Európai szemnek idegen környezet: barátságos, nyílt tekintetű emberek, akik szívesen fogadják a látogatót, párás, negyven fokos meleg, ami a nyári hónapokban egyenesen áldásnak számítana, júniusban ugyanis ötven fok fölé is kúszhat a hőmérő higanyszála és csak ventilátor mellett lehet megmaradni, palackos víz nélkül pedig ki sem érdemes lépni az utcára. Ahol lányokat esténként nem is lehet látni, ugyanakkor a fiúk kézen fogva járnak, jelezve szoros, baráti kötődésüket egymáshoz, anélkül, hogy bárki furcsán nézne rájuk: Pakisztánban ilyen az élet. Kerekes Péter egy évet töltött az iszlám országban egy keresztény misszió tagjaként.

Míg az önkéntes munkának Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban múltja, jelene és jövője, főképp pedig presztízse van - az álláskeresők esélyei nőnek, ha önéletrajzukban szerepel, hogy önkéntesként dolgoztak egy-egy szervezetnél -, addig itthon a „jótékonykodásnak”, a természetes szociális érzékenységen alapuló segíteni vágyásnak e formája nem dívik. A hátrányos helyzetűeket: hajléktalanokat, munkanélkülieket, fogyatékosokat segítő alapítványok és magánemberek még mindig szélmalomharcot vívnak.

„Két éve egy keresztény konferencián vettem részt a Balatonnál, ahol jelen volt az a nemzetközi önkéntes szervezet is, amelyikkel szívesen felvettem volna a kapcsolatot. Mivel már régóta terveztem, hogy hosszabb időre kimegyek egy iszlám országba, beadtam az önéletrajzomat” - meséli a Pakisztánból egyéves kiküldetésből nyáron hazatért Kerekes Péter. Szerencséje volt, néhány hónap elteltével megérkezett a szervezet válasza és miután tisztázták, hogy végzettségére való tekintettel gépészmérnöki munkát vállalna, már meg is volt az úticél: Pakisztán. Mint mondja, korábban már egy évet eltöltött Kárpátalján egy roma közösségben missziós munkával, ezúttal egy iszlám országban szeretett volna „szolgálatot teljesíteni”, hogy kipróbálja, mivel jár a missziós küldetés egy idegen kultúrában.

© Kerekes Péter

A jelentkezéstől a kiutazásig tíz hónap telt el, noha Péter csak hat hónap felkészülési idővel számolt. Ezalatt felmondott munkahelyén (miután nem került be a vállalat által elbocsátottak közé), és felkészült az utazásra. Megkapta a négy-öt kötelező oltást, többek között hepatitis és tífusz ellen, tanulmányozta a szervezet által küldött tájékoztatókat a pakisztáni egészségügyi helyzetről, az iszlám vallásról, a kulturális különbségekről.

A külföldi szervezet aláíratott vele egy nyilatkozatot, hogy a kint töltött egy év alatt nem fog megnősülni, „elköteleződés is kellett”, mint mondja. „Az, hogy egy évig nem nősülhetek meg, biztonságot is jelentett, hogy nem fogok kísértésbe esni, nem engedek a kísértésnek” - válaszolja a kérdésre, biztos volt-e benne, hogy meg tudja tartani ezt a fogadalmat. Mindazonáltal adódott olyan helyzet, amikor rajta állt - és bukott - a döntés: egy lány megkérte édesanyját, hogy beszéljen vele. Így ismerkednek ugyanis a fiatalok: ha valaki megtetszik nekik, megkérik szüleiket, hogy beszéljenek a kiválasztott édesapjával, édesanyjával, közterületen ugyanis lehetetlen ismerkedni. „Azt hitték, hogy milliomos vagyok, elmagyaráztam, hogy nincs annyi pénzem, hogy a lányt hazahozzam, vagy visszamenjek, ezért a házasság nem is jöhetett szóba” - számol be tapasztalatairól Péter. Itthon végzett munkájáról a kiutazását intéző szervezet vallásos és nem vallásos kollégáitól is kért írásos véleményt. Emellett „tanúságtételt” is tett - kinyilatkoztatta hitét - írásban.

„Három hónapot töltöttem Multanban, a helyi kórházban (Woman Christian Hospital), ahol a gépészeti rendszer felújításában vettem részt, majd hat hónapig a lahore-i keresztény egyetemen dolgoztam” – meséli. Az egyetemen először angol főnöke keze alá dolgozott: az újonnan épülő szárnyban a hűtési-fűtési, légtechnikai rendszer kiépítését ellenőrizte, majd három hónapig egy keresztény általános iskolában értelmi és testi hiányosságokkal élő gyerekeket tanított, délutánonként az egyetemen tanuló diákoknak tartott beszélgetést, angol nyelven.

