Májusban mutattuk be Vincze Orsi történetét, aki az év elején egy korallmentő csoport tagjaként utazott dolgozni Mianmar egyik kis szigetére, de a koronavírus-járvány miatt hónapokig nem tudott hazajutni. Cikkünk megjelenése után a kinti események felgyorsultak, így ő ma már a budapesti lakásában tölti a hatósági karantént, szóval ismét online készítettünk vele interjút.

Ide kattintva elolvashatja a Kyun Pila szigetén dolgozó pár fős külföldi csoport magyar tagjának történetét, azt, hogy az egy hónaposra tervezett önkéntes munka során miként úszott el a lehetősége annak, hogy a tervezett időben és megfizethető áron hazajusson, hogy a korallmentő projektben részt vevő társaság pontosan mivel töltötte a napjait hónapokon keresztül a kis trópusi szigeten, és azt is, hogy miért menekülne valaki egy paradicsomi szigetről.

Bár a cikkünk előtt a társaság angol tagjáról is megjelent egy anyag a brit sajtóban, amely amúgy feszültséget is gerjesztett a régóta összezárva élő csoportban, Orsi azt mondja, nem a sajtónyilvánosság segített megoldani a hazajutását, hanem az, hogy a helyi hatóságok a járványhelyzet enyhülésével lazítani kezdtek a korlátozásokon, és így egy belföldi utazással el tudott jutni egy nemzetközi reptérre.

Orsi kint tartózkodása alatt mindvégig kapcsolatban állt a bangkoki nagykövetség egyik rendkívül segítőkész konzuljával, Pető Alexandrával, ő jelezte neki, hogy június 5-én indul egy olasz szervezésű mentesítő légijárat Milánóba. Első cikkünk megjelenését követően derült ki az is, hogy egy másik magyar fiatalember is Mianmarban ragadt egész tavaszra, így a két kinti magyar egymással is felvette a kapcsolatot.

Az olasz Neos Air járatán ugyan elvileg a poggyászok súlyhatára 20 kg volt, de jelezték, ezt azért rugalmasan kezelik, mintha eleve arra készültek volna, hogy itt egész családokat kell majd hazamenekíteni. A gépre 800 euróba került a jegy, ami a korábbi 1000-1500 eurós hazajutáshoz képest még egészen jutányosnak tűnt. Mivel Orsi bankkártyáját a mobilhálózat nélküli szigeten nem tudta erre használni (az igazoló kód sms-ben érkezik), magyarországi barátain keresztül sikerült megvásárolnia a jegyét.

Innen már csak az volt a kérdés, hogy lehet kijutni a szigetről a szárazföldre, onnan a legközelebbi belföldi reptérrel rendelkező városba, onnan pedig a ranguni nemzetközi repülőtérre. A szigeten működő hotel pár fős európai személyzete (ők annak ellenére ott maradtak csökkentett fizetéssel, hogy nem volt vendég, és emiatt tényleges munkájuk sem) Orsi elmondása szerint nem tűnt túl segítőkésznek a szervezésben, noha a korallmentő csoport is a hotel tulajdonosainak a felkérésére dolgozott. A személyzet azonban neveletlen hippiknek tartotta őket. “Előfordult, hogy az egyik francia munkatársnő, akitől segítséget kértem a hajó szervezésében, jelezte, hogy másnap ne zavarjam a témával, mert szabadnapja lesz. A teljesen üres szigeten a teljesen üres hotelben, tényleges munka nélkül telt minden napja, de ő többször is értésemre adta, hogy amikor a hivatalos szabadnapja van, akkor ne zaklassam, majd ő jelentkezik” - meséli Orsi.

Szerencsére végül őt és egyik kanadai társát sikerült egy június 1-jén induló kereskedőhajóval elvinni a szárazföldre, időben ahhoz, hogy minden légi csatlakozást elérjenek. 

Nagy megnyugvás volt, meséli, hogy a monszunidőszak közepén sikerült egy derűs napot kifogniuk, így három és fél órás úton jutottak el a Mianmar déli csücskében lévő Aung Ba falucskába. A dolog ki volt centizve, hiszen ha az esős idő miatt csúszik a partra jutás, akkor a keddi belföldi, Kawthaungból induló gépet is lekésték volna, márpedig az hetente csak kétszer megy Rangunba. Katongban ráadásul még korlátozások voltak érvényben, annak, aki oda érkezett, 24 órán belül távoznia is kellett. Vagyis a repülőjegy-vásárlást is úgy kellett ütemezni, hogy mielőbb elhagyhassák a tartományt.

