalmazási törvénnyel a kezében, hiszen éppen e példátlan és felháborító törvénnyel terelte el a figyelmet, szembe világító tükörként vakította el az embereket a kontrollálatlanná váló közpénzlopásról. Így, mire Orbán, az általa nyilván imádott császári szerepben a császári kegyet, klemenciát színlelve visszaadja az általa ugyanúgy kézivezérléssel és teljhatalommal irányított parlamentnek a hatalmat, addigra már százmilliárdokkal tömte tele familiárisai, családtagjai és strómanjai egyre feneketlenebbnek tűnő zsebét, miközben a járványra hivatkozva, pontosabban annak ürügyén – a populista politikusok hangzatos hazugságaival – ismét megsarcolta politikai ellenfeleit.
Ne legyenek kétségeink: hamarosan megkezdődik az orbáni diadalmenet, Brüsszel látványos arcul köpése. Kérdés, hogy mennyire lesznek erre vevők az értelmetlen és hamis orbáni harcokba belefáradt magyar emberek. Az embereknek ugyanis nem harcok, hanem megélhetés kell. Biztos megélhetés és nem közmunka vagy katonaság. Orbán hangzatosan hirdeti, hogy ugyanannyi munkahelyet hoz majd létre, amennyi a járvány következtében elvész, de az ember szakmája, hivatása nem darab, darab. Az ember szíve, vágya nem kartoték-adat.
2006-ban – Orbán személyes traumájával – a Fidesz elvesztette a választásokat. A Fidesz vezérkara és legfőképpen annak cezaromániás tüneteket mutató elnökében megerősítést nyert a machiavellizmus, miszerint a hatalom megszerzése és megtartása érdekében bármilyen eszköz megengedett. A 2020-as felhatalmazási törvény valóban egy mérföldkő a teljes autokrácia kiépítése felé, de éppen abból a szempontból, hogy Orbán nem él vele. És, ha már a császárokat emlegetjük, ez a hatalomtechnikai csel is csak egy történelmi koppintás, mert bár sem történelmi, sem emberi nagysága nem említhető Orbánnal egy lapon, mégis emlékezzünk rá, hogy Julius Caesar is hasonló álszentséggel utasította vissza a „rex” titulust a valós diktátori hatalom megszerzése érekében. Azt gondolta, hogy majd ez a ravasz trükk egész életére biztosítja korlátlan hatalmát, azonban az ő példájából is jól tudjuk – és most ne a valós titulust nézzük, hanem a hatalomhoz való hozzáállást! –, hogy a csalhatatlanság a császárok betegsége.