Kereszteződés. Pakisztáni életkép © Kerekes Péter

A legtöbb külföldre kikerülő fiatal önkéntes társadalmi jellegű munkát végez: ez lehet szellemi tevékenység valamely EU-s partnerszervezetnél, de olyan is előfordul, hogy valaki hátrányos helyzetű fiatalokkal dolgozik: jellemzően ifjúságsegítő feladatokról van tehát szó - mesélte Nagy Gabriella, az Artemisszó Alapítvány munkatársa, hová kerülnek és milyen munkát kapnak az Európai Önkéntes Szolgálat (EVS) keretében az alapítvány segítségével külföldre kijutó fiatalok. 2007-ben és 2008-ban összesen 9 önkéntesük dolgozott az országhatáron túl: Olaszországban, Franciaországban, Görögországban, Spanyolországban és az Egyesült Királyságban, de arra is volt példa, hogy valaki Ecuadorban vagy Costa Ricában kapott munkát.

A lehetőség mindenki számára adott, aki 18 és 30 év között van - ismerteti az egyetlen feltételt Nagy Gabriella. A jelentkezők alkalmasságát nem ők tesztelik, az alapítvány csak összekötő kapocs a külföldi szervezetekkel. „Ha valaki úgy dönt, önkéntes szeretne lenni, elkezdünk programot keresni: van egy európai adatbázis, amiben az összes fogadószervezet szerepel. Ezután a jelentkező az általa kiválasztott helyre elküldi az idegen nyelvű önéletrajzát, valamint motivációs levelét, és várja a választ” - vázolja a folyamatot az alapítvány EVS-koordinátora. Mint mondja, általában elutasító válasz érkezik, minél több helyre kell jelentkezni ahhoz, hogy valakit visszahívjanak, ugyanis ezekre az önkéntes munkákra Európa-szerte fiatalok ezrei pályáznak.

Iskola. A tudás felbecsülhetetlen © Kerekes Péter

Ha a fogadószervezet érdeklődését felkeltette egy lehetséges jelölt, előválogatást tartanak: telefonos-interjút készítenek a kiválasztottakkal vagy csak e-mailben kommunikálnak a nekik tetsző fiatallal, de néhány helyre elég az önéletrajz és a motivációs levél is. Szervezettől és a megpályázott munkalehetőségtől függ, ki milyen szűrésen megy át. „Van természetes lemorzsolódás is, hiszen néha egy évet is várni kell, míg az önkéntes külföldre utazhat” – mondja Nagy Gabriella.

A lehetőség mégis vonzó, mert mindenki számára ingyenes: nincsenek költségek, mivel EU-s pályázatokról van szó. „Fogadóátalánydíjra pályázik a fogadószervezet, ebből az összegből kell fedeznie az önkéntes szállását, ellátását, a nyelvtanfolyam díját, a mentor költségeit.”

Nem ez a helyzet a vallásos szervezetek által indított, három évnél rövidebb ázsiai vagy afrikai missziós utakkal. „Úgy mentem ki, hogy ott fog kiderülni, biztosítanak-e szállást, élelmet” - meséli Péter, hozzátéve, úgy készült, hogy ne legyen gondja, ha ezekért mindenhol fizetnie kell. Vagyis saját költségén utazott, egy évig másfél millió forintból élt. „Azzal nem számoltam, hogy kint nem tudom meghosszabbítani a vízumomat, és ezért előbb Dubaiba, majd Magyarországra kell utaznom” - mesél a nem várt nehézségekről. Mivel a munkavállalói vízumra nyolc hónapot kellett volna várnia itthon, elindult a három hónapra szóló turistavízummal. Ezt azonban Pakisztánban csak egyszer sikerült meghosszabbítania, utána Dubaiba utazott, de miután kiderült, ott nem tudnak segíteni, haza kellett jönnie. Innen tért vissza, újabb fél évre.

Mi volt a legnagyobb nehézség, amellyel szembesült? „Gyakran pénzt kértek tőlem - főleg az egyetemen, személyesen, e-mailben, sms-ben, ezzel nehéz volt megbirkózni. Ahogy azzal is, hogy egy európainak túl szoros a baráti kapcsolat a fiúk között.” Vagyis ha többen laknak együtt, az idegennek nem csak azt kell megszoknia, hogy használják a dolgait: samponját, szappanját, de azt is, hogy napjában hússzor megkérdezik: „ugye én vagyok a  legjobb barátod?” vagy „jól érzed magad?” A fiúk egymást átkarolják, kézenfogva járnak, és ez természetes, senki sem gondol rosszra. A nemek közötti kapcsolattartás a misszión belül sem megengedett: a fiúk és a lányok nem keveredhetnek. Vagyis külön csoportok vannak a két nem tagjainak, az ismerkedés szigorúan tilos, nem is nagyon van rá mód. Mindezen érdekességek ellenére Péter elégedett a kint töltött egy évvel. A vallásos énekek - dobbal, helyi hangszerekkel -,  és a gyülekezetek, közös programok jelentették neki a legnagyobb élményt. „Egy évet adtam, de százat kaptam” - összegzi tapasztalatait.

László Éva Lilla