HVG Extra Business: Hogyan kezdett a kutatásba?  

Sonia Kennebeck: Eredetileg az amerikai veteránok körében tapasztalt magas öngyilkossági ráta érdekelt, a drónprogramot ezzel párhuzamosan kezdtem kutatni. Szakértőkkel, katonákkal, veteránokkal, aktivista barátaimmal beszéltem, weboldalakat olvastam. Aztán egyszercsak megláttam egy fényképet, amelyen egy fiatal nő egy táblát tartott a kezében, a következő felirattal:

„Nem minden igaz abból, amit a drónprogramról hallotok. Tudom, miről beszélek.”

Nyomozni kezdtem utána, majd amikor egy hét múlva egy ismerős ismerősének fényképei között megláttam ugyanazt a szempárt, mint ami a képen volt, írtam neki, és megkérdeztem: ismeri-e a drónrogramot, és van-e kedve találkozni. Mindkettőre igen volt a válasz. Ő volt Heather, a film egyik főszereplője. Heather képelemzőként dolgozott a programban, valamint a földrajzi koordinátákat is ő ellenőrizte. Miután találkoztunk, megértettem, hogy az eredeti két témám a drónprogram esetében találkozik – Heathernek ugyanis több munkatársa is öngyilkos lett. Ekkor megértettem, mennyire nem ismerjük e borzalmas fegyvernem emberi következményeit.

HVG Extra Business: Felkészítik-e a drónprogram munkatársait a program mentális hatásaira, mielőtt csatlakoznak a programhoz?

Sonia Kennebeck: Heather édesanyja különösen mérges emiatt, ugyanis ő is ott volt a toborzó irodában, amikor Heather csatlakozott a hadsereghez. Első kérdése az volt, hogy a lánya biztonságban lesz-e. Azt a választ kapta, hogy igen. Tehát nemhogy nem világosítják fel a csatlakozókat a lehetséges veszélyekről, következményekről, hanem kifejezetten azt állítják, hogy a feladat semmilyen hatással nincs a résztvevőkre.

Pedig a drónhadviselés nemcsak a műveleti területen élő civilekre, hanem a drónok kezelőire is veszélyes. Az állandó kétely az esetleges hibákkal, a célpont megfelelő kiválasztásával és az esetleges civil áldozatokkal kapcsolatban a legerősebbeket is felőrli. A drónok kameráinak képe amúgy elég homályos, ami csak tovább erősíti az állandó mély kételkedést és bűntudatérzést.

Heather hamar rájött, munkája mennyire rossz hatással van rá. Az emberi agy nehezen vált ekkorát –  napközben egy titkos, kolostorszerű építménybe jársz dolgozni, embereket gyilkolsz, majd hazamész és megvacsorázol a gyerekeiddel. Ez igaz a drónprogram többi munkatársára is, beleértve az elemzőket, a légi irányítókat vagy az irodai munkatársakat is. Ők mind saját hazájukban élnek, biztonságban, mégis háborús helyzetben. Persze egy harcmezős bevetés is traumatikus élmény, de az ember ott legalább a bajtársaival együtt harcol, akikkel folyamatosan megoszthatja élményeit. A drónprogram munkatársai ezzel szemben nem beszélhetnek senkinek szigorúan titkos munkájukról. Heathernek hosszú ideig tartott, mire olyan terapeutát talált, aki vállalhatta.

HVG Extra Business: Nehéz volt meggyőzni a három főszereplőt, hogy vállalják a filmet?

Sonia Kennebeck: Ez mindig idő és bizalom kérdése. A bizalom ez esetben kétoldalú volt: nekik bízniuk kellett bennem, hogy tiszteletben tartom őket, nekem pedig tudnom kellett, hogy valóban elkötelezettek, hiszen a filmkészítés hosszú és költséges folyamat. Egy ilyen projekt kockázatos, és a résztvevőknek végig hinniük kell benne. Szerencsére a szereplőim kitartóak és elszántak voltak, nem kellett győzködnöm őket. Én lehetőséget adtam nekik a megszólalásra, ők pedig éltek vele.

