Rezsi Szilárd táncba vitte Rezsi Katát egykoron, és együtt örvendeztek, hogy csak jelképes összeget kell fizetni gázért, áramért, jövendő nyugdíjukért. Utóbbiról olykor bevillant ugyan, hogy időskorukban szegénység várhat rájuk, de elhessegették a gondolatot. Hiszen a kettős kormányzati kegyhez nem járt kellő súlyú figyelmeztetés a kockázatokról és mellékhatásokról, éppúgy, mint a devizahitelezés fénykorában. Annál hangosabban folyt a dicsekvés Európa legolcsóbb gáz- és áramdíjaival, az „egész Európában példamutató adózási móddal”. Mindkettő az Orbán-kormány emberséges arculatának a jelképévé magasztosult. Tisztán politikai termék, vastagon ellentmond mindenféle gazdasági racionalitásnak. Kamatostul kell visszafizetni.

A rezsicsökkentés a 2002-es „nem lesz gázáremelés” óta a Fidesz vezérszólama, 2014-ben választási győzelmet hozott a pártnak. A kata tíz évvel későbbi, 2012-es döntés. Bevezetésekor azzal büszkélkedett a kormányzat, hogy nincs hozzá fogható, hiszen „minimális közteherviselési kötelezettséget jelent”. Majd 2018 novemberében, amikor a katások száma átlépte a 300 ezret, Varga Mihály erre is rálicitált: ez „a magyar adózás történetének legegyszerűbb és a lehető legnagyobb megtakarítást biztosító adózási formája”. Vicces, ha egy pénzügyminiszter azzal henceg, milyen kevés adót fizetnek egyesek. Az éhhalál vízióját mint lehetséges későbbi kimenetet viszont ő is megspórolta.

Évtizedes szemfényvesztés lepleződött le a napokban. Ennek az ára utólag a sokszorosa, mint ha józan ár- és adópolitikát folytatott volna a kormány.

Hasonló történt a választások elé időzített irdatlan pénzszórással is. Most száguldó infláció apasztja le a juttatások értékét, és a kormányzati megszorítások is ugyanezt teszik. A rezsiemelés, a kata megszigorítása, az infláció eldurvulása végső soron összefügg. A HVG ennek bizonyítására bőséges adalékkal szolgál. A Fókuszban a rezsiemelést taglalja, beleértve azt is, mekkora áramfogyasztásig ketyeghet a kedvezményes tarifa. Erről előzetesen csak annyit: okkal lehet rettegni a számlától. A Magyarország rovat az orbáni kommunikációs gépezetet elemezve azt is felvillantja, miképp lett a kormányfő Petőfi Sándor leleményes névadását kölcsönözve a béke barátja, Bagarja. Emellett a megszorítások méltatlanul elhanyagolt területére, a közmunka lehetőségének megkurtítására is kitér. A Gazdaság felvázolja azt a kata-hatástanulmányt, amelynek elkészítését a kormány ellazsálta, és áttekinti azt is, hogyan lett viccbörze a költségvetési törvény vitájából.

Mindehhez Péterfy Bori énekesnő – akinek életéről a minap jelent meg Tóth Júlia Éva kötete – rezignáltan csak annyit fűz hozzá: „Ami most ránk vár, az már szinte a teljes kivégzés lehet.”

„Egyáltalán, az idén nem kell nagy ajándék. / Végső soron véletlen, hogy még élek.” (Tandori Dezső fordítása.) A verset harmincadik születésnapja körül mondta hangszalagra Sylvia Plath amerikai költő, aki későbbi öngyilkosságával hitelesítette, mások szerint elhomályosította egész életművét. A svéd Elin Cullhed Eufória címen írt regényt róla, amelyben a legújabb kutatási eredményeket is felhasználta. Szellem rovatunk cikkét olvasva József Attila ismert sorai rémlenek fel: „Akárhogyan lesz, immár kész a leltár. / Éltem – és ebbe más is belehalt már.” Végezetül merítsünk inkább némi derűt Petőfitől, felidézve A helység kalapácsát, jobban illik napjaink történéseihez: „Bagarja uram pedig űle, / S olyformán néze szemével, / Mint nézni szokott a halandó, / Ha nem érti a dolgot.”

FARKAS ZOLTÁN

szerkesztő