„A mi kakaóbabunk minőségével nincs probléma, lehet, hogy gyakoriak az ültetvényt fenyegető járványok, de mégsem jutnak el ide, mert mi nem spórolunk a növények gondozásán” – ennyivel intézik el egyetlen, ámde annál többször hallott információnkat a kakaótermesztésről egy Accra melletti ültetvényen.

Nem egyszerű farmon járunk: 1879-ben Ghánában elsőként itt ültetett kakaófákat Tetteh Quarshie. Ezek közül néhány még ma is terem – mutatja büszkén a fák melletti táblát kalauzunk, aki szerint ez is annak tudható be, hogy gondosan kezelik növényeiket.

hvg.hu

Elnézve a fákat, az is kisebb csoda, hogy a kakaó megterem: a gyümölcs közvetlenül a fa törzséből nyíló virágból fejlődik ki, innen lógnak a nagyjából 40 dekás gumók.  A súly persze megtévesztő. Ha csak a benne található 30-60 magot – vagyis a kakaóbabot – nézzük, átlagosan két év kell ahhoz, hogy egy fa egy kilónyi termést hozzon. És persze rengeteg munka: a fák gondozását, a betakarítást sem gépesítették, és az is bevett, hogy a babok feldolgozása – a több fázisban, két hétig tartó erjesztés és szárítás – a szabad levegőn, kézi munka segítségével zajlik.

A nehézségek ellenére a kakaó Ghána sikertörténete lehetne. Hiszen nem csak a nyugat-afrikai ország GDP-jének egyhatodát adja, és az arany meg a nyersolaj mellett ez az egyik legfontosabb exportterméke, de nincs talán még egy, amelynek ennyire stabil lenne a piaca.

Az ország a világ második legnagyobb kakaótermelője, csak nyugati szomszédja, Elefántcsontpart előzi meg. A két országból kerül ki a világon felhasznált kakaó több mint fele. Ghánában az éves felvásárlás 700-900 ezer tonna között mozog, a 2015/16-os szezonban 778 ezer tonna volt (ez a világtermés nagyjából ötöde), Elefántcsontparton ennek csaknem a duplája.

A kakaó azonban nem csupán azért tölthetne be fontos szerepet Ghána fejlődésében, mert a világban egyre több csokoládé fogy. Azért sem, mert olyan büszkék arra, hogy még a fémpénzek hátoldalára is a kakaótermés képét vésték. Inkább azért, mert a termesztés szinte kizárólag kis, családi gazdaságokban zajlik, így a prosperáló piac a termelésben részt vevő 800 ezer gazdaságot kecsegteti stabil nyereséggel. Ez azonban legfeljebb félig igaz, a valóságban ezeknek a családoknak sokszor csak a kakaóval járó nyűg jut, a nagy haszonból nem tudnak profitálni, sőt, számukra a csokoládé is luxusterméknek számít.

AFP / Issouf Sanogo

Nem is mondhatnánk, hogy ghánai csokiktól roskadnának a boltok polcai. Mi egyetlen Ghánában gyártott csokoládéval találkoztunk az üzletekben (vagy még inkább a fővárosi dugóban az autók között cikázó mozgóárusoknál), ebből egy tízdekás tábla nagyjából 350 forintba került.

Ez több annál a 0,84 dollárnál, amennyire a ghánai kakaótermelők átlagos napi jövedelmét becsülik. Így jó eséllyel az Afrikán belül a fejlettebb országok közé számító Ghánában is készülhetett volna az az elefántcsontparti riport, amelyben kakaófarmerek életükben először kóstolják meg a csokoládét.

 A paradox helyzetet magyarázhatjuk azzal, hogy a ghánai élelmiszer-feldolgozás – így a csokoládégyártás is – gyerekcipőben jár. Ez azonban csak egy indok. Egy másik az alacsony termelékenység: amíg Dél-Kelet-Ázsiában egy hektáron évente akár egy tonna kakaóbab is megterem, itt ennek a fele.

Természetesen a ghánai kormánynak is eszébe jutott már, hogy valamit tenni kell ez ellen. Annál is inkább, mivel gyakori probléma, hogy a farmerek nem kínlódnak tovább a kakaóval, inkább kevésbé macerás és garantált haszonnal kecsegtető terményekre – például a néhány éve, az olajárak és a bioüzemanyag-fogyasztás felfutása idején rendkívül népszerű pálmaolajra – állnak át.

Az állami szubvenció alapja a támogatással biztosított trágya, növényvédő szer. A gond csak az – mondják az Oxfam nemzetközi segélyszervezet accrai munkatársai –, hogy a rendszer több ponton is kínálja a lehetőséget a visszaélésekre. Nem ritka, hogy maguk a támogatást intéző hivatalnokok kérnek kenőpénzt, arra is van példa, hogy a rászorulók helyett a haverok jutnak hozzá a támogatáshoz, vagy hogy a szubvencióval megvásárolt trágyát eladják külföldre. Van azonban egy még általánosabb módja a visszaélésnek: a tanulatlan, sokszor még írni-olvasni sem tudó gazdálkodóknak segítséget kínáló közvetítők munkadíj gyanánt gyakorlatilag lenyelik a támogatást.

