„Nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a békét meg tudjuk nyerni, a háborút azt nem. Számtalan küzdelmet folytattunk a szabadságunkért, Rákóczitól kezdve egészen 1956-ig, és látszólag ugyan elbuktuk ezeket a küzdelmeket, de az utána következő békét, a szatmári békétől kezdve a kádári konszolidációig úgy-ahogy megnyertük” – jelentette ki Kósa Lajos vasárnap Debrecenben, az aradi vértanúk emléknapja alkalmából mondott beszédében.

A beszédet Kósa nagyon igyekezett a háború rossz, a béke jó dichotómiájára felfuttatni, így sikerült is megfejtenie, hogy az 1956-ot követő „kádári konszolidáció” valójában egy megnyert béke volt, pont mint az 1867-es kiegyezés vagy a szatmári béke utáni időszak.

Csakhogy akad ezzel az okfejtéssel némi gond. A bukott szabadságharcot követő győztes békék láncolata ugyanis nem létezik. A Rákóczi-szabadságharc nem bukott el, ezért zárta le békeszerződés. Ha egy bukott szabadságharc jeleit keressük, akkor inkább a világosi vár melletti szöllősi mezőn érdemes körülnézni 1849. augusztus 13-án, majd az aradi bitófákra vetni egy pillantást. A szatmári béke után nem voltak megtorlások.

1849 és 1956 után viszont igen. Sőt abban is hasonlíthat első blikkre a két történet, hogy a bukást követő elnyomás idővel enyhülésnek indult. Van azonban egy nagyon komoly különbség a kettő között. Az 1849-et követő abszolutista időszakot kiegyezés zárta le, míg a Kádár-korszakban a hatalom senkivel semmilyen egyezséget nem kötött, mindössze egy idő után fű alatt megüzente, hogy ha nem pofáztok, hagyunk titeket stikában maszekolni meg hétvégi házat építeni.

1867-ben a kiegyezés valóra váltotta az 1848-as tizenkét pontban összefoglalt követeléseket (leszámítva a nemzeti bankot és a nemzeti őrsereget, bár ez utóbbit is két évvel később Andrássy kijárta az uralkodónál). Érdemes megnézni, hogy az 1956-os forradalom előestéjén a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége által megszövegezett 16 pontból mennyit váltott valóra a kádári konszolidáció. Nem sokat.

1867 után többpártrendszer volt Magyarországon, még olyan párt is indulhatott, amelyik elvetette a kiegyezést, és a magyar függetlenség kivívását jelölte meg céljaként. Próbálta volna ezt megtenni bárki a Kádár-rendszerben. Ezért is beszélünk kádári diktatúráról, míg a hatalommal való kiegyezést nem önkényuralom követi.

De úgy látszik, hogy Kósa Lajos számára nem érthető ez a különbség, ő csak fel akarta mondani a kötelező, „a béke jó, a háború rossz” narratívát. És tette mindezt az aradi vértanúk emléknapján.