HVG Extra Business: Tervezte, hogy a nevadai Creech Légierőbázison, a drónprogram irányítóközpontjában is forgasson?

Sonia Kennebeck: Szerettem volna, de hiába kérvényeztem hónapokig, nem engedélyezték. Annak viszont örülök, hogy Stanley McChrystall tábornok vállalta a szereplést, az ő szerepe ugyanis kiemelkedő a drónprogram történetében. Ő volt a felelős a filmemben is látható 2010-es afganisztáni esetért, amely során tévedésből 23 civilt – köztük nőket és gyerekeket – lőttek ki. A tábornok a támadás után belső nyomozást kezdeményezett (ami valószínűleg nem történik meg minden esetben, amikor civilek halnak meg), a nyomozás pedig átláthatóbbá tette a programot. Ugyanilyen fontosnak tartottam, hogy Barack Obama amerikai elnök 2013 májusi beszédét is felhasználjuk. Ebben az úgynevezett drónbeszédben az elnök azt állította, hogy minimalizálják a civil áldozatok számát, és csak valódi fenyegetettség esetén vetik be ezeket a fegyvereket.

HVG Extra Business: A The Intercept magazin riportja 2015 decemberében arról számolt be, hogy a 2012-2013 telén Jemenben végzett dróntámadások során az áldozatok 90 százaléka civil volt.

Sonia Kennebeck: Hosszú időn keresztül állította a katonaság, hogy az áldozatok között nincsenek civilek, és a hivatalosan megjelentetett számokról és statisztikákról csak utólag derült ki, hogy tévesek voltak. Nem világos számomra, hogy ha egyébként minden más fegyvernemről nyilvánosak az információk, miként lehetséges az, hogy a dróntámadások hivatalos adatait nem ismerjük.

HVG Extra Business: A film elkészítése után mi az ön véleménye a kérdésről?

Sonia Kennebeck: Oknyomozó újságíró vagyok, ezért aztán a filmmel nem a személyes véleményemet akartam kifejezni. Ezért sem használtam narrációt: szerettem volna, ha szereplőim a saját hangukon szólalnak meg. Számos filmet láttunk már, amelyben szakértők, újságírók mondják el véleményüket a témáról, én azonban azt szerettem volna, ha első kézből ismerjük meg az információkat. A nézőknek maguknak kell eldönteniük, mit gondolnak a hallottakról, szerintem így lehet párbeszédet kezdeményezni.

National Bird / Facebook

HVG Extra Business: A filmben szigorúan titkos akciókról esik szó. Hogyan tudtak a saját biztonságukról gondoskodni?

Sonia Kennebeck: Mivel a főszereplők arccal vállalták a szereplést, mindenekelőtt az ő biztonságuk volt a legfontosabb. A filmre kapott első támogatásból ügyvédet fogadtam, később pedig – az Edward Snowdent is képviselő Jesselyn Radack személyében – szereplőim számára is külön ügyvédet kerestem. Ez utóbb jó döntésnek bizonyult, tekintve hogy a film készítése során az FBI házkutatást tartott az egyik főszereplőnél, Danielnél. Ez nyilvánvalóvá tette számunkra, hogy a kormánynak tudomása van a film készítéséről. Most már mindenki biztonságban van. A film végén olvasható egy nyilatkozat, amely szerint az alkotásban látható személyek közül senki nem szolgáltatott bizalmas információkat a készítők számára. Megpróbáltam nagy neveket is bevonni a készítésbe – többek között ilyen a producerként feltűnő Wim Wenders német rendező is – annak érdekében, hogy a szereplők biztonságát garantáljuk. Az ügyvédem szerint ugyanis minél nagyobb nyilvánosságot kap a film, a megszólalók annál nagyobb biztonságban lesznek.