Ahol az IMF a megmentő

A kakaótermelőket is érinti egy általános probléma: az elmúlt években Ghánában tapasztalt energiaválság nyomán az egekbe szökött az áram ára, ráadásul így is kiszámíthatatlan a szolgáltatás. Megoldást jelentene, hogy a fejletlen, villanyvezetékkel sokszor el sem látott falvakba napelemeket telepítenek, meg is van erre a kormányzati szándék, ám a program még nem indult be igazán. Az Oxfam egy másik félrecsúszott intézkedést is felidéz: amikor 100 dollár fölé kúszott az olaj hordónkénti ára, a termelők támogatást kaptak rá. Ezt azonban megszüntették, amikor két éve bezuhant az olajár – összességében azonban most több pénzükbe kerül az üzemanyag, mint akkor.

Mindezek tetejébe 2014 óta a Nemzetközi Valutaalap is fegyelmet követel az ország vezetésétől. Ám amíg az európaiak számára ez nagyjából egyet jelent a megszorításokkal, az Oxfam üdvözli az IMF jelenlétét, olyannyira, hogy ghánai irodája recepciója mellett a faliújságon az érkezőket egy olyan 2016-os cikk fénymásolata fogadja, amelyben az idén februárban hivatalba lépett kormány belügyminisztere arra szólít fel: tegyék büntethetővé, ha a kormány túlköltekezik.

Az Oxfam nem csak ezért partnere az IMF-nek: mint mondja, egy olyan edzőt lát benne, aki nyomja előre tanítványait. Tíz százalékkal nőtt például a társadalombiztosításra szánt összeg, de élelmezési program indult az iskolákban és megerősítették a legszegényebb családokat pénzzel segítő LEAP programot is.

A kakaó királya: az állam 

A kakaófarmereknek azonban nem a szociális háló lyukaival van a legnagyobb bajuk, hanem azzal, hogy kevés pénzt tudnak keresni a terményükkel. A termelők amúgy sem sokat profitálnak a csokoládé népszerűségéből: a 2015-ös Cocoa Barometer szerint egy 0,79 eurós tábla árának csupán a 6,4 százaléka kerül a ghánai farmerekhez –1980-ban ez az arány még 16 százalékos volt.

AFP / Issouf Sanogo

Az alacsony ár a ghánai terménykereskedelem sajátosságaival magyarázható. Az országban egy központosított rendszer működik, amelynek az élén az állami Kakaótanács (Cocobod) áll. Korábban ezen keresztül az egész termelési láncot az állam szervezte meg a növényvédőszerek kiosztásától a szállításig. Ez 1984-ben változott meg, azóta csak a kereskedelmet bonyolítja a tanács – az általa megszabott áron. A felvásárlás fedezetéül évről évre kötvényeket bocsátanak ki – a program sikerét jelzi, hogy ezek hozama a töredéke a ghánai állampapírokénak, vagyis a rendszer olcsóbban finanszírozható, mint az állami költségvetés. Persze ennél is nagyobb a haszon abból, hogy a tanács nagykereskedőként lép ki a nemzetközi piacra, ahol jelentős haszonnal ad túl a terményen.

A nyomott árra sokáig úgy reagáltak a farmerek, hogy Elefántcsontpartra csempészték át a babot. Ennek megakadályozása érdekében legalább annyit sikerült elérniük, hogy a fixált ár néhány éve legalább minimálisan meghaladja az elefántcsontpartit (a szomszédban is hasonló rendszer működik).

Soknak azonban így sem nevezhető: egy tonna kakaóbabért kevesebb mint 1800 dollárnak megfelelő cedit kapnak. A világpiaci ár esett ugyan az elmúlt hónapokban, ám még így is 2100 dollár körül van, egy évvel ezelőtt, amikor a ghánaiak 1750 dollárt kaptak, pedig ennek a dupláját is elérte. Az áresés miatt ráadásul a támogatott növényvédőszerek árát a kormány le akarja vonni a kakaóért fizetett árból.

Amíg az állam profitál a programból, a farmerek többnyire veszítenek a fixált ár miatt – pedig az hivatalosan éppen a piaci kilengésektől hivatott megvédeni őket. A gond csak az, hogy az elmúlt években nem beszélhetünk piaci kilengésekről, hiszen az árak 2012 és 2016 között folyamatosan emelkedtek a világpiacon. Vagy amiatt, hogy Elefántcsontparton polgárháború dúlt, vagy mert még a kínaiak is rákaptak a csokoládéra.

A nyomott árszintnek van egy jól ismert következménye: a farmerek minimálisra igyekeznek szorítani a költségeiket, ezért a rendkívül munkaigényes kakaótermeléshez a lehető legolcsóbb munkaerőt használják fel: a gyerekeket. Különbséget kell persze tenni aközött, hogy a gyerekek a száraz évszakban (szeptember és március között) zajló betakarításba segítenek be, de amúgy járhatnak iskolába és aközött, amikor az iskolából is kiveszik őket, hogy dolgozzanak.

A gyerekmunka az elmúlt években némiképp visszaszorult ugyan Ghánában és Elefántcsontparton is, ráadásul a legnagyobb édesipari világcégek részvételével is zajlik a farmereket támogató program. Am civilszervezetek szerint ez nem elég, és a probléma addig nem is oldódik meg, amíg a hatóságok nem szankcionálnak. Kérdés persze, hogyan lehetne büntetni a farmereket, amíg átlagos napi jövedelmükből még egy tábla csokoládét sem tudnának vásárolni.

.

Cikkünk a DemNet Alapítvány európai uniós támogatással megvalósult, a méltányos adózással és európai fejlesztési kérdésekkel foglalkozó tanulmányútján készült.