Magántulajdonba adná az elmúlt években jórészt uniós pénzekből felújított kastélyokat a kormány. Első körben 12 patinás épület kerül veszélyzónába, ha a parlament elfogadja – s miért is ne tenné? – Lázár János törvényjavaslatát. Ő csak tudja, mi a dörgés, hisz – ahogy az címlapsztorinkból kiderül – korábban maga is próbálkozott egy kastély, a szabadkígyósi megszerzésével. Akkor még az övéi sem voltak érettek a bizarrnak tűnő ötletre.

Ma viszont – ahogy a lombkoronasétányról nézve a tarra vágott erdő – egészen másként fest a kastélyok fekvése is, mivel lehetőséget kaphatnak mások is a szabad rablásra. Lázár, jó fideszes szokás szerint, olyan megoldást talált, amely úgy legalizálná a közvagyon ezen értékes, történelmi emlékekkel kiegészült részeinek elhordását, hogy a körön belüliek is beszállhatnak az úri muriba, feltéve, hogy a jelentkezőknek nem sül le a bőr a képükről, ha fényes nappal, mindenki szeme láttára viszik a szajrét.

Erkölcsi értelemben orgazdaság ez a javából. Mert tévedés ne essék, e pompás kastélyok úgy lettek a közvagyon részei, hogy elzabrálták földönfutóvá tett tulajdonosaiktól. S persze lehet mondani, hogy a történelem így szolgáltatott igazságot azért, hogy hercegek, grófok, naplopók és burzsoák évszázadokon keresztül híztak a nép vérén, a tény, hogy ezen ebül szerzett jószág új földesurakhoz kerül, szemernyit sem csökkenti a közvagyonlopásban részt vevők bűnét.

Történik mindez akkor, amikor kisebb gond is nagyobb annál, mint amivel kormánykörökben múlatják az időt. Mint a Medián Ténytár rovatunkban ismertetett kutatásából kiderül, annyira még a fideszes szavazók többsége sem elvakult, hogy ne látná, válságban van az ország. Annál érthetetlenebb tehát, hogy a kormány a gazdaságpolitika alakításában a rendelkezésére álló nehéztüzérséget még a bajok idején sem a közjó, hanem övéi zsebének kitömésére és az ellenfelévé vált jegybankelnök ellehetetlenítésére használja (lásd Gazdaság rovatunk Gőz és ellengőz című írását).

Csillapíthatatlan étvágyát még nagyböjtben sem bírja kordában tartani.

Akár forronghatna is Magyarország e bőszítő dolgok láttán, ahogy napjainkban Izrael, ahol – mint Világ rovatunk cikke írja – a Netanjahu-kabinet a kneszettel készül elfogadtatni az elemzők értékelése szerint az állam átvételére szolgáló tervét. Átalakítanák a bírók kinevezési eljárását és az alkotmánybíróság szerepét betöltő legfelső bíróságot, hogy a „törvénytelen törvényeket” se lehessen megsemmisíteni. (Nem ismerős valahonnan?)

Szellem rovatunkban annak a hosszú menetelésnek a stádiumait idézzük fel, amely új értelmezési keretbe illeszti Hszi Csin-ping moszkvai vizitjét: a kínai pártfőtitkár-államfő akár elégtételt is vehet a népét a cári Oroszország idejétől kezdve ért megaláztatásokért. Utóbbi változatos módozatainak illusztrálására nem is kell messzire menni. Ahogy publicistánk, Tóta W. Árpád megénekli: a hatalom most épp a hazai könnyűzenei szakmát csicskáztatja. Aki hajlandó Orbánék füleinek kedves remekműveket alkotni, támogatásra számíthat; még egy – kizárólag férfiakból álló – „vének tanácsa” is segít ebben. Hogy miért adja ehhez a nevét valaki, azt pedig az egyik érintett, Both Miklós a Portré rovatunkban még meg is magyarázza.

DOBSZAY JÁNOS

vezető szerkesztő