Egyébként azt gondolom, hogy az Egyesült Államok kormánya számára fontos a közvélemény. Országunk többek között a szólásszabadságra épült, így ellentmondásos lenne, ha az újságírókat elkezdenék elítélni munkájuk miatt.

A legveszélyesebb egyébként az afganisztáni forgatás volt, de fontos volt, hogy az is bekerüljön a filmbe. Még most is időről időre beugrik a tévedésből megtámadott asszony szétlőtt arca. Amikor a forgatás alatt egy helikopter szállt el felettünk, a nő felnézett rá, és azt mondta: ”Istenem, adj békét ennek az országnak.”

HVG Extra Business: Az afgán áldozatok megszólalása után úgy éreztem, mintha Afganisztán lenne a drónprogram kísérleti terepe.

Sonia Kennebeck: Egy afgán filmes hasonló gondolatot osztott meg velem. Többek között ezért is akartam, hogy Afganisztán szerepeljen a filmben. A dróntámadásokkal foglalkozó amerikai civil szervezetek többsége nem is törődik Afganisztánnal, mondván, hogy háborús terület, a háború pedig áldozatokkal jár. Azt gondolom, az egész programnak átláthatóbbnak kell lennie, a nyilvánosságnak pedig tudnia kell, hogyan választják ki a célpontokat egy-egy támadás esetén, és valójában hány civil áldozattal jártak az akciók. Mindeddig az ezzel kapcsolatos adatok kizárólag szivárogtatások útján kerültek nyilvánosságra.

HVG Extra Business: A film egyik megrázó részében annak a téves afganisztáni támadásnak az újrajátszását látjuk, amelyben kéttucat ártatlan áldozat halt meg. A jelenetekben a drón hosszú időn keresztül követ három autót. Kivehetetlen képeket látunk, és közben az irányítók találgatásait halljuk arról, vajon vannak-e gyerekek is az utasok között. Végül a központban úgy döntenek, hogy lelövik őket.

Sonia Kennebeck: Az eset jegyzőkönyve megjelent a Los Angeles Times-ban, egy 2 ezer oldalas dokumentum részeként, amelyet az ACLU (Amerikai Társaság a Szabadságjogokért) hozott nyilvánosságra. Elolvastam a jegyzőkönyveket, és azok alapján próbáltam megtalálni az afgán családot. Megdöbbentő volt velük találkozni. Mivel amerikaiak számára veszélyes területen élnek, Kabulban találkoztunk – ehhez nekik három napot kellett utazniuk. Hálásak voltak, hogy őket is megkérdezem, ugyanis az elmúlt években ezt senki nem tette meg. Harag és gyűlölet nélkül jöttek, a legbékésebb emberek voltak, akikkel valaha találkoztam. Ez világossá tette számomra is, hogy mennyi előítélet van bennünk. Menekültek, háborús áldozatok, túlélők – mindannyian nyitottak történetük elmesélésére, sőt, fontos lenne számukra hangjuk hallatása. Egy másik afgán túlélő – aki végül nem került be a filmbe – azt mondta nekem egyszer, hogy a támadás után úgy érezte magát, mintha börtönben lenne. Senkinek nem tudott beszélni a történtektől, nem kapott rá lehetőséget a médiában. Szeretném, ha a film párbeszédet kezdeményezne, és olyanokhoz is eljuthatna, akik nem dokumentumfilmekért járnak mozikba.

Papp Bojána cikke eredetileg a HVG Extra Business 2016/1-es számában jelent meg. A magazin legfrissebb száma a választás és döntés szépségeit és nehézségeit vizsgálja. Keresse az újságárusoknál, vagy fizessen elő most! Ha most fizet elő, ajándékba elküldjük az Alkossunk maradandót! című könyvet! 

Aktuális lapszámunkat itt meg is rendelheti. Ha érdeklik a gazdasági, üzleti témák, lájkolja a HVG Extra Business Facebook oldalát!