Kisebb anomália volt, meséli Orsi, hogy a hajó kikötése után a hotel által szervezett transzferbusz vezetője 70 eurónyi összeget próbált legombolni róluk, nagy nehezen sikerült tisztázni, hogy ilyesmiről előzetesen nem volt szó. Egy kawthaungi hotelben laktak egy napig, a szobát természetesen nem lehetett elhagyni, csak amikor a személyzet elvitte a két utazót egy orvosi vizsgálatra, ahol lázat mértek, meghallgatták a légzésüket, és ujjlenyomatot vettek.

Másnap Kawthoung kisvárosias repülőteréről indulva jutottak el az ötmilliós Rangunba, ahol három éjszakát töltöttek az olasz gép június 5-i indulásáig. Ott már szerencsére oldottak a korlátozásokon, és bár a nevezetességek zárva voltak, de néhány étterembe azért be lehetett ülni, ahol maszk nélkül, de plexiüveggel elválasztva étkezhettek az egy asztalnál ülők is. 

Pénteken a ranguni reptéren - ahol Orsi először találkozott az ugyancsak kint ragadt magyar fiatalemberrel - szintén nem ment minden simán. Egyedül az olasz gép check-in pultja üzemelt, és miután kitöltötték az utazásuk célját firtató nyomtatványt, a személyzet ismét a frászt hozta a két magyarra. Közölték ugyanis, hogy az nem működik, hogy aki pénteken érkezik meg Milánóba, az csak vasárnap utazna haza Budapestre, ugyanis 24 órán belül el kell hagyniuk az országot. Hiába hivatkoztak Orsiék arra, hogy a magyar követség az olasz konzulátussal ezt már letárgyalta, és szóba sem került hasonló megkötés, mást állítottak az olasz és mianmari reptéri menedzserek, mint a diplomácia. Másfél órán át várakoztatták őket, és hosszas telefonálgatás után, azzal a feltétellel engedték fel őket a gépre, hogy vasárnapig nem hagyják el a milánói repteret. Ehhez egy támogató dokumentumot is kaptak a milánói konzulátustól.

Orsi eredetileg csak egy hónapra maradt volna Mianmarban, és bár nem önszántából húzódott el a tartózkodása, a napi 3 dollár értékű vízumtúllépési díjat, összesen 222 dollárt így is ki kellett fizetnie. A helyi bürokrácia ugyan jelezte, hogy ha elfáradtak volna a ranguni emigrációs irodába, és a koronavírus-helyzetre tekintettel könnyítést kérnek, akkor csak 50 dollárt kellene fizetniük, de arról, hogy van ilyen utólagos lehetőség, csak a reptéren értesültek. 

Az Olaszországba induló gépen volt mindenféle náció, főleg olaszok és más európaiak, láthatóan hosszú idő után hazatelepülve, családdal, kutyával. Milánóban a landolás után derült ki, hogy a légitársaság a Sheraton Hotelben foglalt szállást a kétnapos karantén eltöltésére a magyaroknak, ami azért volt jó választás, mert a cég állta az egészet. Ki ugyan nem tehették a lábukat, de legalább a szobaszerviz vitte nekik a reggeli-ebéd-vacsorát. A landoláskor az olasz reptéri rendőrök elvették az útlevelüket, amit csak vasárnap, indulás előtt kaptak vissza. Itt már nem volt gond.

Budapesten leszállva Orsi úgy érezte, egy másik városba érkezett, mint ahonnan elindult annak idején. De csak azért, mert a tél végén a reptér szégyene, a fapados sátor-váróterem helyett felhúzták az új fapados várótermet.

Magyarországon profi ügyintézés zajlott - mondja Orsi. Mindenkinek ki kellett töltenie egy papírt, hogy hol tölti a karantént, de azt is jelezték, hogy a velük egy háztartásban élő rokonok szerencsére szabadon eljárhatnak otthonról. Őt a rendőrség már másnap ellenőrizte, becsöngettek és kérték, hogy a belső udvaron mutassa meg magát. Ezután inkább a telefonos applikációt töltötte le, ahol azonban minden nap jön sms, amelyre 15 percen belül vissza kell jelezni, és arcképes fotóval, gps-koordinátákkal azonosít a rendszer.

“Távellenőrzés felhívás. Kérjük, lépjen be a HKR alkalmazásba és teljesítse a távellenőrzést. A távellenőrzés teljesítésére 15 perc áll rendelkezésére. Köszönettel: Házi Karantén Rendszer” - ez az üzenet érkezik, amikor igazolnia kell, hogy nem csámborgott el otthonról. Orsi karanténja szombaton éjfélkor jár le.

Az az érdekesség már csak a repülőúton derült ki, hogy a két hazautazó magyar családja egy Pest megyei településnek ugyanabból az utcájából származik.